hirdetés

Vér és virághab

Bán Zoltán András: Giccs, Kalligram, 2016

2016. június 12.

Minden idézőjel és függőbeszéd, meg nem nevezhető, legfeljebb úgynevezett; a következetes dagályosság, a meghaladhatatlan, partokat sodró, ártéri szintaxis uralja Bán könyvét. Stílusgyakorlat és műfajtörténet egy korszak határán. – Jánossy Lajos kritikája Bán Zoltán András Giccs című kötetéről.

hirdetés

Amikor a könyvheti listát a kezembe vettem, és szembe jött Bán Zoltán András: Giccs című kötete, zavar fogott el. Nem tudtam hova tenni ezt a címet. Nem tudtam, mivel rukkol elő Bán. Szorgalmas szellemének munkáját mindig igyekszem követni; az utóbbi időben nagyrészt a Kalligramban és a vs.hu-n olvasható remek esszéiből válogat? Erre hajlottam, jóllehet a bombasztikus cím nem hagyott nyugodni. Gyanakodni kezdtem. Aztán megkaptam a kiadótól a nyomdai változatot. Az alcímben: két dráma, néhány próza, a tartalomjegyzék sem könnyített a dolgomon; sem a drámák, sem a prózák között nem szerepel a „Giccs”. Megakadtam. Gondolkozni kezdtem, mielőtt a gondolkodásom számára kijelölt tárgy „űrtartalmában” elmerültem volna. Miért giccs? Mi a giccs? Ez a könyv? Frivol szerzői gesztus? Eltávolító, legyintő? Irónia? Művészi önfelszámolás? Paródia? Miután jól kimorfondíroztam magam - minő felismerés! - arra jutottam, utánajárok ennek, olvasni kezdtem.

„Azt hiszem, a modern élet talán legnagyobb problémája az inkognitó. Nem így gondolod, kedves Barátom? BARÁTOM: Nem. ÉN: És a kettő csodálatos egyesítése persze nem más, mint opera. Vagy netán operett. Nemde, kedves Barátom? BARÁTOM: Nem.” Kurta-furcsa párbeszéd A barátság fonala című elbeszélésen belül. Az egyetlen hely, ahol a giccs szó felbukkan. Lehetne afféle álzárlat. Az és nem az. Lehetne a kötet krédója. Az és nem az. Hogy pontosan micsoda, annak ellenére meg nem mondható, hogy lakonikus és célra törő. Sikamlós, mint az angolna, kicsúszik a kezünk közül. Épp olyan, akár a könyv, amiben szerepel. Szarkasztikusan árnyalt szimmetriapont.

A Giccs travesztia és paródia ármányos összjátékából alkotja meg dinamikáját és kereteit. Ha úgy tetszik, le- és felszámolás, Thomas Bernhard-i és Karl Kraus-i tombolás. Az ábrázolás anyaga paradox: az írás valóságos folyamata, vagyis: a valóság fogalmának és tapasztalatának az írás idejébe rekesztett, ekképp komikusan vett, kifigurázott eredetisége. A Doktor Faustus persziflázsa. A művészi közvetítés egyedüli érvényének képviselete, mint bohóctréfa. Az ún. élet ún. közvetlenségének - a Bánnak oly kedves Lukácsot idézve: totalitásának – ún. megragadhatatlansága. A drámába-prózába foglalt állítások önmaguk paródiájába fordulnak, heccé válnak. Az opera tovább nem fokozható és drámailag-prózailag adaptált, a végletekig művi, a minennemmű művészetet reprezentáló világa tárul fel. Az alakmásokat váltogató személy farce-sorozatát követhetjük nyomon. Minden idézőjel és függőbeszéd, meg nem nevezhető, legfeljebb úgynevezett; a következetes dagályosság, a meghaladhatatlan, partokat sodró, ártéri szintaxis uralja Bán könyvét. Stílusgyakorlat és műfajtörténet egy korszak határán.

Meneküljön, aki tud!, ezzel a drámával kezd Bán, a nagyáriák apoteózisával, imitatio Bernhardi. Kétséges vállalkozás a paródia karikatúrja ("giccs"), még abban az esetben is, ha a karikírozott kicsiny, névszerinti portréival dolgozik a szerző. Bán lubickol a túlhajtott, burjánzó és örvényeket vető nyelvben, tempóérzéke csalhatatlan, mimetikus képességeiben nincs hiba, az olvasó hullámlovasként utazik a sártarajú hullámokon.

Az Álmok a kanapén szövegei a levélfoma jellegzetességeit intonálják; az „álmok álmodója” a magyar panteonból idéz meg, teremt ujjá alakokat; a mitikus historizmus egyik legismertebbjét, Feszty Árpádot, a Goethe és Shakespeare babérjaira törő Bernstein Hugó Károlyt, a méltán elfeledett drámaírót, vagy egy, a milleniumra nélkülözhetetlen identitáspontot, nemzeti piramist álmodó férfiút. A magyar titanizmus fékezhetetlen maszkabálja üli dévaj torát, egy komplett operett ("giccs") színlapjának közepette szédülünk.

És aztán folytatódik a bújócska. A Kiszemeltekben az elbeszélésnek immáron nem nehézségei támadnak; a teremtő képzelet űzi csúfondáros játékait; az írás, tehát az olvasás egyidejű a próza terével, a különböző írói húzások, csapdák, a figuráknak szánt sorsok és a kibicsakló történetek, a fordulatok és az eltévelyedések az elbeszélés szellemét csalják kelepcébe, vele incselkednek, hívják mulatságos párbajra. Kezdik ki, hekkelik meg, adnak kosarat. Az írói önkény, a szereplők és a story fölött gyakorolt túlhatalom - ("giccs").

A már megemlegetett A barátság fonalában minden „előzmény” összegződik; a ténylegesen megtörtént és a papíron történő eseményeket és lehetőségeket Bán nagylélegzetű oratóriumba ("giccs") szerkeszti, hogy végül "tust húzzon" a "Fehér korom" rizsporos polgári dráma-szimulációjával. A revü ezzel ér véget, a bravúrstiklik sorozata, a fanyar füstfelhők, és a szikrázó galmour egy közös fénykörben huny ki.

Első ránézésre tehát azt hinnők, a magyar ugar nyeri el jogos jussát; a tájhaza, nem kétséges, pompás televénye az efféle burjánzásoknak. Ám ez csupán a felületi olvasat. Többről van szó.

„Mert ÉN – az mindig valaki más. Ha a réz egyszerre arra ébred, hogy kürt lett belőle, abban nem ő a hibás. Előttem nyilvánvaló: külön személyként vagyok jelen gondolataim kibomlásánál: nézem, hallom őket: húzok egyet a vonóval: a szimfónia a mélyben kezd mozdulni, vagy egyetlen szökkenéssel kiperdül a színre.”, így a közismert Rimbaud-idézet. Bán könyvében a kimondhatatlan megmutatkozásra törő, a megragadhatatlan önmagát sokszorosító paradoxona, a művészi korszakból a művészet akarásának a dekorativitásba forduló korszaka kerül a középpontba. A modernitás végsőkig gondolt lehetőségeinek kimerülése, a tűzijáték mögött a keserű hallgatás. 

„Sören Kierkegaard, a jeles dán filozófus szerint az inkognitós személyiség mindig csak dereng, de soha nem születik meg és ezért nem is él voltaképpen." Megfoghatatlan önmagának, miközben azt akarja, hogy megfoghatatlan legyen a külvilág számára is: maszkos önmagában élvezi önmagát. Ráadásul Gary az öninterjúban megfogalmazza irodalmi vágyálmát, mely ugyancsak erre mutat: „Az ideális elbeszélés a ‘totális elbeszélés’ nevet kaphatná, amelyben képtelenség lenne megkülönböztetni a valóságos életben megjelenő írót az általa kitalált hősétől.” Még ennél is következetesebb formája ennek, amikor már nem csupán a fiktív hőst, de az író által kitalált írót sem lehet megkülönböztetni az őt kifundáló írótól, aki kitalálja fiktív alakjait. Tükörrendszer alkotta palota az inkognitós személyiség legintimebb lakhelye.”, idézet Bán egyik ragyogó Romain Garyről szóló esszéjéből. A recenzens sem tudná pontosabban: benne azokkal a kérdésekkel, amelyek a Giccsben nyernek lucidus alakokat.

Ha a kritika a cím fölötti aprólékoskodással kezdődött, kanyarodjon vissza ugyanoda. Az ábrázolás tárgya a giccs, annak formája a giccs, ahol viszont csak giccs van, nincs giccs; a kötet flörtölő mutatványsorozat, akárha valamely lesminkelt, leszázalékolt ördögöt játszótársul hívó bábos mutatványozna. A bejárt út tapasztalatai, az olvasói érintettség okán mondható, hogy Bán Zoltán András szokatlan karneválba von, amelynek rendjét, tempóját ő diktálja, ám az írások felfüggesztett jelenidejében olyan kódok és összefüggésvonalak világában teremt kényelmetlen komfortot, amelyben nem árt, ha újragondoljuk az irodalomról való vélelmeinket. Vérben és viághabban járunk...

Bán Zoltán András: Giccs, Kalligram, 2016, 296 oldal, 3490 Ft

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.