hirdetés

Veronika Šikulová: Tulipánból paprika (részlet)

2017. április 19.

Ha az ember a síneknél lakik, igen gyakran el kell hallgatnia, mert jön a vonat. És ez jó. Közben mindenfélét végig lehet gondolni. Volt, hogy nagymama pont szidott minket, de mire elzúgott a vonat, odalett a harag is, és csak annyit mondott: És most má’ csitt legyen! – Veronika Šikulová regényének részletét olvashatják. 

hirdetés

Csitt legyen

Nagymama a sínek mellett lakott. A síneken túl pedig Cyrilbáči, aki galambokat tartott, Ilkatyetával és a nagy kutyákkal, akik fejelni tudtak a focilabdával. Cyrilbáči órákon át rúgta a bőrt az udvaron, a túlboldog kutyák pedig fejeltek és fejeltek. Ha vendég jött, boldogok voltak, hogy csodálják őket, szerették produkálni magukat. És jöttek-mentek körülöttünk a vonatok. Néha gyorsan-gyorsan átszaladtunk nagymamával a síneken, és elmentünk Cyrilbáčihoz egy levesnekvaló galambért. Véres zacskóban vittük haza. Otthon a nagymama leforrázta, megpucolta, szétszedte a galambot. Büdös volt. Ha tyúkot pucolt, annak sokszor volt a hasában tojás. Az nem volt büdös.
Különben meg egyedül nem járhattunk át a síneken. Furt gyön valami vonat, mondta a nagymama. Meg hogy annyit se győznél mondani, hogy bikkmakk, és annyi neked!
Magyarul reggelizett a nővéreivel, magyarul főzték be délután a spajzlépcsőn az uborkát. Ilon férjének Mihálbáči volt a neve, de Ilontyeta csak Mihálnak szólította. Nagy férfibiciklije volt a Mihálbáčinak, fa kormányrúddal. Mindnyájan azon tanultunk meg biciklizni. Lábunk a keresztrúd alatt, másképp nem értük el a pedált. Aztán elhúztuk a biciklivel a csíkot, versenyt húztuk a vonatokkal.
A tehert úgy lehagytam, mint a pinty. A csomagtartón meg ott visított a húgom.
Ha személyvonat jött, sűrűn előfordult, hogy integettek nekünk. Ácsorogtunk a síneknél zsebretett kézzel, szünidő, van, nem?, és integettünk az utazóknak. A fiúk néha kavicsot is dobáltak. Volt, hogy gőzmozdony fújtatott el mellettünk, olyankor nagymama, hogy vigyázzatok, csukjátok be a szemetek, bele ne röpűjön a szikra. Én nagyon szerettem volna, ha egyszer beleröpül. Hunyorogtam, nyitogattam titokban hol az egyik, hol a másik szememet, ellenőriztem, hogy a húgom meg az unokatestvéreim csukva tartják-e, és vártam a szikrámat. A vonat elzörgött, a tyúkok élénk povedálásba kezdtek.
Ha az ember a síneknél lakik, igen gyakran el kell hallgatnia, mert jön a vonat. És ez jó. Közben mindenfélét végig lehet gondolni. Volt, hogy nagymama pont szidott minket, de mire elzúgott a vonat, odalett a harag is, és csak annyit mondott: És most má’ csitt legyen!
Ültek az asszonyok Mihállal a kamralépcsőn, tették elfele az uborkát, és itták a bort a hétdecis befőttesüvegekből. Mihál néha ottfelejtette magát, és olyankor a biciklije reggelig a nagymama kapuját támasztotta, mi meg aznap este sötétedésig tekertük a pedált, míg csak nagymama be nem kiabált minket a házba. Addigra majdnem mindenki megöntözött a saját portája előtt. Egyik-másik háznál még nem végeztek, és ha az ember egészen közel ment, lespriccelték a lábát. Hideg volt a víz. Nagymamának előbb össze kellett söpörnie a körtét. Meg a méheket és a darazsakat. A ház előtt óriási körtefa állt. (Egy másik ajtón át besétált már az irodalomba.) Egyikünk mindig a csomagtartón ült, onnan kiabálta, hogy elég, állj meg, állj meg! Nem elég, nem elég, soha nem elég, slussz! De aztán jött, hogy most már tényleg elég! mondta a nagymama, és mars haza! ’Szen elment már a kilencesi is, megmelegítettem a vizet, ott vár a padon a lavór meg a szappan, megyünk mosakodni, egyike a másika után! Jöttek-mentek a vonatok, kacsingatott a konyhai lámpa az éjjeli lepkékre, mi pedig, egyike a másika után, mosakodtunk. Matúš és Jurko, az unokatestvéreim, Agátka, a húgom meg én... Nevettünk egymáson, egymásra, pocsoltuk széjjel a vizet. A nagymama meg hogy csitt legyen má!
Az ágyban jött az esti mese, de előtte még lecsapdostuk a szúnyogokat, vagyis nagymama csapdosta, mosogatóronggyal, nesze, te mocsok! Mi meg az ágyból, hogy ott is van, meg ott is, elszállt! Sötétben vetkőzött le a nagymama. A húga pedig, a Böžketyeta jött az ablak alá, ijesztgetni – Endrédy, Endrédy! Ez az Endrédy egy ember volt, aki régen meghalt már. Aztán hazaslattyogott a Böžketyeta. Mindig be volt dagadva a lába. Aztán a sünök jöttek, és a mesék. Egy este néha három is.
Ha elment éjjel egy vonat, furcsa fény világította meg a szoba falát. Láttam a vagonokat, egyikét a másika után, és számoltam őket, ahogy az aludni nem tudók számolják a birkákat. Néha csak úgy tologatták a szerelvényt fel-alá, világított a sötétben az egész fal. És micsoda zajjal voltak! Elképzeltem az embereket, akik utaznak valamerre az éjszakában. Vagy gőzmozdony jött, az a szikrás. Kár, hogy nem vagyok kint, most biztos belerepülne a szemembe!
Reggel meg jött a Mihálbáči, hogy nem hagyta-e nálunk a biciklijét, és a nagy örömre, hogy megtalálta az elbitangolt jószágot, felhajtott egy stampedlivel. Aztán még eggyel, a másik lábába. Utána pedig nagykomolyan elballagtak haza, ő meg a bicikli... A házak udvaráról macskák, tyúkok, kutyák köszöntötték. Szünidő volt.
Két nappal később megint paláver volt a kamralépcsőn, közben mi, gyerekek, megint versenyt futottunk a vonatokkal, és Mihálbáči, basszanďalát, megint elvesztette nálunk a biciklijét. Aztán, míg újra át nem jöttek az Ilontyetával, kárén toligáltuk egymást meg a plüssállatokat – Mišó cica, Broňa majom, egy pokróc, a húgom, a két unokatestvér és uccuneki. De káréval még a tehervonatot se lehetett leelőzni. Nagymama meg kapkodta fel a hullott körtét a káré előtt – ujjatokra vigyázzatok, egy embernek leszaggatta a küllő mind a tízet!
Volt, hogy egyedül mentem, akkor csak a Bronka majmot vittem magammal, a feje alá párna, csicsíjjacsicsíjja, vigyázzál, Bronka, nehogy a szemedbe röpűjjön a szikra, az enyémbe beleszállhat, tudod? Toligáltam az utca végéig meg vissza, a tyeták mind odaszóltak valamit, én meg lepisszegtem őket, hogy csitt! elaludt! Juro és Matúš közben alagutat ástak a homokba a diófa alatt, Agáta meg szétrugdosta. Az alagutazásnál azt szerettem a legjobban, ha a két oldalról kaparva összetalálkozott a homok alatt a kezünk. Kész! De ha az ember a homokozóban verekszik, mindenhova belemegy a homok. Olyankor le kellett egymást slagoznunk vagy be kellett másznunk a hideg esővizes hordóba, hogy ne hordjuk be a koszt, aztán jöhetett csak a melegvíz meg a lavór az éjjelilepkés lámpa alatt. Hogy bírjátok ennyire összemocskóni magatokat!, lamentált nagymama, de aztán jött a vonat, és most má csitt legyen!
Reggel egymást kukorékolták túl a kakasok, a sünöknek kitett tej pedig eltűnt. Egy nap se volt olyan, mint a másik. Káré, vagy bicikli!?
Szünidő.
Később is voltak mindenféle biciklijeink, írhatnék is róluk ezt-azt, például hogy mennyire irigyelte minden gyerek a Németországból hozott lilát, hogyan jártunk rajta zöld barackot lopni a rendőröktől, hogyan tanultam meg nullakezezni, írhatnék az első spricceltmintás fehér biciklimről, amin már nem kellett a húgommal osztoznom, mert csak az enyém volt, és különben is férjnél voltam már, de amin aztán valaki osztozni szeretett volna velem mégis, csak épp elfelejtette visszaadni, a kékről, amelyikre bevásárlókosár lesz szerelve, ezer éve ígéri Marek, de leginkább arról a furcsa biciklimagányról, amely az ember fülébe süvít, arról, hogy tudom olyankor úgy összehúzni a szememet, hogy másképp lássam a világot, a biciklimagányról, amit úgy szeretek, csak ezt most épp senki sem hiszi el nekem, mert olyan rég nem ültem már rajta, hogy talán biciklizni is elfelejtettem. Sziszereg a belsőm, ha a biciklin ülök, hiányzik a csomagtartóról a húgom! A bicajnak nemcsak belsője van. Bensője is, ott a csomagtartó környékén.
Ha szoknyában biciklizek, a szoknya egyre feljebb gyűrődik... Ha pedig dombról lefele, akkor többször is be kell csukni közben a szememet. Ha ráfékezek, elesek. Örülök, ha olyankor nem lát senki. Csukd be a szemed, ne röpűjjön bele a szikra... Ó, mennyit gyűjtöttem én abból a szikrából a nagymamánál, a szemembe, kötényzsebbe, annyit összeszedtem, hogy nyomja tőle a cipő a lábamat.
„A sínek közelében állt a ház... Csak át kellett szaladni az úton, átmászni a skarpán, és máris ott voltak a sínek...”
A kapunak gyakran támaszkodott egy fakormányos, nagy férfibicikli, a spajzlépcsőn ott ült a négy nővér, és beszélgettek. Magyarul...
Ma már biztos leérne a lábam a pedálig. És lehet, hogy lehagynám a vonatokat, mint a pinty.
És most má’ csitt legyen!

Mészáros Tünde fordítása

A pozsonyi Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karán végzett újságírás szakon. Veronika Šikulová művei többnyire önéletrajzi ihletésűek, leginkább saját családja életéből és történetéből merít. Ötletesen váltogatja az elbeszélői módokat, a komoly és a humoros témákat, ügyesen alkalmazza az irónia és paródia eszközeit. Elbeszéléseinek helyszíne a Kis-Kárpátok festői borvidéke. Az írónőnek 2014-ben megjelent regénye magyar fordításban Menettérti (Miesta v sieti, 2014) címmel a L’Harmattan kiadó gondozásában. Egy évvel később ugyanennél a kiadónál jelent meg a Hiányos fiasítás (Medzerový plod) című regény, amiért 2015-ben az írónőnek ítélték az egyik legrangosabb szlovák irodalmi díjat, az Anasoft Literát.

Azt mondják, az életről beszélni kell. Szövegeiben a maga sajátos módján valami hasonlóval próbálkozik Veronika Šikulová is. Kibeszél. Számot vet gyermekkorával, kamasz éveivel, szüleivel. Novellafüzérében az elbeszélések egymásra épülnek, de mindegyik értelmezhető önmagában is. A könyv második része inkább elbeszélői kísérletezgetés, variációk ugyanarra a témára, bár a szereplők és a környezet nem változnak. Az írónő mintha egy kaleidoszkóppal játszana. Elég megmozdítani, változtatni a látószögön, kicserélni egy mondatot vagy szót, és a történet megváltozik.

Veronika Šikulová: Tulipánból paprika, L’Harmattan, 2017, ford. Mészáros Tünde

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.