HOLTBIRTOK

Visszatérni kertünk alá, a laposra:
mintha régóta bontatlanul heverő
borítékot vágnék fel nádlevelek
papírvágó késével. Nyomokat
olvasok a telket-átszelő ösvényen –

a Föld gondolatait. Tócsa-szemek
sarkában gyűlő szarkalábak, oldalt
gabonaföld: siklók holdsarlója
délidőn. Kilesem pézsmapockok
békaszőlő-szüretét: moccanatlan

jegenye-árny; leleplezem titkos
alagútjaikat a gyökereknél. Évek
holtága sötétül, s egyre növekszik –
Birtokba veszem a nádast,
s holtbirtokomnak nekivágok,

hogy megtaláljam a teknőst:
mely hátán tartotta a világot.

VÁLASZ

Anya, apa, arra várok, hogy majd
egy napon, csak úgy mellékesen,
ahogy az ilyesmit közölni szokás,
kibökjétek: mire volt jó mindez.
Rátok hasonlítok, mindenkire.

De a tükörbe egyedül nézek.
Ilyenkor kiütköznek a félelem
rozsdaszeplői. Arcok sorjáznak,
évek: '82 tele, amelyik hosszabb volt,
mint a verandáról lógó jégcsapok.

Nagyapám, akit befagyott tó jege
alatt láttam utoljára – arca helyén
szürke tízfilléres. Minden válasz,
ez nem kérdés. És minden
válasz után ott  a részvét.

Csöpp-csöpp: délre kiolvad a tél
befagyott katétere. Valaki a jeget kaparja
a járdáról. Hallom, ahogy serceg:
mintha pirítósról kaparná le késsel
az elszenesedett, ehetetlen részeket.

SZABADSÁG-HEGY

A Szabadság-hegyen, ahol
legkevésbé voltam szabad,
mint szanatórium kartonozójában,
lapozgatunk a fatörzsek között –

Visszatérnek az egymást váltó
nővérek, napszakok, az átaludt
hajnali lázmérések, a lejárt
látogatási idők, telefonba dobált
kettesek, az egyetlen kérdés,
amit gyerekfejjel feltettem a világnak:
"Mikor mehetek haza?",
s a világ válasza,
amivel faképnél hagyott;
és az örökké pingpongozó fiúk...

Forgóztak, az asztal körül :
körbe-körbe
legbelső gyűrűjén a fatörzsnek.

Finoman szitált a por,
az egyhelyben szitáló idő,
amitől azóta fulladok.

FEHÉR FOLT

Levágott szárnyú baglyot leltél –
Hazavitted, akárha az egész erdőt.
Megosztottad vele odúd.
Karmai mérgezett nyílhegyek: 

Megsebeztek. Radiátorcsövön üldögélt,
Vagy az Idegen szavak szótárán:
Maga is idegen; szavai halálkiáltások.
Csűr-kapura szögezte régen a babona.

Egy reggel holtan találtad.
De ürülékének fehér foltja
Azóta ott van a szótár borítóján:
Akár egy ismeretlen terület.

A VARJAK FÁJA

       
Első varjamnak hiányzott mindkét lába,
Földigilisztákat raktam elé: egyen;
De ahogy kivettem a ketrecből, szárnyra

Kapott. Másodiknak a fél csőre nem
Volt meg: úgy etette kertünkben a társa,
Mintha a fiókáját – magától képtelen

Lett volna. A harmadikat agyon vágta
Az áram a nagyfeszültségű vezetékeken.
A negyedik egy télen csapdába

Lépett, levest főztek belőle nekem –
A felejtés kötelező, mint a varjak irtása.

A PREPARÁTOR

Az elejtett madarait
Preparálni fogja,
Hogy megőrizze, amit

El sem veszít, hogyha
Nem lövi le őket a télen:
Egy vércse bőre-tolla

Ázik a mosószeres lében.
Hajszárítóval fújja
Szárazra, kitömi és nem

Gondol közben semmire:
Csak a gégefő és a kloáka
Közti résre, amit vágott a szike.

Mint aki az életét preparálja –
Végül csak a berendezett dioráma
És drótmerevítések protézise.

AZ ÉG MADARAI A FÖLDBEN

Egy tollpihe milyen nehéz!
Azt játssza veled,
Hogy élsz.

A gyógyszert hiába szeded:
Az az apró izom mindig
Kész szívedben elnyomni az eret...

Szüretelni sincs mit –
Taposom a kádban
Mezítláb a semmit.

Anyám a kardiológián van.
Ereiben, mint villany-
Pásztorban: fut az áram.

Csak ennyi: „kibírjam!”,
Csak ennyi: „bírja ki!”,
Amíg van.

Nincs, hogy: „hány seregélyt lőttem!”,
Nincs, hogy: „az ég madarai”,
S az sincs, hogy: „a földben”.

KOLERATEMETŐ

Nagyapám megmutatta,
Hol volt a koleratemető –
Aztán hagyta,

Hogy elfelejtsem: ő
Tudta, vagy ő sem,
Mi az idő.

A biciklin útközben;
Vagy ott, ahol egy fél falu
Feküdt alattunk a földben.

Ők még feneküket lapu-
Levélbe törölték…
S most, mint a satu:

Szorítja őket a föld két                                           
Pofája. Aztán tekerni,
Vissza, mintha lenne honnét.

Két küllő közt épp
A semmi.

NŐVÉRED HAJA

Nézted a begyepesedett sírokat:
Megannyi begyepesedett gondolat
Az „örök világosságról”,

Mely oly megadóan váltja
Fényét lucsokra-sárra,
Mint aki mindennel leszámol,

Miután sáros lábát az égbe törölte.
Még csak nem is gondoltál arra,
Hogy mennyi idő van beleölve

Egyetlen halottba is; és hogy: minek.
Mint aki csak vízcsap alá tartja,
Úgy tartottad ujjad a gyertyalángba –

Tudtad, hol nem égeti meg.
Nővéred haja mindig ott kapott lángra.

KORÁNTSEM FELŐLED

Nyakadig húzva a cipzárt
Magadra veszed a kabátod.
Szokásos utadnak így vágsz.

Máskülönben váltott
Műszakban magadat rágod.
Ez a fő foglalkozásod.

Nem vagy magadtól odáig.
Úgy lépsz, mint általában,
Mint aki előtt cél és irány van –

És van is valami minimális:
Megvenni a szükségeseket.
De amit találsz itt,

Csak mű-márvány erezet,
Csak fű alatt, titokban, a pázsit,
És odafönt a mennyei virtus,

Mely havával besároz
Mindent, amit tud –
S még korántsem felőled határoz.

MINEK VIRRAD

„Csak azt tudnám, minek virrad
Ilyen napra az ember...!” –
Mondja rosszabb napjain az,

Akivel kelsz és fekszel.
Te minden nappal így vagy,
Ezt mondanod sem kell.

Feszültségeid nem földeli le az ég.
Mindegy: földi vagy égi vircsaft –
Neked mindkettőből elég,

Ha nem több az égi tapintat,
Mint reggeli hóesés.

ALAGÚTNAPOK

A légcsőként szűkülő 
Alagútnapokat
Nem követi tágas mező –
Ébrenléteid álmodban  
Ne jöjjenek elő.

Amikor öngyújtód lángja,
Mint egy lélekvezető,
Bolygófényként előtted bolyong,
S úgy vezet valamely árnyvilágba,
Akár egy távoli rokont…

Amikor jössz a Szugló utcán:
A halálra élő példa,
És nézed, ahogy a szemetes-
Kocsi tetején egyhelyben
Forog a fénysziréna.

Amikor a gipszstukkó
Felhők szelíden hulló
Koszfehére,
Mint múló
Rosszullét, szitál a végre.

Amikor a Szajna-
Söröző mellett elhaladva
Csak úgy, ad hoc
Zuhanni kezdesz –
És a semmiben megkapaszkodsz.

NEM SZÓLTÁL A SÜNRŐL

Miután L.-t is sikerült felkelteni, 
Nyakatokba vettétek a várost,
Ellátogatva a Monceau park-beli

Túlsúlyos házikacsához.
A park tavában egy halott
Sünt vettél észre – belefulladhatott.

S hogy ez már a végső stáció,
Nem feledtette a dús vegetáció.
Csak álltál ott, akár egy balfék –

Így írod, felülstilizálva;
S a vízen, egy kicsit arrébb,
Mint önmaga árnya,

Tükröződött a földhözragadt ég.
Amíg L. a kacsának enni adott,
Kerestél egy üres padot,

Hogy letehesd árnyalakod,
Mely csöppet sem éteri,
S amihez nagy reményeket nem fűzöl.

(Mert remélted, hogy észre sem veszi,
L.-nek nem szóltál a sünről.)

A BOMLÁS KIS KÉZIKÖNYVE

1.

Nem vagy épp e világ ellenlábasa,
Sem a túlvilágé –
Attól függ, mikor, melyik vág haza,
S mekkora a csapás, amit rád mér,
Ez az itteni, vagy ama
Másik, amit csak kábé
Tud elképzelni e föld színe-java.

2.

Hogy mi tartja még benned a lelket,
Mely tarthatatlan mindamellett,
Mivel a test kitartottja,
S rémképeit csak fényűzésül ontja –
Még csak nem is sejted.
Ilyen kérdéseken hasztalan rágódva
Leszel önnönmagad kosztja:

Egy csöppet sem diétás;
Bár számodra még csak lábjegyzet
A sírban az a bizonyos fél láb.

3.

Nem kensz mindent a légköri frontra:
Számodra más a hivatkozási alap,
Mely ázsiódat hivatalból rontja,
Ám nélküle egy kalap
Szart sem ér semmi, erre a nyakad
Tennéd – s teszed is,
Mivel minden vérre megy itt.

4.

S hogy lelkeden, mi szárad,
Mint felszínén e sárnak,
Azzal másokat ne fárassz.
Átallva a lelkükbe taposni,
Kerülgesd csak a földigilisztákat.
És menet közben se kombi-
Nálj annyit, hogy mi lesz, ha…

Még nem hív, hogy áruld, a deszka.

5.

Szállj trolira; nézd, ahogy ablakára
Lecsapódik szegény, a pára;
Utastársaidat, akik a Bosnyákra
Tartanak bevásárolni, piaci legyeknek
Lásd – s magadat hasonló ízelt-
Lábúnak, ahogy színlelt
Nyugalommal a föld színén legyeskedsz.

6.

Csak azt tudnád, hogy honnét
A pokolból vetted, hogy az orvos
Istenpótlék.
Ráadásul, hogy az első orvost,
Akit megismertél, Ördöghnek
Hívták! Havonta egyszer beoltott,
És dicsérte a kertben a fenyőket.

7.

Az erkélyen, cigarettádat szívva,
Belegondolsz, hogy cirka
Harminc éve vagy negativista –
Mint pincebogár a pincét,
Kitartóan járod a lélek bugyrait még,
Nem remélve, hogy a kontraszt
Kedvéért, valami jót is felhozhatsz.

8.

Hogy kit, vagy mit küldenél melegebb éghajlatra,
Annak a felsorolását most hagyd abba.
Úgy is csak falra
Hányt borsó, amit mondasz;
Vagy egyszerűen morbid –
Erről nincsenek illúzióid.

9.

Magadat boncolgatod élve, kis
Megszakításokkal – így hajhászva
A világ élveit,
Mint akinek többre nem telik,
Csak, hogy lemenve alfába
Önmagát e világ előtt végleg elássa:
A jól végzett gyászmunka

Örömével, merő önszorgalomból.
Miközben ez a fej alakú urna,
Épp csak belekóstol
Az ismeretlenbe, mely e kurva
Élet kiköpött mása. 

10.

Szíved szerint a bomlás kis kézikönyve
Lenne ez, amit most közre-
Adsz, a magadon behajtott felár;
Jelezve, hogy megy tönkre
Minden: ami nyugtalanít, vagy szedál – – –
Mint aki saját magánál kondoleál.

A NUTRIA

Egyszer csak ott volt előtted –
Úszóhártyás lábaival
A sekély vizet taposva,
Míg a mélyebb részeket,  
Mint sötétlő ponyva,

Egybefüggő nyárfaárny borította.
Olyan otthonosan mozgott,
Mint aki alanyi jogon van itt.
Orrát feléd emelte: láttad hódhoz
Méltó nikotin-sárga lapátfogait.

Egy közeli nutriatenyészetből
Szökhetett meg: a tagló,
A nyúzókés, a cserző-kád elől,
Amikor nyitva maradt egy ajtó;
Vagy valami más módot

Talált, hogy néhány hétig,
Berendezkedjen még itt,
A konzervgyári rút szenny-
Vízcsatornában – aztán úgy sem
Éli túl azt, amit hoz a télvíz

Ideje. Rezzent a káka-szentély,
Mintha máris hűvösebb szél
Mozgatná – készülődve;
És a vízinövény-levelek,
Mint megannyi szemhéj,

Lecsukódtak: még nem örökre.
Almát nyújtottál felé: elfogadta.
Bízott benned? Legalábbis hagyta,
Hogy megközelítsd. Nem fél –
Gondoltad, és hazamentél.

Ennyi történt. Elfogadott tőled
Egy almát: semmi mögöttes
Tartalom, de minden mögött ez
A törékenység, a kapcsolatoké:
Ahogyan szárai a békaszőlőnek,

Távozó lépteid alatt üvegként törtek.

„ÉS A SÖTÉTSÉG BERAGYOGTA
AZ ÉJSZAKÁT”

Mintha a szavak az ujjaid
Meghosszabbításai
Lennének. Odakint havazik,
De bent az hull ránk, ami

Másfajta fehérségbe
Von kéretlenül, kérve,
Mintha selyemgubóba,
Hogy mindent átható sötétje

Végül majd úgy ragyogja
Be az éjszakát, homályos
Szálakkal kötve a világhoz,
Mint a misztikusok éje –

És egymásból mindegyre profitálva
Kétféle éjszaka borul egymásra.

Acsai Roland