Veszélyeztetett fajok enumerációja

Nárcisz, felnőttláncfű, és az utolsó magyartanár a szeptemberi Jelenkorban

2008. szeptember 5.
A Jelenkor folyóirat szeptemberi számának élén Marno János és Aczél Géza versei olvashatók. Dreff János/Tóth Dezső Az utolsó magyartanár feljegyzései című regényrészletét (mely nálunk is olvasható) Csehy Zoltán, Gellén-Miklós Gábor és Halmai Tamás versei követik, Szvoren Edina Bolgár ritmus című novellája után pedig Sándor Iván közöl újabb részletet készülő regényéből, a lap szépirodalmi rovata végül G. István László és Miklya Zsolt verseivel zárul.
  • 2008. szeptember 5.

Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténész jegyzetekkel adja közre Kosztolányi Dezső és az Olaszországban a magyar kultúra közvetítőjeként is ismert Balla Ignác levelezését az 1928 és 1933 közötti időszakból – ebből olvashatnak nálunk részletet.
*
A tanulmányok között Bacsó Béla Hans-Georg Gadamer Arisztotelész-olvasatát elemzi, Schein Gábor Az életrajzok visszatérése? címmel rövid műfajtörténeti áttekintés után a szerzői életrajzoknak a jelenkori irodalomértelmezésben betöltött ideológiai szerepét vizsgálja, Sántha József pedig a Svájcban élő, franciául író, magyar származású Agota Kristof Trilógiáját mutatja be tanulmányértékű esszéjében.
*
A kritikarovatban Krupp József Marno János Nárcisz készül című verseskötetét méltatja, Bedecs László Aczél Géza legutóbbi kötetéről, a [vissza]galoppról, Keresztesi József  Lábass Endre Felnőttláncfű című könyvéről írt kritikát. Sári B. László Alkalmi írás a nőirodalom állásáról címmel a Szomjas oázis antológiáról közöl bírálatot, Sonnevend Júlia az irodalomtudós Bán Zsófia Esti iskola című prózai művét mutatja be az olvasónak. Gajdó Ágnes kritikájának tárgya Borgos Anna irodalompszichológiai témájú munkája, a Portrék a Másikról. Alkotónők és alkotótársak a múlt századelőn, míg Kisantal Tamás és Bene Adrián recenziói Benyovszky Krisztiánnak a krimi műfaját vizsgáló tanulmányköteteiről szólnak.
*
Sz. Koncz István pécsi tudósokat bemutató interjúsorozatának legújabb darabjában Dr. Nagy Judit nefrológussal közöl beszélgetést a lap hasábjain.
 
 
 
 
DREFF JÁNOS/TÓTH DEZSŐ:
6. óra – Iskola a láthatáron
Fejezet Az utolsó magyartanár feljegyzései című regényből
(Részlet)
 
The killer awoke before dawn.
Jim Morrison: The End
 
Ma leçon de demain n’est pas prete.
Henri-Frédéric Amiel: Journal intime
 
Tóth Dezső zöldre sápadtan azt ordítozta, hogy a magyar irodalomnak igenis van folytonossága.
Nádas Péter: Valamikor
 
 
Az alváson kívül semmire sem látok “elég” mentséget, olyannyira, hogy ezért a felismerésért “akár” egy kiadós vigíliára is elszánnám magam. Minden képtelenség. Annak a tébolynak, ami az írás, az olvasás a netovábbja. Szerencsére ritkán írok, s talán még ennél is ritkábban olvasok. Ha nagy néha rá is tudom magamat venni arra, hogy elvonszoljam késztetéseim maradékát feleslegessége tudatának dögkútjáig, hiába no, belevetni magam úgyis már csak – s hacsak úgy nem – az irodalomba vagyok képes. Iszonyat álmos vagyok. Eljő-e a perc, kérdem, midőn a melatonin még a maradék irodalmi becsvágyamtól is megfoszt?
 
Inkább a melatonin menjen az agyamra, mint az irodalom…
 
Azzal a rendszerességgel, ahogy a déja vu-k szokták újrakoreografálni pongyola metafizikám színpadképét, néha rajtakapom magam, amint társaságban arról faggatok valakit, hogy mi lenne az a három könyv, amit magával vinne egy lakatlan szigetre. Persze abszolút nem érdekel, mi lenne az a három könyv, és ha megmondaná, talán undort éreznék, hogy ismeretségünkkel beszennyeztem közömbösségem ártatlanságát, mégis fel kell tennem ezt a kérdést, csakhogy előkészítsem a másik számára a logikus ötletet a visszakérdezésre. Mert ha visszakérdezne, én bambán azt felelném, hogy nem tudom. Persze tudnám, de senkire sem tartozik a válaszom rajtam kívül, hogy meg is mondjam. Elég, ha én tudom, hogy tudom. Egyébként meg nem tudom, mi lenne az a három könyv, de nem is az a fontos, hanem csak az, hogy már a kérdés puszta megfogalmazása önmagában utal arra az elhagyatottságra, amelyet még az a három könyv – még ha tudnám is, melyek azok – se lenne képes elviselhetővé tenni. És miközben végiggondolom ennek a felismerésnek a szomorúságát, rájövök, hogy a kérdésfeltevés pillanatában már ugyanolyan távol vagyok az emberi érintkezések világától, mintha tényleg egy lakatlan szigeten tengetném egzisztenciám partra sodort roncsát. Egyébként, ha már itt tartunk, én három naplómat vinném magammal: azt, amit egykor, a még mindig kihívásokkal teli múltban írtam, azt, amelyet mostanság, a bizonytalan jelenben vezetek, és azt, amelyet akkor fogok majd elkezdeni a már most megunt jövőben, ha a jelenleginek technikai értelmében is a végére értem.
 
Először kézben az Iskola a határon Móra-féle (Diákkönyvtár sorozat) 1988-as kiadása. Az ismeretlen példánynak kijáró gyanakvással olvasom a hátsó borítón:
“Már hét-nyolc éves koromban eldöntöttem, hogy mindenképpen író leszek. Nagyon sok író azért választja ezt a pályát, mert mondanivalója. a bögyében, – erre elmegy De van olyan is is ilyen, meg én is –, sincs semmiféle csak eldöntötte, Az ilyen embernek egész élet, a létezés egésze. – illetve a jó, a régi is – behatol tartományába. életműve – önéletrajzi jellegű: mi az, amit életében, Ezt szeretném én is mint regényíró ilyen épséggel és teljességgel és egészen elmondani. Ottlik Géza”
Tudniillik az történt, hogy a lineáris olvasásához át kellett volna ugrani a szöveg körbekoszorúzta Ottlik-fotót, amire a kismester eleve nem is gondolt, merthogy a szöveg integráns részének tartotta azt, meg hát hogy jönne ő ahhoz, hogy csak úgy egyszerűen ugri-bugri, át a túloldalra stb.
Tükörpróba: “Már hét-nyolc éves koromban eldöntöttem, hogy mindenképpen író leszek. Nagyon sok író azért választja van valami Valami van valami fontos dolog írónak, és elmondja. – például Kosztolányi akinek esze ágában speciális mondanivaló, hogy író lesz. a mondanivalója az teljes világmindenség, A modern regényíró a jobb prózaíró, a lírikusok Egy nagy költő összefüggő egész végül is azt mondja el, fontosnak tartott létezésében. Ezt szeretném én is mint regényíró ilyen épséggel és teljességgel és egészen elmondani. Ottlik Géza”
 
A) Az irodalom öröm. B) Az élet vagy kínlódás, vagy merő unalom. C) A matektanárok az életre szocializálnak, és minden irodalomtanárnak volt egykor matektanára. Ezek a premisszák jutottak hirtelen eszembe arról a tanácstalanságról, hogy megint nem tudok magammal mit kezdeni.
Szívesen belekóstolnék a hadtörténetnek abba a részhalmazába, amit a pedagógiatörténet tortájából harapott ki magának, “Hammm!”, de a két alaptantárgy vetélkedése olyan régen eldőlt, hogy csak a romjaiban gyönyörködhetek, még a gasztronómiai metaforák szavatossága is elhervadt.
Jelen állás szerint a matematikára nagyobb szükség van, mint az irodalomra, ami egyszerűen annyit tesz, hogy a matekra szükség van, az irodalomra meg nincs szükség. A matematikában van helyes megoldás, helyes gondolatmenet, helyes lépéssor, az irodalom játék a szavakkal, legfeljebb helyes tanárok ágálnak a fontossága mellett.
A matematikaoktatás az életre szocializál. Ha nem értesz hozzá, kínlódsz, ha értesz hozzá, unatkozol. De mire szocializál az irodalomoktatás, egyáltalán: szocializál-e bármire is?
Nem szocializál semmire, hacsak arra nem, hogy el tudjuk viselni ennek a felismerésnek a következményeit. Én még erre is képtelen vagyok, nem tudom elviselni. Annak, hogy az irodalomoktatásnak semmi értelmét nem látom, nem tudom elviselni sem a szellemi, sem az erkölcsi, még a mindezeket reprezentáló anyagi következményeit sem. Mivel naponta, sőt óráról órára szembesülök a matektanárok szerepazonosságának látványával és ugyanakkor saját szereptévesztésem tudatával, saját identitásomat a szerepeim látványos tudatossá tevésével tévesztem el.
 
 
 
 
BÍRÓ-BALOGH TAMÁS:
  
“A véres költőt
a te baráti fáradozásod ItalIában is diadalra juttatja”
 
Kosztolányi Dezső és Balla Ignác levelezése*
(Részlet)
 
Kosztolányi Dezső számára az irodalmi alkotás folyamata nem fejeződött be a megírással. Főbb munkáit a megjelenéskor nem hagyta sorsára, gondoskodott utóéletükről is. Levelezésének tanúbizonysága szerint ügybuzgón intézte és kísérte figyelemmel köteteinek terjesztését, recepcióját. A Kner Imrével és Tevan Andorral folytatott levélváltásokból az is kiderül, hogy köteteinek nemegyszer külcsínét, sőt tipográfiáját illetően is javaslatokat tett vagy változtatásokat kért.
Nagy hangsúlyt fektetett írásainak idegen nyelveken történő megjelenésére is. A németre fordítás ügyében Stefan I. Kleinnel és Horvát Henrikkel levelezett, Emil Isacnak írt, ha románul látta volna viszont verseit, ha franciául, akkor Aurélien Sauvageot-t kereste fel, ha pedig olaszul szerette volna publikálni valamely írását, Antonio Widmarnak írt levelet. Emellett ügyelt arra is, hogy a külföldi ország irodalmának valamely jeles alakja írjon hozzá előszót. Az Édes Anna tervezett francia kiadása kapcsán így kereste meg levéllel Mauriacot, Duhamelt és Romains-t, illetve – a legközismertebb példa – így jelent meg A véres költő németül Thomas Mann előszavával.
Kosztolányi Néró-regényét a húszas évek végén Antonio Widmar fordította le olasz nyelvre, s Kosztolányi a kiadáshoz Balla Ignác segítségét kérte, akit ekkor már bő két évtizede ismert. Kapcsolatuk – és így A véres költő olasz fordításának története – azonban mindmáig gyakorlatilag feldolgozatlan. Hogy ezt megtegyük, előbb nemcsak célszerű, de szükséges is a kevésbé ismert, azonban önmagában is érdekes életpályájú személyiség és jelentős irodalomközvetítő “kultúrdiplomata” Balla Ignác alakját részletesebben szemügyre venni.
 
 
1.
 
Balla Ignác (1883–1976) költő, újságíró és műfordító Braun néven született az Aradtól nem messze fekvő Magyarpécskán. Ugyanitt született Klebelsberg Kunó (1875–1931) vallás- és közoktatásügyi miniszter is, illetve itt volt Herczeg Ferenc (1863–1954) országgyűlési képviselő; ez a két lokális egybeesés nagyban meghatározta Balla későbbi kapcsolatkörét. Szülei egyéves korában keresztelték meg.
Már iskolás évei alatt írt verseket, és korán megjelent első kötete is. Ezt a zsengéket tartalmazó kis könyvet azonban ő maga sem értékelte sokra, mint ahogy egyik önéletrajzában írta: “Tizenhat éves koromban már meg is jelent az első verskötetem, de igazi írói pályám csak akkor kezdődött, amikor A Hétben megjelent az első versem. Ekkor már tizennyolc éves voltam” és “ettől kezdve állandó munkatársa lettem Kiss József lapjának”.1
De nem volt sokáig pesti újságíró, hiszen még ugyanebben az évben önkéntesként bevonult a haditengerészethez, s ott – az Adriára kerülve – tanult meg olaszul. Ugyanekkor egy a későbbi élettörténetére nagy hatással lévő ismeretséget is kötött: Pólában találkozott egy ifjú tengerésztiszttel, Horthy Miklóssal. (Akinek, a Zsidó lexikon szerint, a tulajdonában volt Balla Ignác festőművész öccsének, Frigyesnek a Szent Borbála a tengerészek védő-szentje című képe.)
A katonai szolgálat letöltése után ismét Budapesten lett újságíró. Ekkor azonban már nem a belföldi állapotok érdekelték. Már idézett önéletrajza szerint: “az olasz literatúra iránt kezdtem érdeklődni. Olaszul már tudtam. […] Rómába költöztem és ott tanultam, dolgozgattam egy esztendeig.” Majd onnan hazakerülve, 1907-ben Herczeg Ferenc Új Időkjének, 1911-ben pedig az akkor induló – s ugyancsak Herczeg nevéhez köthető – Magyar Figyelőnek lett a segédszerkesztője. Kettejük régen szövődött barátsága és munkatársi kapcsolata végül rokonokká is tette őket: Balla fiának Herczeg Ferenc lett a keresztapja.
De Ballát a pesti újságírólét már nem vonzotta. Több szerkesztőség munkatársaként írta önéletrajzában: “És azóta is [ti. egyéves itáliai időzése óta] folyton csak az a vágyam, hogy visszakerülhessek Rómába.” Mégis két évtizedig volt még fővárosi újságíró; Olaszországba csak 1926-ban (más források szerint 1925-ben) költözött, igaz, akkor már valóban véglegesen. Mint a Pesti Hírlap olaszországi tudósítója s több olasz lap munkatársa Milánóban telepedett le.
Szépírói alkotótevékenységét elsősorban élete első, magyarországi szakaszában fejtette ki. Költőként indult, s a korán jött verseskötetet több is követte (Tűz, 1901; Tenger mormolása, 1903; Dél, 1907; A hét híd városa, 1910; Gabikám… 1918). Újságírói munkásságából is több könyvnyit megjelentetett, tárcáit esetenként “monológok” műfaj-megjelöléssel adta közre (Színésznő-jelölt, 1909; A figyelmesség áldozata, 1911; Cigarettafüst, 1914; Romantika, 1914), vagy anélkül (Ujjé, a ligetben nagyszerű!, 1911; Tréfaország, 1911). Szépíróként elbeszélésköteteket (Kámeák, 1912; Kis emberek, 1917) és két regényt tett közzé (Az ő keze, 1917; Anonima levelei, 1918), illetve kiadott egy színművet is (Az arrezzoi varga, 1926). Napjainkban azonban leginkább “csak” mint ifjúsági írót (Víz fölött és víz alatt, 1916; Tréfás mesekönyv, 1920; A póruljárt kisbíró, 1921; Hebehurgya Jancsi, 1927; Ötven mese, 1931; Két kis Ludas Matyi, 1932; Két kis lurkó, 1935; Ragyogó mesevilág, 1935; Negyven mese, 1940) és mint a Singer és Wolfner kiadó “Karrierek” sorozatában megjelent, saját korában nagy sikerű könyvek (Híres feltalálók, 1912 – Sztrókay Kálmánnal; A Rotschildok, 1912 és Edison, 1912) szerzőjét tartják számon. (Ez utóbbi kötetei rendszeresen felbukkannak árveréseken is.) Már Olaszországban élve, 1931-ben Milánóban kiadott egy Budapest-útikönyvet is.
Tehát mint alkotó is figyelemreméltó életművet hozott létre, viszont életrajzának és pályájának két másik vonatkozása miatt még ennél is nagyobb figyelmet érdemel.
Az egyik, hogy rengeteget fordított. Ezt, általánosságban, a magyar irodalomtörténet kevésbé szokta “értékelni”. Márpedig Balla több nyelvből fordított magyarra, németből például Heinét, franciából például Balzacot, és – érthetően: legtöbbet – olaszból például Boccacciót, De Amicist, Pirandellót, D’Annunziót. (Hogy csak párat említsünk.) Emellett azonban – és ez a magyar irodalom szempontjából fontosabbnak tűnik – klasszikus és kortárs magyar műveket is tolmácsolt olasz nyelvre, így a magyar–olasz irodalmi kapcsolatok egyik fő alakja volt.
A másik: Balla Ignác 1921-ben fontos ismeretséget kötött; megismerkedett Benito Mussolinivel, aki akkor még “csupán” a Popolo d’Italia főszerkesztője volt, de akinek személyében Balla már ekkor “felfedezi a magyar revizionizmus támogatóját”.2 Ezért az sem véletlen, hogy amikor Balla véglegesen Olaszországban telepedett le, Mussolini lapjának lett a munkatársa, és a második világháborúig itt, valamint más olasz és magyar napilapokban saját maga által kétezerre becsült cikke jelent meg, melyekben “nagyrészt keveredik a kultúra és a propaganda”. Az Alpes kiadónak, amely az általa olaszra fordított magyar műveket megjelentette, a Duce öccse volt az elnöke. Balla, Mussolini-kötődésének “csúcsaként”, 1932-ben A Duce és a dolgozó új Itália címmel életrajzi regényt közölt az olasz vezérről, Herczeg Ferenc előszavával.
Az irodalom mellett politikát is “közvetített” a két ország között. 1927-ben Klebelsberg Kunó és Bethlen István olaszországi “újságíró-kísérője” volt, de ugyanekkor meleg hangú levelezést folytatott egy későbbi miniszterelnökkel, Bárdossy Lászlóval, aki ekkor a külügyminisztérium sajtóosztályának vezetője. Később is magas beosztású politikusokkal állt kapcsolatban, például János főherceggel, Teleki Pállal, Horthyval, Gömbössel.
S ha Magyarországon hivatalosan nem is ismerték el érdemeit, s a köztudat is megfeledkezett róla, az olasz–magyar-barátság politikai, kulturális és irodalmi terén kifejtett tevékenységéért a legnagyobb olasz állami kitüntetésekkel jutalmazták: 1924-ben a Koronarend lovagja lett, 1927-ben megkapta a rend tiszti keresztjét, 1929-ben pedig az Érdemrend második osztályát adományozták neki.
A töretlenül ívelő olaszországi karrierrel párhuzamosan azonban Olaszország egyre radikálisabban fasizálódott; Balla pedig, zsidó származása miatt, nemkívánatos személy lett ott, ahol leginkább élni és dolgozni szeretett. Egykori kenyéradójának fasiszta állama nemcsak a közéletből tiltotta volna ki őt, de az országból. Ezt végül lánya “akadályozta” meg, aki – egy olasz repülőtiszt özvegyeként – levélben járt el a Ducénél; és sajátos módon a “kegyelemben” való részesítés fő oka éppen a hősi áldozat férj személye és posztumusz kitüntetése volt, és nem Balla Ignác érdemei és életében kapott elismerései.
Balla így mégis Olaszországban maradhatott, de a világháború után visszavonult életet élt, fordított, és – fiának elmondása szerint –, életpályájának megtörése ellenére is “élete végéig tisztelte Mussolinit”.3 1976-ban halt meg, a Genova melletti Nerviben.
Hagyatékát a budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet őrzi. Leveleit – melyekből “a magyar és az olasz művelődésügy mellett teljes hitével elkötelezett, azt népszerűsítő, munkáját szerető és értő újságíró, műfordító, szerkesztő, irodalomszervező képe bontakozik ki”4 – indigóval gépelte, így, szerencsénkre, azok másolatai is fennmaradtak, melyek a Kosztolányi-házat ért bombatalálatkor megsemmisültek vagy eltűntek (a Kosztolányi-hagyatékból mindenesetre hiányoznak). És bár Fried Ilona több passzust is idéz kettejük levelezésből, a hagyatéknak ez a része (is) mindeddig elkerülte a kutatók figyelmét.
 
 
2.
 
Kosztolányi és Balla feltehetően A Hét szerkesztőségében ismerkedtek össze. Balla – mint önéletrajzában is írja – rögtön a század elején került oda, Kosztolányi pár évvel később. Pályájuk ezután gyakorlatilag egymás mellett haladt: A Hétnél – ahol később Kosztolányi maga is munkatárs lett – együtt dolgoztak. Az Új Időkben, ahová Balla ezután került, Kosztolányi is sokat publikált, nyilvánvalóan tartották a kapcsolatot, és gyakran találkoztak. Ezután Balla a Pesti Hírlap tudósítójaként írta cikkeit Olaszországból; Kosztolányi pedig ugyanennek a lapnak volt – Budapesten – belső munkatársa. Így, mivel nem volt rá szükség, hiszen élőszóban is beszélhettek, egymás közti levelezésük jóformán “csak” A véres költő ügyére korlátozódik. Az azt megelőző időszakból is rendelkezésünkre áll azonban néhány kapcsolattörténeti dokumentum.
Balla Ignác háromszor írt Kosztolányiról, mindhárom cikket az első világháborút megelőző években az Új Időkben tette közzé.
Elsőként a Kártya és Őszi koncert ciklusokat adó kis füzetről írt. Kosztolányit Babitscsal összehasonlítva írta le, hogy “Kosztolányi Dezső szintén a szubtilis szépségek poétájának mutatkozik mostani kötetében is, de az ő verseiben mintha teljesebb volna a harmónia. […] Lelki vergődésekből, gyötrő vívódásokból lobbannak ki versei, […] de az ő érzései tisztultabbak, kevésbé homályosak és misztikusak”, és a versek “csupán az avatottak számára árulják el a nagy benső viharokat”. “Lírájában több a mélység és melegebb színű a belső tűz ragyogása. Kosztolányinál a szavaknak aranyló ragyogása van, amelynek fénye melegebb, mint az ezüsté. […] A formáknak és nyelvnek Benvenuto Cellinije ő, aki azonban csak aranyhoz és elefántcsonthoz nyúl.” Babitscsal szemben – bár róla is elismerően nyilatkozott – érezhetően inkább Kosztolányival rokonszenvezett, igazibb, őszintébb, líraibb költőnek tartotta. Cikke végén azonban mégiscsak egyenrangúsította őket: “mind a ketten kiváló alakjai a mai poéta-gárdának, amelyben egyikük sem kíván vezér lenni, mert ők nem harcolni akarnak, hanem – poéták kívánnak maradni”.5 (Azt persze talán nem tudta, hogy – amint éppen a Babitscsal és Juhásszal folytatott levelezéséből kiderül – Kosztolányi mégiscsak szeretett volna vezér lenni, de az évek múlásával mégsem ő, hanem Babits lett az.)
Kosztolányi még aznap levélben köszönte meg Ballának a cikket:6
 
Budapest, 1911 máj 7.
 
Most olvastam kritikádat az Új Időkben. Nem szoktam utóhangot írni a bírálatokhoz, de engedd meg, hogy melegen szorítsam meg a kezed ezért az értő, intelligens és finom cikkért. Jólesett s nem szégyenlem megmondani, hogy jólesett. A becsülésed a te magánügyed, de a szeretet, amely kicsillog az írásodból, már reám is tartozik, az én értékem és az én örömem s boldog vagyok, hogy szeretsz is. Nagy szükségem van rá.
Ölel igaz híved:
Kosztolányi Dezső
 
Balla fél év múlva a Bolondok című novelláskötetről írt, s ismét csak nem fukarkodott a dicsérő szavakkal: “Különös emberek különös történeteit írta meg Bolondok című könyvében Kosztolányi Dezső”, és ezt “mindig abszolút művészi tökéletességgel”, “szinte bravúrosan, szédítő technikával csinálja meg”.7
Harmadik cikkét Balla A szegény kisgyermek panaszai negyedik, a Tevan kiadónál megjelent úgynevezett amatőr kiadásáról írta: “Megtisztult, leszűrődött emlékek rózsaolajának édes szaga csap ki ezekből a versekből, amelyekben Kosztolányi Dezső a gyermekkor költészetét lehelte oda finoman, pasztellesen. Avval a nagy művészi közvetlenséggel, amely […] a kisvárosi élet mindennapos képeit rázza össze abban a színpompás kaleidoszkópban, amelynek színes üvegdarabjait az élet napsugara aranyozza be. A könyv: ilyen művészi kaleidoszkóp. Ragyogó darabjai: a versek”.8 Ez a recenzió már nem csak leír és dicsér, a gondolatsor végére egy addig nem hangoztatott jelzős szerkezet került: “Finom, leszűrődött, arisztokratikus líra, amelyen látszik, hogy Kosztolányi nemcsak ismeri, de szereti is a német, francia, olasz modern poétákat, és amelyben sok a szimbolizmus, de amely amellett színtiszta magyar.”
Balla talán ráérzett, talán tudta, hogy Kosztolányi számára milyen fontos – identitásával és költészetével kapcsolatban egyaránt – ez a jelző. Kosztolányi már húszévesen, 1905 júliusában bécsi tanulmányaiból hazatérve ezt írta Babitsnak: “magyar lettem, keserves, javíthatatlanul, butául naiv magyar – minden Mohácsi Jenők és Ady Endrék ellenére”.9 Nem sokkal később Juhász Gyulát vádolta meg – igaztalanul – a magyar szonettek eredetiségének kérdésében: “A magyar szonettek ügyéről van szó! A Budapesti Napló vasárnapi számában Ön gyenge utánzatát adja annak a műfajnak, melyet én már egy éve művelek, s állandóan szerettem volna a magam számára fönntartani.”10 S amikor ezt az ügyet ugyanekkor felpanaszolta Babitsnak, Ady Új versek című kötetének “magyar-szidás”-aival szemben ismét kijelentette magáról: “vadmagyar, fájdalmasan magyar vagyok minden szociológiai tanulmányom ellenére is, és az is maradok…”11 (Kosztolányi magyar-tudata később – tudjuk jól – “veszélyes” mértékben ki is lengett jobbra.) Balla ezt a – nyugatos modernséggel szemben megfogalmazott – magyarságot, “színtiszta magyar” jelleget emelte ki Kosztolányi versciklusának jellemzői közül.
A következő kapcsolattörténeti adat egy személyes találkozásra utal. Kosztolányi 1915. november 26-án írt levelében arról számolt be az akkor a Tátrában gyógykezelésen pihenő feleségének, hogy “Balla Ignác éppen most beszélte el, hogy a felesége ősszel tüdőcsúcshurutot kapott, de az orvos azt mondta, hogy otthon is kúrázhat. Később azonban rosszabbra fordult az állapota, úgyhogy most ő is elküldte a feleségét. Ezért nem kell sietni a hazajövetellel.”12 Kosztolányi és Balla tehát olyan viszonyban voltak, hogy egy találkozás során megbeszélték egymással feleségeik hogylétét, illetve kezelését.
A baráti gesztusok sora azonban – bár eddig csak Balla részéről nyilvánult meg – nem egyoldalú volt, Kosztolányi is “viszonozta” azokat. 1916 nyarán “kedves barát”-jaként aposztrofálva ajánlotta Ballát a gyomai nyomdász-kiadó, Kner Imre figyelmébe: “Balla Ignác, az Új Idők segédszerkesztője kért arra, hogy írjam meg önnek ezt: Van egy könyve, gyermekeknek való, a fiáról. Ezt – természetesen a háború után – szíves rendelkezésére bocsátaná önnek, ha kiadja. Nagyon kérem önt – Balla Ignác kedves barátom –, azonnal nyugtázza ezt az ajánlatát, vegye tudomásul, és közölje ezt vele egy, a címére intézett levélben.”13 A gesztus azonban “hatástalan” maradt: Balla Gabikám című kötete végül nem Knernél, hanem Bíró Miklósnál jelent meg, 1918-ban.
Nem sokkal később Balla Az ő keze című kötetéről írt rövid recenziót: “Balla Ignác regénye erősen festői, minden ízében dekoratív”, benne “lírai áram hullámzik végig, szilaj hullámzással”, és e “nyíltan lírai regény […] írója nem is óhajtja másolni a valóságot”.14 Az ismertetésbe – a kontraszt, az írói fejlődés érzékeltetése végett – Kosztolányi belevonta Balla egy korábbi munkájának ismertetését is: “annak idején plein air színeket hozott, Dél című regényes verseskönyvében a színgyűlölő klasszicizmus után egy festéktékát tett elénk, melyen a tengerre, a virágos erdőkre, az izzó olasz tájakra egyformán volt ultramarinja, rózsaszíne és okkerje.” Ezzel szemben “színei ma teljesebbek. Lírája pedig még egyszerűbb és mélyebb”. Ez pedig – bár olyan konkrétan méltató jelzőket nem használt, mint Balla – dicséret.
A kapcsolat itt megszakadni látszik. Kosztolányi a világháborút követő években a szélsőjobboldali Új Nemzedék munkatársa lett, a zsidó származású Balla Ignác neve pedig ezután hosszú évekig nem bukkant föl Kosztolányi életrajzában.
A következő alkalomra tíz évet kellett várni – Balla ekkor már Olaszországban élt. Kosztolányi ekkor ismét segítséget tett a meg nem nevezett, de a levelezéskötet sajtó alá rendezője, Réz Pál jegyzete szerint Balla Ignácban nevesített ismerősének: mint a tízes években, most is Kner Imrének ajánlotta figyelmébe Balla egy munkáját: “egy nagyon tehetséges, művelt barátom, ki évekig élt Olaszországban s kitűnő tollú író, lefordította Leopardi Pensieri-ét […]. Önhöz fordulok, vajon nem volna-e kedve kiadni?”, kérdezte, de rögtön hozzá is tette: “Nem üzlet, annyi szent, de jobb, mint kérészéletű füzeteket megjelentetni”.15 Kner azonban nem kérte ezt sem.
1927 szeptembere volt ekkor. Ha Leopardi Gondolatokját valóban Balla fordításában kínálta kiadásra Kosztolányi, ezt már A véres költő olasz kiadatásának ügyében tett “cseregesztusként” is lehet értelmezni.
 
____________________________________
Lengyel Andrásnak kell köszönetet mondanom, hogy a levelek fénymásolatát – s így a közlés lehetőségét – megkaptam, köszönet Csiszár Mirellának, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Múzeumi Osztálya gyűjteményvezetőjének, amiért a levelek közlését engedélyezte, és itt mondok köszönetet Andó Gabriellának is, aki az olasz nyelvű levelek, ill. levélrészletek lefordításával segítette a dolgozat elkészültét.
1 - Balla Ignác: “Önéletrajz”, in: Az Érdekes Újság dekameronja, Bp., 1915. V. kötet 7–9.
2 - Fried Ilona: “Egy közép-európai sors – Balla Ignác”, Irodalomtörténet, 2004/4. 556–564. – Balla Ignác alakjáról mindeddig ez a legteljesebb ismertetés, a Balla olaszországi pályaszakaszára vonatkozó adatokat is ebből a tanulmányából idézzük.
3 - Fried Ilona: I. m.
4 - Fried Ilona: I. m.
5 - Gereblye [Balla Ignác]: “Két verskötet. Babits Mihály: Herceg, hátha megjön a tél is! – Kosztolányi Dezső: Őszi koncertek. [!] Kártya”, Új Idők, 1911. máj. 7. 479.
6 - Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 92.337/95. (A lelőhely a továbbiakban: OSzM.)
7 - Balla Ignác: “Új könyvekről. Hét könyv”, Új Idők, 1912. jan. 7. 46–47.
8 - Balla Ignác: “A szegény kisgyermek panaszai. Kosztolányi Dezső verseskönyve”, Új Idők, 1914. márc. 8. 282–283. – A kiemelés tőlem: B-B. T.
9 - Kosztolányi Dezső: Levelek – Naplók, Réz Pál (s.a.r.), Bp., 1996. (A továbbiakban: KDL) 85.
10 - KDL 93.
11 - KDL 95–96.
12 - KDL 347.
13 - KDL 377.
14 - Kosztolányi Dezső: “Az ő keze. Balla Ignác regénye”, Pesti Napló, 1917. máj. 27. In: Uő.: Tükörfolyosó, Réz Pál (szerk.), Bp., 2004. 484.
15 - KDL 559.

Hozzászólás

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned!