hirdetés

Vickó Árpád: A lényeges dolgok igen állandóak

2018. november 9.

Nem újkeletű az a nézet, hogy a goethei értelemben vett világirodalom a műfordítók műve. Az ilyen kérdésre ennélfogva mindig azt válaszolom, és most is ezt fogom tenni, hogy egész civilizációnk a fordítók műve. – A nemrégiben Balassi Műfordítói Nagydíjjal kitüntetett Vickó Árpáddal Owen Good beszélgetett.

hirdetés

Hogyan lett műfordító? Mikor kezdett fordítani?

Valahol a hetvenes évek elején kezdtem, amikor két jelentős újvidéki folyóirat, a magyar nyelven megjelenő legendás Új Symposion és a szerb nyelvű Polja folyóiratok szerkesztőségei egyazon épületben, a második emeleten székeltek, ajtó ajtó mellett – az egyik mögött ott ült Tolnai Ottó, majd utánna Danji Magdi, meg Sziveri János, a másik mögött pedig Bosko Ivkov, később Franja Petrinovic, Jovan Zivlak. A hetvenes évek során majdnem minden fiatal, a Sympo körül feltűnt költő vagy prózaíró, megjelent fordításomban szerb nyelven a Polja oldalain.

Első önálló fordításkötetem 1976-ban jelent meg a belgrádi Narodna knjigaban - Böndör Pál kétnyelvű verseskötete. Ennek most már több mint negyven éve, a napokban belelapoztam és – mondhatom-e úgy? – nem volt sok okom elégedetlenségre. Akkor úgy éreztem hogy ez nekem megy. Hogy ez egy nekem való dolog. Ugyanabban az esztendőben jelent meg, Tolnai Ottó Rovarház című regénye. Most visszatekintve, úgy látom hogy ezzel a két kötettel, különösen Tolnai experimentális, nyelvjátékokkal bővelkedő prózájának átültetésével váltottam ki a belépőt a szakmába. És hogy miért? Annak idején – hetvenes-nyolcvanas évek – ebből meg is lehetett élni.

Léteznek olyan nyelvi jelenségek, amelyekben a magyar nyelv erős, de a szerb gyenge (vagy fordítva), amely fel szokott önnek tűnni munka közben?

A szerb és a magyar kultúra szomszédos kultúrák, mindkettő a keresztény civilizációhoz tartozik. Ez könnyíti a fordítást. A szerb és a magyar nyelv azonban nem rokon-nyelvek. Ez már komolyan nehezíti a munkát. És persze a történelem. A szerb kultúra több száz éves késésben volt (vagy még ma is késlekedik valamelyest) az európai népnek kultúrájához képest. Szerbiában nem létezett, például, nemesség, ennélfogva nem léteznek megfelelő megszólítások sem (tekintetes úr, főméltóságos úr, kegyelmes úr, méltóságos úr, stb.). A szerb nyelv még eddig sem érlelt ki egy megbízható filozófiai nyelvet. Ezt a hiányt a fordítók igyekeznek bepótolni.

Ön Újvidéken nőtt fel - milyen az újvidéki irodalmi kultúra felépítése, milyen műhelyek vannak? Kik voltak azok az alkotók, irodalmárok, tanárok, akik pályája legelején hatottak önre?

Én magyarul kezdtem cseperedni, s az első olvasmányaim is az Egri csillagok voltak, A tizenöt éves kapitány, Verne Gyula, James Fenimore Cooper, Mark Twain, ilyesmi. Az első négy elemit magyar nyelven végeztem, aztán nagyon gyér szerb tudásommal csöppentem be egy szerb tagozatba, egy számomra teljesen idegen nyelvi és kulturális környezetbe. Megemésztettem. Szerb gimnáziumba jártam, majd az egyetemen szerbhorvát nyelvet és délszláv irodalmakat tanultam. Szerb nyelven olvastam a világirodalmat és csak később lettem figyelmes a magyar irodalomra. Nagy hatással voltak rám a Symposion körüli alkotók, Tolnai, Végel, Bányai, majd a fitalabbak, Sziveri, Losoncz Alpár, Faragó Kornélia, Thomka Beáta. A Symposion tájékoztatott a kortárs anyaországi magyar irodalomról. Valahol 1978 őszén két havi ösztöndíjjal Budapesten tartózkodtam, ott akkor Radnóti Sándor és Könczöl Csaba „igazítottak el". És személyesen is megismerkedtem több olyan íróval, akik műveit később fordítottam isEörsi István, Petri György, Konrád György, Esterházy... Akkor jutottak a kezembe Örkény, Ottlik, Szerb Antal, Szentkuthy, Mészöly, Nádas munkái.

Két nyelvben és, gondolom, legalább két világban is él...

A nyelv, vagy a benne megtestesült irodalom felettébb stabil világ. Különös gazdagság, ha több is van belőlük. Ezekben a világokban nincsenek szédületes változások. Ellenkezőleg – azt tapasztalhatjuk, hogy a lényeges dolgok igen állandóak. A lényeges otthonok, barátságok, kérdésfeltevések. Az ami életünkben változik, az leginkább a felszín. Azok a világok amelyekben élek, megbízhatók, értékei stabilok.


Szokták mondani, hogy a fordító nyelvi diplomata, híd a két kultúra között, ez mennyire igaz ön szerint?

Sokkal többről van szó. Azt a "hídat" amely állítólag két kultúra között feszül" metaforaként sem szeretem, mikor ezt hallom, mindig megrettenek – nem vagyunk hidak hogy csak úgy, se szó se beszéd, átdübörögjenek rajtunk az akinek ez éppen eszébe jut. Nem újkeletű az a nézet, hogy a goethei értelemben vett világirodalom a műfordítók műve. Az ilyen kérdésre ennélfogva mindig azt válaszolom, és most is ezt fogom tenni, hogy egész civilizációnk a fordítók műve. Talán meghökkentő állítás, de ha belegondolunk, beláthatjuk hogy igaz. A fordítás áll minden kultúra, minden irodalom, minden filozófia legelején. Társadalomépítő szerepük tehát kivételesen nagy. Általuk tud ez a soknyelvű emberiség verbális földgolyó lenni, ahol nyelvi határokon át lépnek érintkezésbe a rokon szellemek. A fordítók jóvoltából emberek mondhatni személyes kapcsolatban állnak egymással kétezer-ötszáz éve, mint ahogyan Konrád György szépen megírta egy helyen, és én előszeretettel idézem: "átszántva idő és halál határmezsgyéjét." A kérdés, kell-e a fordítás, olyan kérdés, mint az, hogy kell-e az irodalom, ez pedig olyan kérdés, mint az, hogy kell-e a szerelem vagy a gyász. Persze, mindketten ismerünk egyre több olyan embert, akiknek ezek a kategóriák mit sem jelentenek.

Az ön munkája hozzájárult és járul a Magyarország és Szerbia közötti párbeszédhez, jó viszonyhoz – hogy látja most a magyar irodalom fordításának helyzetét?

Szerbiában egy-két rövidebb idõszak kivételével a fordítói kultúra meglehetősen magas szintű volt, az volt a fő elv, hogy a legfontosabb világirodalmi műveket le kell fordítani szerb nyelvre, így folyamatos volt a magyar irodalom legjelentősebb alkotásainak a fordítása is. Magyarország, a frankfurti szereplésétől kezdve igen jól átgondolt fordítástámogatási stratégiát dolgozott ki, és nem csak kidolgozta, hanem alkalmazta is. A fordítástámogatás ezeken az elveken most is működik, de jóval kevesebb pénzeszközökkel rendelkezik. Pedig ha megtízszereznék is ezt az összeget, még akkor is az lenne (a magyar irodalom) a magyar kultúra legolcsóbb és legeredményesebb külföldi népszerűsítése. És hozzátenném: ehhez szerencsére megvan a legminőségesebb "alapanyag" is, mert a kortárs magyar irodalom európai viszonylatokban is, az élvonalba tartozik.

Tudatosan törekedtem arra, a szerb szellemi kontextus alakulástendenciáit figyelve, hogy az amit fordítok bekerüljön a szerb kultúra vérkeringésébe. Ez néha sikerült, néha nem. Ilyen szempontból volt egy nagyszerű időszak, 1987-ben jelent meg a belgrádi Prosvetában Konrád György Cinkos című regénye szerb nyelven, amely két évvel előzte meg a regény magyar kiadását, és ez a regény rövidesen az egyik legnagyobb hatású könyv lett az akkori Jugoszláviában, az első kiadás gyorsan el is kelt, és a második is, a ma hihetetlen 30 ezer példányban. Ezt követték a további Konrád-fordítások, A látogató, majd a Városalapító, 1990-ben és 91-ben. Hogy Konrád prózája, és valamivel később esszékötetei is, kiváltképpen az 1991-ben Szarajevóban megjelent Az autonómia kísértése, és 1995-ben a Belgrádban kiadott Európa köldökén szervesen beépült a szerb kulturális elit tudatába, az leginkább a felsorolt művek idézés-indexéből tűnik ki. Ezek a könyvek az úgynevezett „másik Szerbia", vagyis a kilencvenes évek során kialakuló független, európai orientációjú szerb értelmiség egyik legfontosabb hivatkozási alapja lett, a legjelentősebb szerb írók és gondolkodók idézték, és idézik ma is, Konrádot. De nemcsak Konrád, hanem a vele rokon-szellemű Végel László is hasonló visszhangra talált a szerb kultúrában. Végel a nyolcvanas évek második felében és a kilencvenes években írásait, kritikáit és könyveit majdnem kizárólag szerb nyelven közölte, vagy pontosabban közölhette, fordításaim révén lett a szerb irodalomban és publicisztikában legtöbbet idézett vajdasági magyar író. De ezt a gondolom koherens szellemi vonulatot tükrözik Jászi Oszkár, Bibó István, és különösen Kis János és Eörsi István lefordított művei. De ahogyan mondtam, egyik szerzők esetében ez sikerül, mások esetében nem. Meglepett, például, hogy Esterházy regényei, amelyekkel Európa szerte hatalmas sikert aratott, a szerb irodalmi nyilvánosságban úgymond észrevétlen maradt. Eörsi vaskos értekező prózája pedig annak idején, azonnal széles érdeklődést keltett.

Owen Good

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.