hirdetés

Vickó Árpád beszéde a Balassi Műfordítói Nagydíj átadásán

2018. október 2.

...a fordítás alapjaiban véve létszükséglet is – különösen a kis nyelvi közösségek számára, és különösen most, amikor előtérbe kerülnek és fokozatosan felgyorsulnak a különböző integrációs folyamatok, amelyek azt a látszatot sugallják, hogy csak egy világkultúra létezik. – A Balassi műfordítói nagydíjas Vickó Árpád, szerb műfordító beszéde.

hirdetés

Hölgyeim és uraim,
kedves barátaim, tisztelt kollégáim!

Egy barátom, akinek egyik-másik könyve mindig asztalomon van, azt írta egy helyen – az európai szellemiségről, az európai kultúráról értekezve –, hogy szerinte senki személyesebb áldozatot nem hoz az európai eszmecseréért, mint az, aki a maga nyelvén testet ad egy másik ember megközelíthetetlen látomásának, eltörölve nemcsak a nyelvi, de a tér- és időbeli határokat is".

E gondolatot egy legendás hírű szerb műfordító, Branimir Živojinović szavaival radikalizálnám: abban a kultúrában, amelyben élünk, a fordítás áll minden irodalom, filozófia legelején. Mindaz, ami ebben a kultúrában – és nemcsak a kultúrában – létezik, a fordítók döntő közreműködésével jött létre. Joszif Brodszkij is ezen a hullámhosszon gondolkodott, amikor leírta, hogy a műfordítás a civilizáció atyja. Borges azt állítja, hogy minden eredeti mű valamiképpen – mindenekelőtt létrejöttének folyamatában – maga is egyféle fordítás. Innen már csak egyetlen lépés az a modern kori felismerés, amely a fordítás körét és érvényét még jobban kiterjeszti: Roman Jakobson a kommunikáció minden formájára, Octavio Paz pedig magára a kultúrára, kiváltképp annak mai, modern szerkezetére. „Századunk a fordítások százada – írja Octavio Paz. – Nemcsak szövegeket fordítunk, hanem hagyományokat, vallásokat, táncokat, a szerelem és a konyha művészetét, divatokat, egyszóval a legkülönbözőbb szokásokat és gyakorlatokat (...) Természetesen más korok és más népek is fordítottak (...), de egyik sem volt tudatában annak a ténynek, hogy fordítás közben változtatunk azon, amit fordítunk, és főként változtatunk saját magunkon."

*

A műfordítást – Faragó Kornélia írja – a lehető legtágabb értelemben kell értelmezni; a különböző kultúrák közötti átjárásként, a kultúrák közötti párbeszédként, az idegenség, a másság elfogadásaként, saját átalakulásunkként, és egyúttal átértékelésként. Ilyen értelemben a fordítás alapjaiban véve létszükséglet is – különösen a kis nyelvi közösségek számára, és különösen most, amikor előtérbe kerülnek és fokozatosan felgyorsulnak a különböző integrációs folyamatok, amelyek azt a látszatot sugallják, hogy csak egy világkultúra létezik. Ezért a kis népek közötti kölcsönös fordítás nagyon fontos feladat, mert az integrálódási irányvonalak azzal fenyegetnek, hogy a fordítást csak egy nyelvre szűkítsék le, és azt tapasztaljuk, hogy a kis nyelveken íródott művek nem képesek teljes egészében kifejteni azt a hatást, amelyet pedig kiválóságukkal megérdemelnének. Ilyen értelemben rendkívül fontos Umberto Eco állítása, hogy Európa metanyelve nem az angol, hanem a fordítás.

*

Nem vagyok költő, mindig csodálom őket. Azok közé a fordítók közé tartozom, akik a versek átültetésén keresztül fejezik ki költői impulzusaikat. Egy-két kivétellel tehát csak azoknak a költőknek a műveit fordítottam, akiknél az eszmei-gondolati réteg volt elsődleges, illetve ugyanilyen mértékben a képek rendszere volt meghatározó. Vagyis olyan verseket választottam, amelyek majdnem kizárólag szemantikai síkon hatnak, és nem olyanokat, amelyek majdnem kizárólag ritmikus-akusztikus hatásúak. Természetesen ez a „majdnem kizárólag" fontos distinkció, semmiképpen sem szabad szem elől téveszteni. A posztmodern gondolkodásra többek között az is jellemző, hogy a filozófia a költészetbe is beszivárog, abban valósul meg. Arra törekedtem, hogy megőrizzem – például a Tolnai-féle tisztaságot, az energiát, az intonációt, valamint eredeti stílusának sajátos mozzanatait. Ma a pontosság nem szembesül a szépséggel. A fordítók szívesebben a pontossággal érnék el a szépséget.

*

Én ebben látom munkám egyetemes értelmét, és főbb vonalakban ez lenne az az ars poetica, amely hozzám a legközelebb áll. Egy emberöltő távlatában a magyar irodalom bemutatásán munkálkodom, és – egyes elméletek szerint – a célnyelv kultúráját gazdagítom.

 

Elhangzott 2018. szeptember 27-én, a Balassi Műfordítói Díj átadásán, az MTA felolvasótermében.

Vickó Árpád

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.