hirdetés

Vickó Árpádé a Balassi Műfordítói Nagydíj

2018. szeptember 28.

2018. szeptember 27-én, csütörtökön második alkalommal adták át a Balassi Műfordítói Nagydíjat a Magyar Tudományos Akadémia felolvasótermében. A tavaly alapított díjat 2018-ban Vickó Árpád szerb műfordító, az Utas és holdvilág, az Örkény-egypercesek és az Asszony a fronton fordítója nyerte el. – Ott jártunk.

hirdetés

Csütörtökön második alkalommal gyűlt össze a leginkább szakmai közönség a Balassi Műfordítói Nagydíj átadására a Magyar Tudományos Akadémia felolvasótermébe. A tavaly alapított díjat, amelyet elsőként Adan Kovacsics chilei születésű, spanyol műfordító vehetett át, 2018-ban Vickó Árpád szerb műfordítónak adományozta a zsűri.


Vickó Árpád 1950-ben született Újvidéken. Számos díjjal tüntették ki műfordításaiért, legutóbb a Sava Babic Műfordítói Díjat nyerte el. Gazdag és jelentős életműve több mint 80 műből áll. Amint a díjátadáson először pulpitushoz álló hivatalos megszólaló, Menczer Tamás, tájékoztatásért és Magyarország nemzetközi megjelenítéséért felelős államtitkár fogalmazott: „munkássága (...) hozzájárul egy közös közép-európai intellektuális horizont létrejöttéhez". A Külgazdasági és Külügyminisztérium tavaly alapított Balassi Műfordítói Nagydíja, mint mondja, fontos visszajelzés, az első nagy állami díj, amellyel a műfordítók tevékenységét ismerjük el, azokét, akik lehetővé teszik, „hogy a világszínvonalú magyar irodalom ne maradjon nyelvi elszigeteltségben, hanem elfoglalhassa méltó helyét a világirodalomban".

Az alapító képviselőjének szavai után Tolnai Ottó lépett az emelvényre, aki laudációjában elsőként a műfordítói munkáról beszélt, amely, mint mondja, hasonlatos a rizstermesztők tevékenységéhez: „Japánban volt alkalmam látni, mennyire egységesek, akárha valami égi vízmérnök rajzolta volna ezeket a bizonyos csatornarendszereket, és mégis mennyire egyéniek, hogy úgy mondjam, háztájiak ugyanakkor. Szerettem nézni, ahogyan a rizstermesztő földművesek felgörgetik súlyos, nagy köveiket, ráeresztik a hegyi patakok vizeit a földjeikre, majd visszagörgetik őket, kis repedéseiket saját gönceikkel, gúnyáikkal dugaszolva el". Majd a magyar irodalom szerb fordítóit méltatva megemlékezik „az egyik legnagyobb, szinte felfoghatatlan" teljesítményről, Sava Babić emberfeletti munkájáról, a fiatal Lukács drámatörténetének, Esterházy Harmonia Caelestisének és Márai Naplójának szerb fordításáról, Predrag és Marko Čudić munkásságáról (Predrag Fehér Ferenc verseit, Marko Kosztolányi regényeit, Krasznahorkaitól Az ellenállás melankóliáját, és Az utolsó hajót ültette át szerb nyelvre), Judita Salgo Domonokos István Kormányeltörésben versének átültetéséről. Ebben a közegben is kiemelkedő Vickó Árpád fordítói tevékenysége, amely Konrád György műveitől Esterházy Hasnyálmirigynaplójáig és tovább tart.

Tolnai felidézte megismerkedését az ünnepelttel, az első képet róla, amint megjelent a zombori vakvágányok újvidéki oldalán, majd az egyetemen feltűnő sudár alakját, az időt, amikor Vickó a konceptualisták és a symposionisták között ingázott. „Már jó barátok voltunk, de még mindig nem tudtam, beszél-e magyarul", mondja Tolnai, aki akkoriban hol szerbül szólt hozzá, hol magyarul. Újvidék táján egész kolóniája élt a magyar értelmiségnek, gondolta, bizonyára szerb az édesanyja, aztán kiderült, Vickó családja német: dunai svábok, akik közül nem egyet '45 után málenkij robotba vittek. Apja újvidéki magyar fakereskedő volt, amikor összekerültek feleségével, szerbül beszélgettek, majd édesanyja kis idő alatt megtanult magyarul. Vickó magyar elemibe és szerb gimnáziumba járt, és noha már 1976-tól megjelentek fordításai (elsőként Fülöp Gábor A kékfülű daliás, Böndör Pál Versek és Tolnai Rovarház című kötete – mindhárom '76-os), Konrád György A cinkosával lett az egyik legtekintélyesebb fordító. Lefordította aztán A látogatót, A városalapítót, Az autonómia kísértését, számos Konrád-művet.

De Vickó szerepe több, mint a fordítóé, mondja Tolnai beszédében. Hogy lássuk jelentőségét, felidézi szinte naprakész Végel-fordításainak születését az első időkben. Valódi együttműködésben készültek, mondja, Végel László egy belgrádi napilap nagytekintélyű színházi rovatának dolgozott, Szarajevóból, Szkopjéból írt kritikákat, amiket Vickó azonnal fordított, s még melegében, faxon továbbították Belgrádba, hogy a lapban frissen megjelenhessen. Végel hatása Vickó nélkül – legalábbis ez idő tájt – minden bizonnyal elképzelhetetlen.

Három jelentős fordítását emeli ki a rengetegből: Szerb Antal Utas és holdvilágát, Örkény István Egyperces novelláit és Polcz Alaine Asszony a fronton művét. De különösen fontos tevékenysége a vajdasági magyar irodalom szerb nyelvre átültetése terén, mások mellett Gion Nándor, Pöndör Pál, Faragó Kornélia, Sebők Zoltán, Fenyvesi Ottó, Lovas Ildikó, Várady Tibor és Szombathy Bálint műveit fordította. Így jutott el Esterházyig, akihez különösen szorosan kötődik. Figyelte, hogyan hangolódik rá az Esterházy-szövegek bájosan, bravúrosan, ugyanakkor matematikailag pontos kombinatorikájára, cseleire, mondja Tolnai. Így született a Hahn-hahn grófnő pillantása, A szív segédigéi, az Egy nő, a Semmi művészet és a Hasnyálmirigynapló szerb változata.

A térség történetét feltáró munkákról is fontos megemlékezni, ilyen Szűcs Jenő Vázlat Európa három történeti régiójáról, Bibó István A kelet-európai kisállamok nyomorúsága és Jászi Oszkár A Monarchia jövője című könyve. Nem hiányozhat a felsorolásból néhány további – e beszámolóban eddig nem említett – szépirodalmi alkotás sem: Kertész Imre Kaddisa és Gályanaplója, Petri György versei, Schein Gábor könyve, A bolondok tornya és Darvasi László Szerezni egy nőt kötete.

Hetente jártak be az Újvidéki Rádióba, emlékezik Tolnai, olykor Vickó elhívta magához vendégségbe, kávét főzött, kérdezett, együtt silabizálták a szöveget, és megbeszéltek egy-egy picinynek tűnő, ám „életbevágóan fontos részletet".

A díjátadás fényét és rangját emelendő rendszerint zenei művek is elhangoznak egy-egy ilyen ünnepen, többnyire színezik, kedélyessé hangolják az eseményt, ám ez alkalommal Lajkó Félix meghívása telitalálatnak bizonyul. A vajdasági wunderkind, a hegedűs géniusz eksztázisban előadott improvizációja nem kellemes zenei összekötőként vagy háttérmuzsikaként funkcionál, hanem csontig hatoló kiáltásként facsar egyet rajtunk. Nem volt egyszerű dolga e körben a magyar (Gubás Gabi) és szerb színésznek Petri-, Esterházy- és Tolnai-szövegeket hűn interpretálni, de kiváló felolvasások születtek.

A díjátadás végén a kitüntetett léphetett színpadra. Vickó Árpád rövid beszédében beszélt arról, hogy mindaz, ami a kultúrában létezik, a fordítók döntő közreműködésével jött létre. A kommunikáció minden formája fordítás, mint mondta, de a műfordítás létszükséglet, különösen a kis nyelvi közösségek számára és különösen most, amikor előtérbe kerülnek és fokozatosan felgyorsulnak a különböző integrációs folyamatok, azt a látszatot sugallva, hogy csak egy világkultúra létezik. Elmondta, hogy csodálja a költőket, és mindig azokat a műveket fordította, amelyeknél az eszmei gondolatréteg volt az elsődleges, amelyek szemantikai síkon hatnak.

A Balassi Műfordítói Nagydíj második alkalommal is a lehető legjobb helyre került. Vickó Árpád szavait pedig, hogy a fordítás nem más, mint a kultúrák közötti átjárás, párbeszéd, az idegenség, a másság elfogadása, hogy ne felejtsük el, vastag betűvel kiemelem.

Fotó: Illyés Tibor / MTI

N. G.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.