hirdetés

Vida Gábor: Fakusz három magányossága (három kisregény)

A Magvető Kiadó ajánlata

2005. április 14.
Vida Gábor történeteiben Fakusz, a frissdiplomás pszichológus útra kel, hogy feltérképezze a világot és önmagát. Mindig visszatérhet ugyan gazdag vállalkozó anyja kávé- meg cigarettaillatú konyhájához és kimeríthetetlen bankkártyájához, ám tudja: minden visszatérés az én újabb kicsi megsemmisülése.
hirdetés

Terjedelem: 348 oldal
Ára: 2490 Ft
ISBN 963 14 2431 64
Magvető Kiadó, 2005.


Vida Gábor történeteiben Fakusz, a frissdiplomás pszichológus útra kel, hogy feltérképezze a világot és önmagát. Mindig visszatérhet ugyan gazdag vállalkozó anyja kávé- meg cigarettaillatú konyhájához és kimeríthetetlen bankkártyájához, ám tudja: minden visszatérés az én újabb kicsi megsemmisülése. Útja során egy patinás kollégiumban kísértetre bukkan és szenvedélyre; egy erdőben – vágyott robinsoni-rousseau-i (ábeli) magányban – álomlóra, cigányszerelemre; egy hegyen Istenre és önmagára. Közben egyre világosabbá válik számára, hogy mi tesszük rosszá a dolgokat, és megjavítani is csak mi tudjuk őket. A világ egy és oszthatatlan, végtelen és megszámlálhatatlan – a harmóniát az ellentmondásosságban találhatni meg. Higgadtan hömpölygő, három kisregényre tagolt nagyregény, melyben minden lehetetlenség élhetővé, minden önzés identitássá, a lázadás töprengéssé, Erdély tündérvölggyé szelídülhet.


Vida Gábor: Fakusz három magányossága (részlet)


– Jó ló – mondta a kovács, amikor Fakusz letelepedett mellé a tábortűzhöz. Kegyetlenül sütött a nap, mindenki a szekerek árnyékában hűsölt. A ló egy csenevész juharfához volt kikötve, békésen legyezte magát a farkával, meg-megrázta a sörényét. Átadott néhány bankót az öregnek, az számolatlanul tette a mellényzsebébe.
– Jó ló – ismételte meg. Azután kért egy cigarettát. – Adja el nekem!
– Mit ad érte? – kötődött Fakusz, pedig érezte, hogy ez teljesen fölösleges dolog, az öreg is tudja, de jólesett végre beszélni.
– Pisztolyt – mondta a kovács. – Beretta, az a legjobb.
– Mit csináljak én egy pisztollyal? – kérdezte Fakusz őszinte csodálkozással.
– Lője meg az ellenségét!
– Nincs ellenségem.
Ezen az öreg egy kicsit elgondolkozott. Levette a kalapját, beletúrt a ritkás ősz hajába, kiköpött, és mélyen nézett a Fakusz szemébe, mint aki azt akarja eldönteni, hogy igazat mond-e, vagy sem.
– Miféle ember maga, hogy még ellensége sincs? – kérdezte aztán enyhe gúnnyal a hangjában. Fakusz megvonta a vállát, hogy ilyen. – Lovagolni tud? – kérdezte megint az öreg, és ő intett a fejével, hogy nem, azt sem tud, de teljesen átérzi saját nyomorát, mert miféle ember az, akinek nincs ellensége, és nem tud lovagolni? Hát majd megtanul, szerez magának ellenséget is, nem kell messzire menni, ezért még sosem kellett… Az öreg felállt, elindult a ló felé, Fakusz is elindult, menni kellene már haza.
– Üljön fel! – mondta az öreg szigorúan. A ló mellé állt, ujjait összekulcsolta a hasánál, tolvajlétrát tartott, és könnyedén feldobta az állat hátára Fakuszt, aki előtt mintha egy pillanatra elsötétedett volna minden, csak a meleg testet érezte, a mozduló csigolyákat a feneke alatt, és feszülten figyelt a kovácsra, aki mutatta, hogy kell tartani a gyeplőt, majd átadta, de a tanítvány persze nem úgy tartotta, és megint meg kellett mutatni, hogy rövidre fogja, és a hüvelykujját így meg úgy, a sarkat és a vállat, és az öreg el is indult a lóval. Fakusz egy pillanatra összerándult, hogy jaj, és aztán felsóhajtott, hogy mégsem, tíz lépés, és még mindig fent van. Kis mélyedés jött, billent egyet a ló, a lába szorította az oldalát, aztán mégsem esett le, megint egyenesben volt, és először pillantott fel. Körülnézett, hogy nézik-e, és megijedt attól amit látott, még ijesztőbb volt, mint amikor abban a kis mélyedésben megingott. Az egész tábor talpon volt, mindenki őt nézte feszült csendben, még a purdék is ott lapultak a szekerek alatt, és tátott szájjal bámultak, nem is vette észre őket eddig, jobb is volt úgy, minek kellett felnézni egyáltalán. Körbejárták a tábor belső területét, az öreg néha mondott valamit, mormolt a kalapja alatt, Fakusz csak annyit értett, hogy így kell valamit, meg úgy kell, de hogy pontosan mit és hogyan, azt már nem hallotta, meg sok is volt ez így egyszerre, boldog volt és büszke, de mintha egy fél kontinensen átnyargalt volna, hirtelen fájni kezdett a háta, a dereka, az ágyéka, minden, és csak arra tudott gondolni, hogy le, most le kell szállni innen, minél hamarabb, legalább öt percre, egyet szusszanni, és aztán mehet tovább az egész, a maradék fél kontinens, jöhet minden, de most egy kis szünet. Nem volt szünet, egyszer az öreg elengedte a ló fejszíját és jelezte a kezével, hogy tessék, innen már egyedül, és Fakusz legnagyobb csodálkozására a ló ment tovább, amikor óvatosan húzta a kantárszíjat, akkor a ló fordult, és minden úgy volt, ahogy az öreg mondta, így kell, meg úgy kell, nem is baj már, hogy nem hallotta a pontos utasításokat, fog ez menni, egy kicsit sarokkal, igen, okos ló ez, majd megtanít mindenre. Már elfelejtette, hogy le akart szállni az előbb, hogy rémüldözött és fájt mindene, dehogy fáj már, dehogy akar leszállni. Hiszen csak most kezdődik az egész, erről szólt minden, meg van az élet értelme, legalábbis egy időre.



A ló közben megállt a tábor szélén, és két szekér között kíváncsian nézett ki a rétre, ahol a cigányok lovai legelésztek. Fakusz is elnézett abba az irányba, egy pillanatig elgondolkozott, hogy induljon-e most azonnal vagy szálljon le, és köszönjön, búcsúzzon, egyáltalán hogy van ez, ha már lovon ül az ember. Állt egy pillanatig, megpaskolta az állat nyakát, és mozdított volna egyet a kantárszíjon, hogy tovább. Akkor vette észre, hogy egészen közelről, a szekér oldalához lapulva egy asszony vigyorog rá, kezében hatalmas zománcozott lábast tart meg egy fedőt, és minden erejét beleadva ráüt a fedővel az edény fenekére, és mint adott jelre, mindenütt edények csörömpölnek, felordítanak a férfiak, és a purdék is visítani kezdenek, mintha nyúznák őket. A ló egész testében összerándult, egy pillanatra mintha megdermedt volna, azután kirúgott, és Fakusz már nem is tudta pontosan, mi történik, csak azt látta, hogy a kezével igyekszik megtámaszkodni a ló selymes nyakán, de lecsúszik a tenyere, azután nagy fényesség támad, és mintha kívülről látná magát, úgy ült a ló nyakára borulva, mint sebesült indián a filmekben, látta futni, rohanni az asszonyokat, lobogott a sok színes rokolya, látta az embereket, amint karjukat magasba emelve felugrálnak és ordítanak, látta a lányokat vihogni, végül a tornacipős lábát pillantotta meg, amint az ég felé mozdul, a lazán megkötött fehér fűző libbent a kékségben, mint egy sirály, egy pillanatra ott maradt, az ég mélyülni kezdett, majd hirtelen zöldült meg. A zuhanás rövid volt, sötét, nagyon messze fröccsent az ég, aztán puffant valami tompán, és csend lett meg hűvösség, fűszálak borultak az arcába, keserű volt az ízük, a paták dobogása gyorsan halkult, de még mindig hallatszott, látta aztán megint valahonnan fentről a lovat, amint vágtat a végtelen sztyeppén, és nincs senki, aki megállítaná, míg el nem tűnik a semmiben.
Nagyon sok idő múlva – egy ezredév, de akár három perc is eltelhetett közben – egy pár vásott, poros csizmát látott meg a fűben egészen közel az arcához. – Eltört valamije? – kérdezte a csizma gazdája, és ő intett volna a fejével, hogy nem, de a feje nem mozdult. Egy fehér gomba árválkodott a csizma mellett, és valami összerándult benne, hogy mindjárt rátapos, szólni akart, de már késő volt, a kemény bőrtalp a gomba szélébe vágott, begyűrte maga alá a darabkát, hallani vélte a reccsenést is, a megmaradt rész tovább fehérlett, a húsa frissnek látszott, és védekezően emelte fel a karját: ne, ne tapossa össze. De a kovács nem törődött a gombával, amint látta, hogy Fakusz felül, szó nélkül megfordult, és a tábor felé indult. Az emberek is visszahúzódtak a szekerek közé, hamarosan egy teremtett lélek sem volt sehol, és fenyegető csönd lett. Csodálkozva látta, hogy jó ötven méterre fekszik attól a helytől, ahol megijesztették a lovat, pedig először úgy tűnt, hogy az első ugrásra le is huppant. Mégsem vagyok reménytelen eset, gondolta.
Felállt, és kimért léptekkel indult az erdő felé a füves szekérúton, pontosan abba az irányba, ahonnan a tegnap jött. A ló, miután ráijesztettek, legalább háromszáz métert szaladt, és most egyedül álldogált a rét közepén, békésen legelészett, majd elindult vissza a tábor felé. Előbb arra gondolt, hogy érte megy, de tocsogó állta az útját, és túl fáradtnak érezte magát lovat hajkurászni. Bandukolt az úton, az erdő lassan közeledett és nagyon fülledt meleg volt, igyekezett árnyékba jutni, mert érezte, hogy a nap szétolvasztja a fejét. Talán egy kis agyrázkódás, gondolta. Futamodásnyira volt csak az erdőszéltől, amikor dübörgést hallott maga mögött, tompán szólt a föld, és egészen kellemetlen érzés töltötte el, mintha földrengés közeledne, vagy vihar, és a kisagy táján éles szúrások, meg az a furcsa zsibbadtság minden tompa hangra. Hirtelen megfordult, ez a mozdulat is fájdalmasra sikerült, de el is múlt a fájdalom, mert a ló nyargalt utána felemelt farokkal és lobogó sörénnyel, mint egy nekivadult csikó, lassított, és vígan poroszkálva érte utol. – Gyere, lovam – mondta, és kézbe vette a kantárszíjat. – Menjünk haza!
Jó kétórányira lehetett már a cigánytábortól, amikor úgy döntött, ideje megint felülni a ló hátára. Öreg bükkerdőben járt, messzire lehetett látni, és nem kellett attól tartania, hogy egy keresztbe álló ág lerántja, mint legelőször. Második próbálkozásra sikerült is felülnie a ló hátára, nem volt ez túl elegáns mozdulatsor, inkább arra emlékeztette, amikor vásott kölykök magas kőfalra másznak fel, könyökkel, térddel kapaszkodnak, de a ló megadóan tűrte, és magától indult el az úton, mint aki tudja, merre kell menni. Fakusz egy ideig fészkelődött, kicsit riadozott, kicsit büszke volt magára, és nagyon-nagyon örült, hogy ő most már csak úgy felül a ló hátára, meg le is száll, ha kell, mindezt egyedül, saját akaratából, erejéből, nincsenek gúnyolódó arcok, nem rikoltozik rá senki, nem okoskodnak, hogy mit hogyan csináljon. Úgy van, ahogy a pásztor mondta, ez a ló megtanítja mindenre, soha jobb tanítót, mint egy okos ló. Ám azt is tudta, kell még némi idő, amíg elhiszi ezt az egészet. Van egy lovam, és most éppen lovagolok, mondogatta magában a lehető leghalkabban, azon a már-már titkos belső hangon, amely mintha nem is a sajátja lett volna, de biztatta mindig, és jó volt rá hallgatni.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.