hirdetés

Vida Gábor: Megírtam, elmeséltem, elvicceltem, elsírtam, amit lehetett

2017. július 19.

Máig élnek azok a minták, amelyek szerint, ha valaki nem olyan, mint amilyennek mi akarjuk, akkor inkább ne is legyen. Inkább sirassam holtan, mint élve, mondják. Én ebben a könyvben mindenkit megírtam és magamhoz öleltem. – Vida Gáborral Szekeres Dóra beszélgetett.

hirdetés

Az Egy dadogás története kétszintű regény, olvasható önéletrajzként és egyben Erdély történeteként is, sőt egy család történeteként is. Rám inkább a könyv hihetetlen személyessége volt hatással, az hogy megismertem ezt a keserű, szomorú és mégis szerethető világot. Hogy indult a folyamat – történelmi könyvet akartál írni, és mégis önéletrajzi lett belőle, vagy eleve ilyen kettős céllal kezdtél neki a munkának?

Valóban, én egy Erdély-regényt akartam írni, de ahogy nekikezdtem, arra lettem figyelmes, hogy egyre betolakodik a történetbe a személyes történetem, a családom története, hogy mindenben ott van az apám, az anyám és én magam. Amikor ezt felismertem, váltottam és eldöntöttem, hogy rendben, akkor elmesélem, mi is történt velünk és majd meglátjuk, mit is csinálunk utána, hiszen úgyis csak arról lehet szó, ami el akarja mondatni magát.

Volt benned gát, félelem a kitárulkozástól? Nagyon mély és sok helyütt kegyetlen mondatok hangzanak el a könyvben, nem tartottál attól, hogy fájhat egyeseknek vagy az emléküknek, amit leírsz?

Nem voltak bennem gátak. Én könnyen mesélek, ez már akkor kiderült, mikor az alkoholos szakaszaim egy részén elmentem egy pszichológushoz, aki azt mondta, még soha nem találkozott olyan pácienssel, aki ennyire összefüggően el tudja mesélni, mi is történt vele. Nem kellett kínkeservvel kiszedni belőlem a dolgokat, nem klasszikus analízist csináltunk, mert én csak mondtam és mondtam. Ő mindössze annyit tett hozzá, hogy megmagyarázott bizonyos folyamatokat és áthangolt dolgokat bennem. Az már kicsit nehezebb kérdés, hogy mit is szólnak mindehhez azok, akik szerepelnek a könyvben. Anyám a kézirat első olvasásakor – és ezt végül bele is írtam a könyvbe – ki is mondta, hogy „meg fog téged veri az Isten", és azóta sem igen beszél velem. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon súlyos tabukat mondtam ki a regényben, amelyekről egyébként mindenki tud. Falun nincs inkognitó, pisilni sem lehet úgy kimenni, hogy ne tudja az egész szomszédság. Ennek ellenére megvan, hogy miről beszélhetünk és mi az, amiről mindenki mélyen hallgat.

Mennyire sikerült pontosan megragadni mindazt, ami történt és mikortól válik az önéletrajz maga is fikcióvá? Hiszen azzal, hogy valaki a maga szemszögéből mesél el egy történetet, csak egyetlen szeletét tudja annak visszaadni.

Minden fikcióvá lesz az írás során, hiszen úgy mesélem, ahogy én megéltem, és úgy mesélem, ahogy mesélni tudom. Mindig benne van, hogy ez az én történetem. Elmesélem magamnak egyszer, kétszer, háromszor, majd leírom, és valami teljesen más lesz belőle, mint eredetileg volt. Van egy nyelv és egy forma, ami engem mint elbeszélőt ugyanúgy köt és bezár. Mindig is utáltam ezt a posztmodern, a regény írja önmagát tételt, de rá kellett jönnöm, hogy ez pontosan így van. Nem lehet akármit csinálni, nem úgy van, hogy azt mesélek, amit én akarok. Lesz belőle egy forma, egy anekdota. És persze vannak a könyvben betoldások, olyan megoldások, amelyeket én tettem be. Mint például a nagyapám halálát, ami az én utolsó igazságszolgáltatásom, gesztusom felé. Nem így történt, de azt gondolom, hogy ennyi jár neki.
Az egyes szám első személyi történetmondásnak ugyanakkor van egy másik problémája is: te vagy a szemtanú, ha tévedsz valamiben, a te hibád. Nem lehet bármilyen ruhát és szerepet felvenni, ismerni kell azt, amiről ír az ember. Ez pedig igencsak leszűkíti a fikciós lehetőségeket.

Ehhez kapcsolódik Erdély történetének elmesélése is, itt is változik a nézőpont, annak megfelelően, hogy ki is meséli el Erdély történetét: máshogy látja egy magyarországi, sőt egy budapesti, máshogy látja, aki ott él. Máshogy látta Erdélyt például édesapád, aki nem is értette, miért hívják őt Magyarországon erdélyinek, hiszen, ő egy alföldi ember, nem erdélyi. Te hogy közelítetted meg ezt a kérdést?

Mindig is foglalkoztatott a húszas-harmincas évek Erdélye, egy színes ellentmondásos világ volt az. Ebben a korszakban Románia egy nyitott ország volt, egy olyan társadalom létezett, amelyben a magyarok súlyos nemzetiségi elnyomást éltek meg ugyan, de abban a pillanatban, ahogy ki tudtak lépni a nacionalista, revizionista paradigmából, egy szabad világban találták magukat, amelyben készült a fasiszta rémállam. A román történetírás számára a két háború közötti időszak olyasféle aranykor, mint nekünk a Monarchia utolsó évtizedei. A fél Székelyföld Bukarestbe járt dolgozni. Sajtószabadság volt, parlamenti demokrácia volt, lehetett utazni. Közben persze virágzott a korrupció, mégis hihetetlen lehetőségekhez juthattak az emberek. Egy közvetlen, mobilis, ugyanakkor perverz társadalom volt a román a maga módján. Hiszen aki nem tudta kihasználni a korrupció adta előnyöket, annak nem volt semmije, becsületes kuporgatással akkor sem lehetett előre jutni. Ehhez jött aztán a gazdasági válság és mindazok a hiányok, amelyek az első világháborútól egészen '89-ig tartottak, voltaképpen így telt el az egész huszadik század. A katonai diktatúra, a rendőri, besúgói társadalom Magyarországon és Romániában egyformán kiépült és a működési struktúrájuk a mai napig megvan. Ennek a restrikciós politikának a reflexeit a mai napig használják a hatalmak, ma is így bánnak velünk. Bármikor megtörténhet bármi. Amikor megcsap minket a szabadság és a nyílt társadalom lehetősége, mi magunk vagyunk, akik bepánikolunk: azt szeretjük, ha tudjuk, kire kell lőni, kit kell utálni. Csak ne kelljen gondolkodni. És ezt az újdonsült gazdáink ugyanolyan jól használják, mint a régiek.
A magyar fölénytudat az bizony szomorú, mindenben jobbak vagyunk, mint a románok, csak állandóan kibabrál velünk a történelem, meg a Nyugat, meg a Kelet vagy a Balkán. De mi vagyunk a jobbak. Remélem, hosszú évekig nem lesz román-magyar focimeccs, rémálmaim vannak.
Én azt szoktam mondani, hogy erdélyi az, akinek erdélyi kötődése van, és ezt vállalja. Azt gondoltam régebben, hogy nem kell megmagyaráznom azt, hogy miért élek Erdélyben, de néha meg kell. Nem kalandvágy, hanem felelőtlenség, komoly ember Nyugaton dolgozik... Egy barátom mondta: jó hely az a Budapest, és jó, hogy akkor jövök haza Kolozsvárra, amikor akarok. Amikor apám megtudta, hogy a Nagy Imrére halálos ítéletet kérő ügyésznek ugyanaz a neve, mint neki, évekig nem utazott Magyarországra, kínosan érezte magát. Ilyen ez.

Ennek alapján, mi az, amit szerinted Erdély formált az ott élő közösségek karakterén és mi az amit esetleg a diktatúra formált át, sőt mi az amit a családok viszonyrendszere, működése alakított az ott élők személyiségében?

Van erről egy elméletem, de nem tudom igazolni, hiszen nem vagyok sem néprajzkutató, sem kulturális antropológus. Azt gondolom, hogy abban a pillanatban, amikor a magyar paraszt árutermelővé lett, történt valami. Az önellátó gazdálkodás ugye arról szól, hogy megtermeljük magunknak, amit megeszünk, a fölösleget pedig értékesítjük. Ám amikortól a fölösleg hajszolása lett a fontosabb, onnantól kezdett úgy bánni a paraszt a családjával, mint az állatokkal. Előtte tisztább volt a helyzet: ha termett valami, megettük, ha nem termett, éheztünk, az uraság vagy az állam azt és annyit vett el, amennyit nem szégyelt. Amint fontosabb lett, hogy legyen fölös, elvettünk mindent az asszonytól, a bivalytól, a gyerektől. Itt kezdődött el az a fajta családi diktatúra, amelyben a nevelés egy bántalmazó struktúra. Mindezt még egy darab földért vagy bármilyen ambícióért. Már nem a következő termést akarjuk megérni és annak örülni, hogy megint van kenyér, hanem azt akarjuk, hogy legyen meg a plusz. Most sem az a problémánk sokunknak, hogy miből fizetjük be a számlákat, hanem hogy miből megyünk Görögországba nyaralni. Ehhez járul még hozzá mindaz, amit a hadsereg formált a magyar és az erdélyi társadalmon: elvitték a férfit katonának és ott megtanulta a rendet. Három, négy, öt év után hazament és ugyanazt kezdte alkalmazni a családon is, amit ott megtanult. Ez a fajta katonás nevelés eredményezte, hogy apánk is úgy bánik velünk, mint a sarki rendőr, csak őt szeretjük. Regula van, menetrend. Kétségkívül nagyon hatékony tud lenni ez a fajta nevelés, valóban mindent ki lehet passzírozni így az emberekből, a gyerekekből, csak nem tudjuk, hogy mi az értelme. A kilencvenes években mondta egy idős úriember, hogy a kapitalizmus nem egy vidám társadalmi berendezkedés, és hát nem 1989-ben kezdődött, hanem a kiegyezés körül. És a 19. század második felében jelenik meg a máig ismert vidéki alkoholizmus, egész falvak férfinépe itta el az eszét.
Erdélyben a román uralom és a szocializmus hatásosan késleltette a modernizálódást, ennek isszuk a levét, de ezért van még székely falu, nem épült át egészen. A románok sokkal jobban megőrizték a hagyományos berendezkedést, és ezt a szigorú, katonás nevelést nem vették át, sosem azonosultak vele. A románok mellesleg mindent lazábban vesznek, sajnos az autópályát is...

Mennyire finomodott mindez mára?

Szerintem még mindig egy posztviktoriánus nevelési és családi viszonyrendszerben élünk, a mentalitásunk még mindig sokkal konzervatívabb és nehezebben változik Erdélyben, mint Magyarországon, miközben a gazdasági viszonyaink fejlődtek. Van bankkártyánk, európai állampolgárok vagyunk, de mentalitásunkban még mindig ezeket a mintákat hordozzuk. Sajnos az urbánus, civilizált Erdély jórészt felkerekedett és migráns lett... A minap is hallottam a buszon azt a mondatot, amit anyám is sokszor elmondott gyerekkoromban: mi édesapánktól féltünk. Miért? Miért kell félnie egy gyereknek az apjától? Mert bántalmaz. És talán nem is a bántalmazás maga a legnagyobb probléma, hanem az a mód, ahogyan igazoljuk. Így lesz belőle rendszer. Ha pihen a pálca, elkanászosodik a nebuló. Megtudtuk ebből a szentenciából, hogy a rossz valójában jó. Egész kis politikai beszéd van elrejtve benne.

Van egy nagyon erős jelenet a regényben, az éves, családi disznóvágás története, amely egyrészt valahol nagyon vicces is, másrészt pontosan mutatja ezeket a problémákat: a családtagok folyamatosan játszmákat játszanak egymással, csak panelek mentén beszélgetnek, amelynek a vége mindig a menetrendszerű robbanás, összeveszés. Azt hiszem, mindannyiunk számára ismerős lehet ez a helyzet.

Így van, orrvérzésig játszmázunk. Pedig a családnak az lenne a funkciója, hogy leüljünk és elmeséljük, hogy mi van velünk. De most is tele vagyunk tabukkal. Nem beszélünk a nemiségről, miközben ömlik a pornó a csapon. Vagy ott van az alkohol: a magyar nemzet tíz százaléka dokumentáltan alkoholista. Mindenki mantrázza a mondatokat, tudjuk, ne igyatok, sofőrnek nem szabad, közben alkoholista játszmákban telik az életünk. Nekem anyám tölti a pálinkát, ha valami jót cselekedtem, mert akkor az jár nekem. Különben persze ne igyak, elítél érte. Mégis ő maga az, aki adminisztrálja az egészet: a férfinak jár a pálinka, ha megérdemli. Nem iszol, valami bajod van? Beteg vagy? – kérdik tőlünk, ha mégis visszautasítjuk. Ahogy Nagy Feró is énekli: kijössz a gyárból, egy vodkától erős vagy és bátor – ez azóta sem változott, mégis csak minimálisan beszélünk róla. Pedig egy apa, aki iszik, akkor is bántalmaz, ha egyébként nem veri a családját. A félelem a legsúlyosabb bántalmazás.


„Nagyapám, apám, én" - Vida Gábor fotója


Hogy birkóztak meg a szüleid a te érzékenységeddel? Azt írod a könyvben, hogy nálatok a gyerekhez úgy viszonyultak, hogy a gyereknek jónak kell lennie. Ha mégsem jó, ha valami gond van vele, akkor minden áron meg kell javítani. Ebbe pedig a gyereknek nem lehetett beleszólása.

Ők egy paraszti kultúrában éltek és aszerint viselkedtek, holott az apám teológusként végzett Kolozsváron, anyám pedig könyvelő volt egy mezőgazdasági vállalatnál, de a paraszti logika működött bennük. Kijárták az iskolát, hogy könnyebb legyen az életük, de keveset építettek be a tanultakból, a paraszti világban nagyon hamar lezárul a személyiségfejlődés, tizenévesen mindent kell már tudni, ami az élethez fontos, a háború ezt méginkább erősítette, sokszor gyerekként végezték a felnőttek munkáját. És azt is lehet érteni, hogy egy paraszti világban, ami azt várja tőled, hogy ugyanúgy hajtsad a lovat, mint az apád, minél hamarabb fel kell nőni, nem járunk harminc-negyven éves korig iskolába, az önállósodás a szabadság. Apámmal lehetett néha a vallásról, a sportról, a politikáról beszélgetni, de a hozzám való viszonya attól még az volt, hogy vettem neked egy lakást, fiam, becsüld meg. Miközben állandóan a vallás a központi téma, igazából csak a pénz a fontos. Apámnak a földművelés volt a fontos, a szőlő meg a kert, ő ebben élt, vagyis ebben álmodozott. Anyámat pedig még idegesítette is, ha mi bármiről, főleg teológiáról beszélünk, vagy politikáról, mert ő volt a főnök. Egy domináns székely asszony, aki tudja, hogy kinek mi a dolga, és ha az ember beledöglik, akkor is azt kell csinálni, amit ő mond, ez az alapállás. Úgy kell csinálni, mert én azt mondtam. Minden hagyományos társadalomban van egy ilyen imperatívusz, nem vitatkozunk azon, hogy melyik irányba kavarjuk a majonézt, és hogy patkoljuk a lovat. Csak nálunk a fő probléma az, hogy közben a világ radikálisan megváltozott, és nem akarjuk tudomásul venni. A bántalmazott, szorongó gyermeket iskolába küldjük, és tanulmányi sikereket várunk tőle.
Különben a hetvenes években a dadogást gyógyszeres kezeléssel orvosolták, akkor az egy pszichiátriai kérdés volt, el lehet képzelni, hogy amikor lélek nincs is, mert ez a hivatalos materialista doktrína, akkor a lélektan mihez kezdhet. Ma sem érti mindenki, hogyan lehet beszélgetéssel egészségi problémákat megoldani, sokszor már az orvosok sem tudnak értelmesen, összefüggően beszélni. Sajnos a materializmust nem a pártszemináriumon tanulták az emberek, hanem a templomban száz évvel korábban. A 19. században váltjuk pénzre a magyar lelkünket. Valójában semmit nem akar már a magyar társadalom, csak egy kicsivel több pénzt.

A könyv címe annak is finom jelzése, amiről eddig beszéltünk, megpróbálni elmondani, eldadogni, hogy mi is történt. És konkrétan annak a története is, ahogy te legyőzted a dadogásodat. Magával a beszédhibával csak harmincéves korod után tudtál mit kezdeni. Miért?

Mert sok orvoshoz elvittek gyerekkoromban, mégse múlt el. Csak amikor már a Látó szerkesztőjeként részt kellett vennem felolvasásosokon, akkor sikerült kialakítanom egy módszert, amivel úrrá tudtam lenni rajta. A dadogást mint problémát meg lehet érteni és fel lehet dolgozni, sőt még meg is lehet szeretni, de attól még a probléma ott marad. Meg kellett tanulnom, hogy melyek azok a szituációk, amikor előjön, és mit kell tennem ellene. Sétáltam, szuszogtam, megittam egy fél decit – ez egyébként nem segít. A megoldás az, hogy el kell jutni egy pontra, mikor már mindegy, mikor nem baj, hogy jön egy szóismétlés, egy megakadás, fel kell ismerni, hogy ez nem katasztrófa. És olvastam hozzá egészen sok pszichológiát, de nem speciálisan a dadogásról.
Gyerekként a család piszkált, folyton egzecíroztattak, hogy ismételjem meg, mondjam lassabban, az egész egy folyamatos szekatúra volt. Pedig minden dadogásról szóló tanulmányban benne van, hogy ha nem csinálnak belőle ügyet, magyarán nem bántalmazzák a gyereket ezért, akkor sokkal kisebb probléma lesz. Hiszen mindenki ismétel szavakat, mindenki téveszt, mindenkinek vannak tikkjei. De ha ezt kiszúrják és tudatosítják, sőt még szankcionálnak is érte, az rossz hatással van. Akit bántalmaznak, bűntudatot érez, és egy spirálba kerül: tudom, hogy amit majd mondani akarok, nem fog sikerülni, ezért inkább valami mást mondok, megakadok. A kortársak, a gyerekek mindezt gyengeségként könyvelik el, a felnőttek pedig hazugságként. Hiszen megakadok, mást mondok, mint amit akartam, csak hogy ne tévesszek, tehát hazudok. És a testbeszédet, a mimikát még nehezebb kontrollálni.
Egyébként, ha többet iszom, egy borozós éjszaka után reggel előjön, ha nem alszom eleget, ha stresszelek, akkor rosszabbodik. Románul és franciául viszont nem dadogok, máshol van ugyanis az anyanyelvi beszédközpont, mint az idegen nyelvű. Egy dadogó mindig egy bizonyos szituációban találja magát, amikor megakad a beszédben, nem fonetikai probléma ez. Tudattalan emlékekről van szó: egy bántalmazott gyerek emlékképei törnek elő ilyenkor, a dadogó ilyenkor mindig egy párhuzamos világban találja magát. Érdekes, hogy nagyon kevés a dadogós nő, inkább a férfiak dadognak. És ez általában mindig anyaproblémára, anyai bántalmazásra, az anyával való problémás viszonyra vezethető vissza. Ez szintén tabu a társadalmunkban, nem szoktunk a bántalmazó anyákról beszélni, de tudom, hogy az én anyám is az. Egy normatív, szigorú, átnevelő anyám van, kisgyerekként kiadott falura a nagyszüleimhez, öt évig ott nevelkedtem, majd amikor visszavett, módszeresen elkezdett átnevelni, mert nem olyan voltam, amilyennek szerinte lennem kellett volna.

És sikerült ezek után megbocsátani mindezt? Feloldani, lezárni és elfogadni, hogy így történt?

Igen, erről szól ez a könyv. Megírtam, elmeséltem, elvicceltem, elsírtam, amit lehetett. Mindazok, akikről szó van, az enyéim maradtak, visszaszereztem őket. Holott a családi struktúra szerint én lettem volna a következő fekete bárány. Én lettem volna a következő alkoholista, aki nem tud ezzel az egésszel mit kezdeni. Máig élnek azok a minták, amelyek szerint, ha valaki nem olyan, mint amilyennek mi akarjuk, akkor inkább ne is legyen. Inkább sirassam holtan, mint élve, mondják. Sokszor lehetetlen megfelelni a társadalom által támasztott elvárásrendszernek: ha gyenge vagy, pusztulj. A székelyföldi öngyilkossági történetek központi alakja a negyvenes alkoholista férfi, aki egy tiszta pillanatában felköti magát. Nem a legszegényebbek szoktak öngyilkosok lenni.
Én ebben a könyvben mindenkit megírtam és magamhoz öleltem. Most már jól van. Még majd az anyám kell ezt a gesztust megtegye felém, hogy béküljön meg ezzel a történettel. Neki nehezebb.

Szekeres Dóra

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.