hirdetés

Vida Gábor: Nem szabad és nem királyi

A Magvető Kiadó ajánlata

2007. november 3.
Vida Gábor
Nem szabad és nem királyi
Magvető Kiadó, 2007.
(Magvető Novellárium sorozat)
316 old., 2690 Ft
ISBN 9789631426014
hirdetés

„Nincs nagyobb irodalmi modortalanság, mint egy nő nélküli történet.”
 
Amikor a hely „nem szabad és nem királyi”, fölösleges újabb jelzőket találni rá, másképpen kell élni. De hogyan és miért? Vida hősei erdélyi emberek, akik saját körülményeik, saját történetük foglyai, meséjükbe általában akkor csöppenünk, amikor az élet egyet fordul velük, amikor elkárhoznak vagy üdvözülnek, ám az eseménynél izgalmasabb az, amit az elbeszélői nyelv a körülményeket térképezve kitapogat. Ez a tapogatózás, a nyelv tempója vezeti az olvasás szertartását, így avat be az egyéni életek mögött húzódó nagyobb egészbe: sorsba, elrendelésbe vagy szabadságba. Az életből mindig csak az a miénk, amit megérinthetünk, kézzel, pillantással, gondolattal: utazás egy zord hegyvidéken, nők illatos teste, tüdőnyi éles levegő, sosem kóstolt óbor íze, katonák, vadászok, csavargók tudománya, messziről vonyítás, farkas talán, közelről fénypont, nyilván egy angyal. Csak annyira valószínűtlen, mint az, hogy képesek vagyunk még mindig boldognak is lenni.
 
 
 
A Magvető Kiadó új sorozatának bemutatójára 2007. november 7-én, szerdán 17 órakor kerül sor a Petőfi Irodalmi Múzeumban (1053 Budapest, Károlyi Mihály u. 16.).
 
Bánki Éva Magyar Dekameron című kötetéről Kulcsár Szabó Zoltán irodalomtörténész, Erdős Virág Eurüdiké című kötetéről Györe Gabriella szerkesztő, Nagy Koppány Zsolt Nagyapám tudott repülni című kötetéről Szálinger Balázs költő, Vida Gábor Nem szabad és nem királyi című kötetéről Mészáros Sándor irodalomkritikus mond laudációt. A Novellárium kötetekből Kovács Patrícia színművész olvas fel részleteket. Moderátorként közreműködnek Boldizsár Ildikó és Sárközy Bence, a Magvető Kiadó szerkesztői.
 
 
Részlet a kötetből:
 
A fotográfus halála
 
Sokáig szorongatta kezében az üveglemezt, nem volt lelkiereje letenni, előhívni pedig egyáltalán. Keze többször is elindult a vegyszeres tál felé, de aztán megállt félúton. Nagyokat szusszant, mint aki megpróbál erőt venni pillanatnyi gyengeségén. A széleinél fogta, ujjbegyébe erősen vágott bele az üveg pereme. Egy idő után attól kezdett féli, hogy elejti. Sosem dolgozott üveglemezre, körülményes volt beszerezni, körülményes volt vele minden. De mikor már mindent kipróbált, úgy gondolta, jó lesz egy pillanatra visszatérni oda, ahol száz éve elkezdték. Szekrény nagyságú kamerával kivonulni valahova. Hosszan ácsorogni, méricskélni, számolni, eljátszani sok hókuszpókuszt, és végül lefényképezni egy házat vagy fát. Legyen a kép semmitmondó, és készüljön áhítattal. Ezért építette a kamerát. Vagy nem is tudta pontosan, miért. Mindig egy jó fényképezőgépre vágyott, amolyan rögzült fiatalkori álom, de képtelen volt megszabadulni tőle. Tucatnyi márkás gépet kipróbált, mind nagyon jó volt, egyik sem a legjobb. Végül is nem a gép, hanem a mester, nem a lencse, hanem a szem, a látás. Mégis építette a kamerát, nem tudta abbahagyni. Műszerészekkel civakodott hónapokon át. Nem mindig értették, miről van szó, de makacs volt erősen, olykor meglepődött saját magán. Kierőszakolta azt, amit akart. Amikor megkapta külföldről a vagyont érő lencséket, rá kellett jönnie, hogy nem ez lesz a világ legjobb fényképezőgépe. Nagy, régimódi alkotmány, kisebb fajta szekrény. Zsebkendőnyi negatív kellett hozzá. Üveglemezről álmodott, szerzett is néhányat. Külföldre kellett volna utazni értük, de túl öregnek érezte magát. Amikor elkészült a kamera, és az első próbafelvétel igazolta várakozásait, letakarta egy lepedővel. Hónapokig nem nyúlt hozzá. Nem tudta, mit is szeretett volna lefényképezni, nem tudta, mire jó. Talán egy élet sem volna elég megtudni. Fölösleges relikvia lett belőle, amire büszke is talán az ember, meg szégyenkezik is miatta, de nem mondja senkinek. A tágas, üvegezett erkélyen tartotta. Néha megállt mellette, fölemelte a vásznat, és végignézett rajta. A lencsébe sosem pillantott bele. Mindig irtózott attól, hogy fényképezőgép elé álljon. A saját gépeit sem fordította az arca felé soha. Fegyver, mondta, ha erről kérdezték. Évek óta rosszul látott. Hiába kapott újabb szemüveget, érezte, valami más baj van. Változó sűrűségű, ezüstös, szürke por lebegett előtte. A tárgyak körvonalai élesek voltak, de az egész nagyon hasonlított egy rosszul előhívott amatőr felvételre. Fiatal korában, ha arra gondolt, hogy baj érheti a szemét, kétségbeesett. Most úgy vette tudomásul, mint egyéb, az öregséggel járó dolgot. Orvoshoz járt, kezelésre, majd abbahagyta. Eleget láttam, és mégse láttam semmit. Szomorkás volt, ha arra gondolt, hogy mire megépítette a kamerát, már nem lát fényképezni valót. Belül történt valami; a világ szép, érdekes, mozgalmas. De a szürke szemcsék lefojtanak mindent, elnyelik a fényt. Kép már nincs, árnyak vannak, vonalak, mélynek tetsző, csalóka felületek. A nyugalom, amivel ezt tudomásul vette, nem hatott természetesnek. Szerette volna, ha látáson és vakságon túl is volna valami. De mi? Miért készít fényképezőgépet egy vak ember?
 
Az üveglemezt visszahelyezte a fényvédő burkolatba. Letette az asztalra, majd felkattintotta a villanyt. Egy ideig a tálban csillogó vegyszert nézte. Belemártotta az ujját, megszagolta. Arra gondolt hirtelen, hogy kiönti, kiviszi egyenesen a vécébe. De mielőtt megfogta volna a tálat, dühe eloszlott. A használt oldatokat mindig a vécébe öntötte, ám ez friss volt. Délelőtt keverte. Akkor még úgy tűnt, sürgős munkája van. Rágyújtott egy cigarettára. A laboratóriumban sosem dohányzott, vagy csak nagyon ritkán, főleg ha kudarc érte, vagy valami fatális hibát követett el. Utoljára egy amatőr filmtekercsét rosszul hívta elő. Előbb a rögzítő oldatot töltötte a filmre, vagy mindegy. Most úgy dohányzott a laborban, mint aki eleve kudarcra készül. Még nem történt semmi, de rágyújtott. Aztán a másodikra is.
 
Tudta, hogy elő fogja hívni a képet. Nem lesz rajta semmi rendkívüli, még a lemezért is kár, ez az utolsó. Van még síkfilm, de az nem üveg. Töprengett egy ideig, hogy miért is kellett ezt a lemezt elpazarolni. Lefényképezte a haldokló cseresznyefát. Egészen közelről. Olyan lesz majd a képen, mint egy igazi fa kint a kertben. De olyan lesz-e vajon? Az ilyen negatív szinte végtelenül nagyítható. Aztán szétesik. Megfelelő távolságról kell nézni. Az óvatlan közeledés leleplez és elpusztít. A fácska halálán volt. Tavaszodott, és a téli rügyek semmi jelét nem adták, hogy ki fognak hajtani. Törpe fa volt, bonszáj. Szobanövény. Lehetett vagy harminc éves. Úgy élt vele, mint bármelyik cserepes növénnyel. Rendszeresen öntözte, időnként kicserélte alatta a földet. Mikor a régi láda elkorhadt, újat készített. Azt az állítólagos bájt, amit minden bonszáj fa áraszt, nem érezte. Hallott arról, hogy ezek a növények megfelelő ápolás mellett nem szenvednek. Szerette volna tudni, hogy miért nem terem. Látott olyan törpe fát is, amelyik évente meghozza gyümölcsét. Mégiscsak baj lehet valahol, elhibázott valamit a kertész, vagy a lakás nem olyan, esetleg a gazda. Kinti fák között is van, amelyik nem terem. Egyszer egy japánt is elhívott. Az szertartásosan meghajolt a fa előtt, de a kérdésre nem válaszolt, csak mosolygott. És most a fa kiszáradt. Az erkélyen állt a kamerával szemben. Nem nézték egymást, csak ott voltak, nem együtt, csak egy helyen. A kamerán lepedő, a fán por. Ősszel kellett volna lefényképezni. Lehet a tavasz is szomorú, vagy csak a tavasz igazán...
 
A negatív burkolatát nézte, az elhúzható borítólemezt. Alatta az üveg, az üvegen a kép. Kísértést érzett, hogy megnézze. Nem látna semmit, a kép eltűnne, visszahúzódna az üvegbe. Lágyan átfolyna egy más halmazállapotba. Évtizedek alatt sem értette meg igazán a fényképezést. Ismert minden fogást, technikát, vegyi folyamatot. Csak az nyugtalanította, hogy a kép titkára nem jött rá. Hogyan lehet a kép, miért van, és ha nem lenne? A mesterség erről nem beszélt, az elméleteket, a filozófiát unta. Belenyugodott, hogy erről csak annyit tud, mint egy lelkes amatőr, és egészen mégsem tudott belenyugodni. Varázslat. Szerette ezt a szót. A cseresznyefára gondolt, hogy azt is elvarázsolták. Jó volna megtudni, hogy ha nem nevelik törpére, mi lett volna. Eloltotta a villanyt, kinyitotta a negatív kazettáját, majd visszacsukta. Ült a sötétben, és szemei előtt megjelentek a szemcsék. A fát látta, egyre erősödtek a vonalai, aztán szétúszott az egész. A szürkeség maradt csak, és nem világított.
 
El kell temetni a fát. Ki kell ültetni valahova az erdőszélre. Hátha ott feltámad, talán a föld nedvei megkönyörülnek rajta. Ez az utolsó esély. A fényképet is odateszi mellé, kiakasztja egy ágra. Mosolygott ezen a gyerekes ötleten. Egy életen át varázsolt, de nem volt varázsló. Kiszáradt és kész. A fa is elpusztult. Egyszer már nem hajt.
 
Kopogtattak, de mire kibotorkált a laborból, a látogató már elment. Vagy nem is kopogtattak, csak szerette volna. Kevés ismerőse volt mindig, a társaságot kerülte. Öreg fotoriporter vagyok, mondogatta, reszket a kezem, és meg fogok vakulni. Az utolsó megrendelőt küldte el ezzel a mondattal. Tíz éve már csak amatőröknek dolgozott. Azok is kezdtek elmaradozni. Mióta kész volt a kamera, nem csinált semmit. Néha feltúrta az egész gyűjteményét, napokig a képeket nézegette, alig evett. Egyetlen jó képet keresett, azt a képet, amelyik megnyugtatja, hogy nem élt hiába. Nem találta. Szomorú volt, ha arra gondolt, hogy egy sincs a sok ezer között olyan, ami után leteheti a gépet; hogy ennyi, itt van, ezért kellett gürcölni ötven évet. Esendő az egész, használati cikk, újságpapír, folyóirat, szalvéta. A kamerától nem várt sokat, jó volt babrálni vele. Majd elviszi a zsibárushoz. Meg hát dolgozni is jó volt meg élni. Igaz, nem vitt sehova. A cseresznyefa is kiszáradt.
 
A fáról a grófnő jutott eszébe. Tőle kapta. Természetesen nem volt grófnő. Hangzatos neve volt, és szép arca. Fotogén, így mondta a Mester. Élete javát egy szomorú bérlakásban élte le, ugyanilyen tompa fények közt. Az egyetlen ablakot elállta a fácska. Szenved, mondta a nő, és neki adta. Azért volt ott, mert a nő aktot szeretett volna magáról. De az utolsó pillanatban meggondolta magát. Öreg vagyok, mondta, és aztán hamar megöregedett. Tehetségtelen színésznő volt, mellőzték. Negyvenévesen jutott eszébe, hogy fotómodell lett volna. Egy időben gyakran járt el a műterembe fényképezkedni. Utazótáskában hozta a ruháit, nem tudta senki, hogy kölcsönzőből valók. Hosszan öltözött a spanyolfal mögött. A Mester ideges volt, de nem mutatta. Mások számára ilyenkor zárva volt a műterem. Ám a nőt sosem kellet beállítani. A kamera elé áll, és biccentett: most. Arra kérte a Mestert, hogy ne retusálja a képet. Időnként hosszú leveleket írt a Mesternek. Egyszer elolvasott egyet. A Mester adta oda, hogy tépje darabokra, és tegye az üveglemezek közé. Nagyon jó papír volt. Arról írt a nő, hogy szeretné, ha meztelenül is lefényképezné a Mester, de nem tudja, szabad-e ilyet egy tisztességes nőnek. Sokáig őrizgette a levelet. A Mester nem foglalkozott aktokkal.
 
Akkor még nem is volt segéd. A laboratóriumba se mehetett be hívatlanul, semmihez se nyúlhatott, de ha menni kellett, cipelte a felszerelést. Dologtalan, kallódó gyermek a bácsika műhelyében. Nem akart fényképész lenni, de látott, és megtanult mindent. Egy fényképezőgéppel állított be egyszer. A padláson találta. A Mester azt ígérte, hogy megtanítja majd fényképezni, de a gépet el kell most tenni, német haditudósítók használtak ilyet. Ha meglátják nálad, agyonlőnek. Naponta bejárt a műterembe. A gépet őrizte, és várta a napot, amikor majd beavatják a titokba. Aztán eljöttek a Mesterért. Éjszaka jöttek, mint másokért. Felforgatták a műtermét, kidobtak mindent a szekrényekből, összetaposták az üveglemezeket. A Mester szemrebbenés nélkül figyelte. Azután elvitték. Ő megúszta egy hatalmas pofonnal. A műterem ajtaját lepecsételték. Napok múlva a laboratórium szellőző ablakán mászott be, és magához vette a gépet.
 
Később, ha kudarc érte a szakmában, mindig arra gondolt, hogy aki fényképezőgépet lop, az bűnhődni fog érte. Ráadásul egy haditudósító gépét. Ott kellett volna hagyni, mert nem volt az övé. A Mester sem véletlenül tette el. Vagy pont ez volt a beavatás? Később, amikor minden gépét eladta, és ez többször is előfordult, azt az elsőt nem merte, valahogy sosem tudta otthagyni a bizományi üzletben. Pedig vagyont ért. Az üveges szekrényhez lépett, ellenőrizte, hogy megvan-e. Nem nyúlt hozzá, már jó ideje csak messziről merte nézni. Egy névtelen tudósító gépe, amilyen névtelen ő nem lehetett, de olyan lesz nemsokára. Képek áradatán utazik a homály felé. Szemében összegyűl a világ szürkesége, és nem mutat meg semmit, nem is hazudik, csak eltakar. Nem tudni, ki áll a gép mögött, milyen arccal, milyen testtartással. A testtartás fontos, ezt még a Mestertől tudta. Így kell nézni a világot, hogy akár kép is lehessen belőle.
 
Nem szívesen gondolt a kezdetekre. Ha az életét volt kénytelen mesélni, mindig azzal kezdte, hogy húsz évig készült, húsz évig csak a mesterség alapfogásait tanulta. De nem lehet megtanulni a mesterséget. Olyan gyorsan változnak a gépek, anyagok, technikák. Mire az ember megtanul valamit, az már elavult, nem érvényes. Azokból az időkből nincs egyetlen kép sem, amelyik ma kiállítható volna. Egy lelkes amatőr szorgalma, amiből csak a kéz biztossága marad meg, ahogy arcához emeli a gépet, automatikusan nyúl a gombokhoz, kattan a szerkezet, és annyi. Mindig ugyanaz a gépiesség. Lefényképezni mindent, hátha épp ez az. Éjszaka a laborban, ahol mindig éjszaka van. A vegyszerek savanykás szaga. Aztán semmi. Folyóiratok hozzák a képeket, kiállításokon nézegetik a hozzáértők, a sznobok és a dilettánsok. Gyorsan elfelejti mindenki. Az a dolguk, hogy elfelejtsék. Leginkább azt a történetet mesélte volna, hogy őrülten szerelmes volt egy nőbe, egy grófnőbe. Őt akarta lefényképezni, legalább egy képet szeretett volna róla. De nem jött össze, hiába várt. Közben jó nevű fotográfus lett, hogy ne várjon mégse hiába. A grófnő közben megöregedett. Mert nem is volt igazi grófnő. Vagy ki tudja?
 
Többször abbahagyta az egészet, aztán újrakezdte. Meg kellett értenie: vagy a munka, vagy az alkohol. Megint fájdalmas évek. Az elvonókúra után egy sorozatot készített. Alkoholisták portréi. Ezzel lett híres. És azokon az arcokon nem volt fájdalom. Mintha a modellek nem is tudtak volna magukról, mert nem tudtak. A gyűrött arcok, a megtört, üres tekintetek hallgattak. Leginkább a nők érdekelték, az alkoholista, úgy mondta, iszákos nők. Ha egy férfi iszik, a megfigyelő spekulálni kezd, hogy miért? A nő más. A nő csak iszik, és titkolja, ha tudja. Jön a pszichiáter, az orvos, a fotós. Faggatják. Ki így, ki úgy. És nem lehet biztosan tudni semmit. A tárlatra egy üveg pálinkát vitt magával. Egy sarokban állt, és nagyon berúgott. Botrányt akart, de nem sikerült. Alig vették észre. Valaki hazavitte. Később egy sorozatot készített olyan emberekről, akik végigcsinálták és kibírták az elvonókúrát. Halott arcok voltak, öntudatos hullák. Ezeket a képeket sosem publikálta.
 
A délutáni nap teljesen megvilágította az erkélyt. A fát nézte, amint csupasz kis ágai karmokként nyúlnak a fénybe, kapaszkodnának. Lépett egyet, a laborba indult volna, hogy előhívja a negatívot. Rájött, hogy amióta kopogtattak, órák teltek el, és nem tudta, mivel. Viszketett a szeme, aztán bizseregni kezdett, később égni. Arra gondolt, hogy vegyszeres kézzel nyúlt hozzá. A fény olajos masszaként folyt el a szobában. Hullámokban ölelte körül a tárgyakat, aztán elszivárgott valahová, lágy volt, finom, szemcsés. Nem vetett árnyékot, nem tört meg semmin. A szeme is megnyugodott. A laboratórium ajtaját nézte, mögötte a sötétséget. Az asztalon a lemez. A tálakban vegyszer. Fanyar illat.
 
A Mesternél a laboratórium szentély volt. Akárki nem léphetett be. Mindig valami csoda történt, amit nem értett, utólag sem tudta megfejteni. Leginkább portrék készültek, megrendelésre. Jólfésült polgárok, semleges, bárgyú arcok. De a képen mindig volt valami csillogás. A Mester valami különös ragyogással vonta be őket, valami fényt adott rájuk, ami lehetetlen irányból érkezett. Nem is érkezett, csak ott volt, és bevonta az egész képet. Az üdvözültek mosolya áraszt effélét. De azok az emberek nem tudtak az üdvösségről. Nem számított, hogy milyen arcot vágnak; az önteltség, az undor vagy az odaadás engedelmesen tűrte, hogy a Mester bearanyozza valamivel, amit csak ő látott, csak ő tudott láttatni. Először arra gondolt, hogy valamilyen vegyszer hatása ez vagy optikai trükk. De nem emlékezett arra, hogy a Mester valamit csinált volna a képpel. Exponálás után a segéd kezébe adta a lemezt, ő nem nagyított, csak ellenőrizte a munkát. És az utolsó ruhafodron is látni lehetett azt a ragyogást. Ha arra gondolt, hogy talán a segédek csináltak valamit, kirázta a hideg...
 
Egy ideig gyűjtötte a Mester képeit. Antikváriumokba, régiségboltokba járt. Évek alatt vagy tucatnyi képet szerzett. Mindeniken ugyanaz a fényhatás. Néha arra gondolt, hogy nem a gépet kellett volna ellopni, hanem pár üveglemezt, vagy képet. A grófnő képét, legalább egyet, egész alakosat. Legyintett, a grófnő is csak egy kép, olyan, mint a többi, és őt nem a téma érdekli, hanem a ragyogás titka. A Mester elvitte magával. Ilyet sosem látott az albumokban, nem találkozott vele kiállításokon.
 
Egyszer falun, amikor egész nyáron lovakat fényképezett, ráakadt a Mester egy képére. Szekeres felvonulás lehetett, vásár. A gazda még fiatalon a szekérben áll. A hámban két jól táplált muraközi. És a képen az a csalóka fényhatás. A szekér mögött egy csikó, csak a fél oldala látszik és az egyik szeme. A ló arca ragyog. Megvásárolta a képet. Reprókat készített róla. Temérdek filmet és papírt áldozott rá. A legjobb másolaton is csak egy döglött lovat látott. Ezt a képet kiakasztotta a falra. Hetek múlva levette. Szégyellte magát. Az ő lovai ösztövér, elcsigázott igás állatok voltak. A húzás, a leroskadás drámáját sekélyesnek találta, de amikor pihennek. A nagy méla szemek könyörületet keresnek, és nem találják. A Mester ezeket a pillanatokat is bearanyozta volna.
 
A laboratórium felé indult. Az első lépés határozott volt és kemény, aztán megállt. Úgy érezte, eltévedt. Kicsi volt a lakás, de nem a térszerkezettel volt most a baj, hanem a szándékkal. A labor felé indult volna, mégis az erkélyhez ért. Ujjbeggyel érintette a lepedőt, megfogta a sarkát, de nem emelte fel. Aztán a fához lépett, elmorzsolt egy száraz rügyet. Egy másikat a szájába vett, forgatta egy ideig, megvárta, míg kioldódik a kesernyés íze. Letört egy ágacskát, azt is a szájába vette cigaretta helyett. Lenézett az utcára, de nem látott el a járdáig. Autók és emberek egymás hegyén-hátán. Kiköpte az ágat. Keserű volt. Kíváncsi lett volna, hogy a Mester mihez kezdene a fával, milyen képkivágást választana, hátteret és fényt. Vajon ezt a csenevész növényt is be tudná vonni azzal a különös tónusú derengéssel? Lehetséges, hogy az a kis fényhatás minden dolog sajátja, csak éppen nincs már szem hozzá? Könnyen meglehet, hogy az a sziporka az egyetlen igazi téma, hogy a Mester nem is embereket, arcokat fényképezett, hanem azt a valamit. Kíváncsi lett volna az önarcképére, hogy vajon ott is, ugyanúgy? Ha élne még a Mester, tagadná az egészet; nincs semmilyen fényhatás, csóválná a fejét, hogy ugyan miért akarnak egyesek többet látni, mint amit lehet? Megvakultam, gondolta. Nincs a Mester képein semmi különös, csak jó volna, ha lenne. Jó volna, ha az égiek eloldanák valaki szeméről a földi vakságot, de csak hitegetnek, hogy minden úgy van, ahogy látszik. Senki sem hiszi el egészen. Ez a büntetés. Tudni, hogy a Mester látott valamit, de már nem látja senki. Ez a tudás.
 
Visszament a szobába. Megkereste a pálinkás üveget, nagy kortyot ivott belőle. Az ital azonnal hatni kezdett. Látta eloldódni az erkélyről a fényt. Lassan szürkülő vízfolyás. Kimossa a port, tisztára mos mindent, csak a képzelet marad piszkos. Nem segít a világon, nem teszi helyükre a dolgokat, csak leleplez, de nincs már leleplezni való. A Mester soha nem fényképezett aktot. Ebben ő is hű maradt hozzá. Elmondani egy meztelen nőről, hogy meztelen. Beöltöztetni abba a fénybe, ami nem változtat az egészen. A fény megmarad, a nő megöregszik, aztán meghal. Az arcon mindez már ott van. Az alkoholisták portréin már ez sincs, már a halandóság is csak volt. Megint ivott egy kortyot, de ez már nem esett olyan jól, mint az első.
 
Egy képes magazint vett elő. Külföldön jelent meg, nem értette azt a nyelvet. Képsorozatát hozták, lehet vagy tíz éve. Rengeteg pénzt kapott érte, abból vette a lencséket a kamerához. Nagyon le volt égve akkoriban. A bizományiból hozott el egy gépet, nem akadt rá vevő. Mindig betöltve adta be a gépeket, nagyon jó filmet fűzött be, a bolhapiacra is így vitte mindet, ehhez ragaszkodott. Úgy vitte a gépet haza, mint új szerzeményt, amit meg kell vizsgálni, birtokba kell venni, de csak otthon, egyedül. A reflexei mozgatták a kezét. Az öregasszony két luxusautó között ült, lábánál üres üveg. Ruhája mocskos, az egyik aszott lába combig kilátszik. Az első képen még a semmibe bámul, a másodikon már hanyatt dől, de nem ért még földet a háta, lehet, hogy vissza tud ülni, ha akar. A harmadik képen koppan a feje, fogatlan szája nyitva, talán felordít vagy nyög. A negyediken már nyugalom, a száj félig nyitva, a szem egészen. Ez már a halál. Az ötödiken egy kéz a kiálló kockakövet markolja. Undorodva dobta el a folyóiratot, majd felvette megint. Ezerszer látta. Volt, hogy naponta megnézte a riportot. A vénasszony meghalt. Nem hívta a mentőket, csak fényképezett, és rohant előhívni a filmet. Késő délután visszament, de csak egy kis vérfoltot talált. Autó állt fölötte. Olaj is lehetett akár.
 
Bement végre a laborba, becsukta az ajtót. Leült a székre, kezét rátette az üveglemezre. A fára gondolt, megpróbálta elképzelni zölden, virágokkal. De a fa kiszáradt. Így már értelmetlen és groteszk. Szerencsétlen, megnyomorított cseresznyefa. Olyan, mint egy ember. Ki fogja vinni az erdőbe. Odateszi egy tölgy alá. Vagy inkább itt kell hagyni a lakásban, és néha meg kell öntözni. Kevés vízzel is beéri, vagy jó lesz a rögzítő oldat. Eloltotta a villanyt. Teljes sötétben ült, majd rágyújtott. Csak félig szívta a cigarettát. Izgatott volt. Kivette az üveglemezt a tokból, és finoman beleengedte a tálba. Számolni kezdett. Amikor letelt az idő, kivette, a csaphoz lépett, lemosta. Beletette a rögzítő oldatba. Aztán megint lemosta. Sokáig kereste a villanykapcsolót. A lemezen nem volt semmi. Teljesen átlátszó volt, az utolsó vízcseppek futottak le róla. A szélén kis tócsa keletkezett, lerázta, majd a fény felé fordította a lemezt. Valami történt rajta, vagy benne inkább. A felületen előbb köd jelent meg, aztán egy sötét folt, vonalak, ábrák. Egy emberi arc nézett rá. A saját arca. Csont-sovány öregember, vaksi szemek. Háttérben a derengés. Az a derengés. Mint a Mester képein. Pozitív kép volt. Kiment az erkélyre, a lemezt a fa alá tette a földre. Rögöcskék tapadtak rá azonnal. A kameráról lerántotta a leplet. Otthagyta a padlón. Kihozta a nagy karosszéket, és leült. Mereven belenézett a lencsébe. Három nap múlva így talált rá valaki.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.