hirdetés

Vida Kamilla: „Durchfall-Alarm im Jugendcamp Ulm”

2018. augusztus 5.

A mellettem ülő román fiú rám rivallt: – Azok nem magyarok, azok románok. Ott nem élnek magyarok. / – Hát dehogynem, mindenki tudja, hogy Romániában van magyar kisebbség. / – Ez nem igaz – válaszolta ökölbe szorított kézzel. – Kamaszkorom legszebb nyara sorozatunkban Vida Kamilla írása.

hirdetés

Hogy ki franciás és ki németes a Janus Pannonius Gimnáziumban, az a mindennapokat alapjaiban meghatározó ellentétnek számított (vö.: szegedi halászlé / bajai halászlé, északi part / déli part). Ez persze általában olyan materiális kérdésekben csúcsosodott ki, hogy milyenek a németes és a franciaországi tanulmányi kirándulások, hogy mehetsz-e Disneylandbe dolgozni, részt vehetsz-e EU-s jugendkonferenciákon; köröttünk európai értékek és céges ballonos ásványvíz.

Történt tehát 2014-ben, hogy elutazhattunk néhányan Ulmba, ahol a Duna-menti, meg egy kis csalással a majdnem Duna-menti országok németül tanuló diákjai vehettek részt, egy hétig különböző tematikájú workshopokban workshopolva. A tábor csúcspontjaként az ulmi Kulturhausban a helyi érdeklődőknek bemutattuk, hogy mire jutottunk. Pontosabban: das war der Plan.

A történelem-workshopban annyi Európa-térkép volt a falon, hogy a hét során a felhőkben, a lepedő gyűrődésében, és a kakaó tetején úszkáló habban is Európa-formát fedeztem fel. De ez mégsem tűnt elegendőnek: az első napon a csoportvezető az asztalra is lecsapott egy térképet, amit körülültünk.

– Kérlek, bökjetek rá a térképen azokra a helyekre, ahol élnek még nemzettársaitok az országotokon kívül!

Nekem kellett kezdeni, Erdélyre mutattam, és mondtam, hogy Romániában vannak magyarok. A mellettem ülő román fiú rám rivallt:

– Azok nem magyarok, azok románok. Ott nem élnek magyarok.
– Hát dehogynem, mindenki tudja, hogy Romániában van magyar kisebbség.
– Ez nem igaz – válaszolta ökölbe szorított kézzel.

Tanácstalanul néztem Uwéra, a német csoportvezetőre, pár perces néma csend után kedveskedőn hátba veregetett, félig megölelt, arcomhoz nyomódott kék pólójának „Europa sind wir" felirata, és azt mondta:

– Nem kell mindig Trianon után sírni.

Végül összecsiszolódott a csapat, Kristóf barátomtól megtudtam, hogy sikerült kiharcolnia a főszerepet a színjátszó workshopban, nem lepődtem meg, én voltam a kampányfőnöke a DÖK-elnök választáson, tisztában voltam a kvalitásaival. Az ismerkedésben már nem volt ilyen ügyes; az ebédszünetben lehuppant két zene-workshopos ukrán lány mellé, és köszönés helyett megkérdezte, hogy „na, nagyon para a szitu nálatok?"

Somával akkortájt kezdtünk összebarátkozni, a megelőző merev kollegiális viszonyunk az iskolaújság okán lassan feloldódni látszott, bevédett a kísérő tanárok előtt, mikor kijártunk cigizni, és tervezgettük Kristóffal hárman, hogy hogyan fogunk kilógni a Jugendherbergéből a városba focit nézni. 2014, Belo Horizonte Németország – Brazília.

Végül a táborban maradtunk, egy közepes méretű terembe zsúfolva ült a Duna-menti ifjúság és a német csoportvezetők, akik vélhetően nagyon bánták, hogy nem a haverjaikkal sörözve, hanem külföldi gimnazistákra vigyázva egy kollégium TV-szobájában (ami belátható, már Magyarországon is rendkívül koridegen helyszínnek számít) kényszerülnek meccset nézni. Ráadásul milyet: azzal, hogy kimentem WC-re egyszer, Kroos mindkét góljáról lemaradtam, ebben a jelenetben nagyjából összefoglalhatók a történések. A táborvezetők leírhatatlan öröme, a 90 perces folyamatos üvöltözés persze belőlem is kihozta az 5/8-adnyi svábságomat. Nem szólt senki, hogy kivettünk egy-egy sört a nagyhűtőből, és a meccs után végül bemerészkedtünk a városba. Ahogy a német válogatott mezében az utcán focizó fiatalok az irodaházak és bankok 10. emeleti üvegablakait célozták a labdáikkal az idősebb járókelők elismerően füttyögtek, mindez teljesen rendben volt. Ki akartam próbálni, hogy milyen lehet egy ulmi utcán teli torokból felüvölteni, hogy „Suppa Neuer". Hasonló ahhoz, ahogy két évvel később a Wesselényin a villamosmegállóban az exemet ölelgetve artikulálatlanul kiabáltam, hogy Gera Zoli a legnagyobb király; persze semmiképp sem ugyanaz.

A másnapi vacsoránál továbbra is mindenki VB-lázban égett. Gombás hús rizzsel, majdnem kértem másodjára, az étkezés mindennap lutri volt, a részt vevő diákok országainak konyháját mutatták be vacsora gyanánt, rotálva, és hát volt egy-két mellényúlás, plusz századjára is a megszokott pofon, már nem is hajolunk el előle: Ungarn = Gulaschsuppe.

Hajnali háromkor rosszullétre ébredtem, elindultam a folyosóvégi mosdóba, ahol legnagyobb meglepődésemre kígyózó sor fogadott. Sírtak a táborozók a fülkékben és a sorban is, dörömböltek az ajtókon, hogy ők következnek, és én is éreztem, hogy valami nincs rendben. Aki végzett, máris állt be újra a sorba. Reggel szkafanderben érkeztek az orvosok (a tábor ideje alatt nemcsak a focivébé, hanem az ebolajárvány is tombolt). Jöttek a mentők, és karantént építettek a Jugendherbergéből, engem kb. 16 emberrel együtt kórházba szállítottak, egy német rendőr is kikérdezett, Soma és Kristóf már a karanténból integettek a mentőautó felé, kicsit megijedtem a hézagos tájékoztatás miatt, a hangulat olyan volt, mintha épp mennék meghalni. Miután kiderült, hogy csak ételmérgezést kaptunk (a vegák nem), elég unalmas lett a kórházi tartózkodás. Az, hogy egy német kórterem úgy néz ki, mint egy magyar háromcsillagos hotelszoba, maximum 2 óra erejéig tud érdekes lenni. Épp a Mesterségem a halált olvastam egy olyan kiadásban, amelynek az elején egy nagy horogkereszt látható, a nővér elkezdett aggodalmaskodva kérdezgetni, hogy ez mégis mi, percekig nem értettem, aztán aznap nem is engedte, hogy a kórházi telefonon felhívjam a szintén ott tartózkodó magyar hasmenéses társaim. Soma viszont hívott, ötkor csörgött a mobilom, már épp halálra untam magam. Mondta, hogy jöhetnék már, az előadás romokban, a szaráshullám miatt valószínűleg semmi nem lesz a Presentationból, a főpróbák elmaradtak, ellenben a fél német sajtó tele van velünk: Durchfall-Alarm im Jugendcamp Ulm. Röhögtünk még pár percig, letettük és elmentettem a számát. Hazudnék, ha azt mondanám, nem jutott eszembe akkor a Casablanca zárómondata.

Aztán persze lett előadás, kínosan elrontott belépésekkel, szövegbakikkal és az ulmi polgármesterrel, aki szerint ez mind nem számít, hisz Europa sind wir! Hazaindulás előtt még mindannyian töltöttünk magunknak egy pohárral a céges ballonos vízből, csak azért is.

Vida Kamilla

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.