Viktor Jerofejev szereti meghökkenteni az olvasót. "Végül is megöltem az apámat" - írja például új könyvének első mondatában. Mint hamarosan kiderül, természetesen nem igazi "gyilkosságról" van szó: 1979-ben Jerofejev néhány íróbarátjával együtt illegális antológiát adott ki – a nevezetes Metropol-t –, s ezt olyan hatalmas, világra szóló botrány követte a brezsnyevi Szovjetunióban, amely diplomata apja karrierjének végét jelentette. Az orosz széplány szerzője önéletrajzi ihletésű regényében ennek a "politikai" gyilkosságnak az előtörténetét meséli el – azt a folyamatot, amelynek során egy szovjet diplomata gyerekéből író és disszidens lett. És elmeséli az apja életét is, aki Sztálin tolmácsa, majd magas rangú szovjet diplomata volt, és bár ő – ellentétben a szovjet emberek millióival – nagyon jól ismerte a Nyugatot és a nyugati emberek életét, soha egy pillanatra sem kételkedett a kommunizmus felsőbbrendűségében és végső győzelmében.
Furcsa fénytörésben: a nómenklatúra-gyerek Viktor szemével látjuk az ötvenes-hatvanas éveket, megismerkedünk Joszif Visszarionoviccsal, aki mindig nagyon kedves volt fiatal tolmácsához, megtudjuk, hogy az ország és a család hogyan fogadta Sztálin halálát, s hogy a kis Vitya milyen idilli körülmények között élt gyerekkorában Moszkvában, majd Párizsban, hogy milyen döntő hatással volt rá az ötvenhatos magyar forradalom (ettől kezdve ő is olyan huligán akart lenni, mint a magyarok), s hogy lassan, fokozatosan miként alakult ki ideológiai ellentét közte és az apja között.
Az írónak, aki felnéz az apjára, nagyszerű embernek tartja, meg kell értenie, hogy ez a becsületes, érzékeny, ragyogó diplomata és teniszjátékos – akitől ő mindig csak jót kapott (talán csak egyetlen komoly, igazságtalan verést leszámítva) – hogyan lehetett Sztálin, a kommunista hatalom kiszolgálója – s egyáltalán: hogyan hihetett a kommunizmusban olyan sokáig... S ami nem kevésbé fontos: meg akarja érteni Sztálin alakját is, aki szerinte nagyon is elevenen él a mai Oroszországban. "Oroszország minden vezetőjében ott ül egy kis Sztálin. Én is érzem magamban Sztálint."

Viktor Jerofejev: A jó Sztálin (részlet)

Az egyetem folyosóin új kitüntetésekkel a mellükön tolmácsok mászkáltak: ifjú apám arról ábrándozott, hogy egy tengeralattjárón velük fog Spanyolország partjaihoz úszni. Ez a sovány, jóvágású fiatalember, egyetlen barna velúrzakójában már igazi, a velejéig szovjet ember, határozott komszomolista volt. De Franco győzelme miatt a spanyol nyelv helyett végül is a franciát kezdte tanulni.
- Jerofejev elvtárs - kérdezi majd tőle tíz évvel később személyes találkozásukkor Sztálin a Kremlben lévő dolgozószobájában, ahol a fő helyet Lenin halotti maszkja foglalta el. - Maga hol született?
Apám elmondása szerint Sztálin mindig "nagyon fojtottan és sok nyelvtani hibával" beszélt. Lerítt róla, tette hozzá nemrégiben, hogy "kaukázusi nemzetiségű". Apám nem hallotta rendesen a vezér kérdését.
- A Leningrádi Állami Egyetemen, Joszif Visszarionovics.
- Vagyis hogy mindjárt az egyetemen is született?!
Sztálin hihetetlenül felderült. Az oldalát fogva nevetni kezdett, egész valójával azt mutatta, hogy no, megkacagtattál! jaj, nem bírom!
Ebben a pillanatban Sztálin szobájának küszöbén megjelent Berija és Molotov, hogy részt vegyenek a külföldi vendéggel folytatandó beszélgetésen. Álltak ott, nem értettek semmit, csak a csíptetőjüket villogtatták szimmetrikusan. Hogy tudta ez a soványka fiatalember így megnevettetni a vezért? Mi a titka, és mi ez az összeesküvés? De nem merték megkérdezni, Sztálin pedig nem tartotta szükségesnek, hogy közölje velük.
- Na, jól van, megnevettettél - vetette oda apámnak barátságosan.
Apám meg lett jegyezve.
- Lássunk munkához - mondta aztán Sztálin komolyan, és hellyel kínálta őket. - Nos, dolgozzon csak nyugodtan, ne izguljon - intett oda apámnak. - Én nem beszélek túl hangosan, de nyugodtan visszakérdezhet. És lassan fogok beszélni.
Csöngetett Poszkrebisevnek:
- A vendég megérkezett? Invitálja be!
Gyors léptekkel bejött Maurice Thorez, a francia kommunisták vezetője.
- Nos tehát? Bonzsúr! – Üdvözölte szívélyesen Sztálin.
Apám tolmácsolni kezdett. Időnként magán érezte Berija csíptető alól ráirányuló, merev, figyelmes tekintetét. Molotov elmondása szerint Sztálin ezt kígyópillantásnak nevezte.

Apám elődjét, aki franciából tolmácsolt Sztálinnak, azért távolították el a munkából, mert belezavarodott egy párizsi katonai delegáció repülős terminológiájába.
- Az az érzésem, hogy én jobban tudok franciául, mint maga - mondta neki Sztálin.
- Sztálin szerényen viselkedett - jegyezte meg apám az első találkozásuk kapcsán. - Mély benyomást tett rám a charme-ja.
De apám csak azért tudta megnevettetni a Népek Atyját, mert ifjúkorában minden év márciusának közepén valami rejtélyes mandulagyulladás tört rá, amely a torkában tályoggal és negyvenfokos lázzal járt együtt. Amikor a bölcsészkarra jelentkezett, apám nem is gyanította, hogy az orosz filológia nem kevésbé életveszélyes, mint a spanyol polgárháború.
- 1939. március 12-én megint ágynak estem, és borzasztóan sajnáltam, hogy betegségem miatt nem tudok részt venni egy összejövetelen. A csoportunk egy évfolyamtársunk, a költő Szergej Klisko születésnapját ülte meg.
Klisko vakmerő fickó volt. A papír fölé hajtva bozontos üstökét, Sztálin-ellenes verseket írt az előadásokon. Apám barátkozott vele, naponta találkoztak. Mindketten tetszettek a lányoknak. Apám próbálta figyelmeztetni, hogy legyen óvatosabb. De ő csak legyintett rá. Ha ivott egy kicsit, kollégiumi szobájában szavalni kezdte apámnak a városi folklór egyik darabját:

Sztálin, Trockij, Uljanov,
Három piszkos...

Apám határozatlanul felnevetett. Mindenkit, aki csak aznap este ott volt Klisko vidám társaságában, másnap letartóztattak mint egy "szovjetellenes összeesküvés" résztvevőit.
- A dolog megrázott. De tudtam, hogy Szergej nem szokta zavartatni magát, vicceket mesél, szovjetellenes verseket olvas fel. Nyilván beköpte valaki. A lányokat hamarosan kiengedték, a fiúk viszont hosszú ideig ültek, némelyiküknek összetörték a bordáit. Kosztya Ivanovnak leverték a veséjét - félholtra verték, miközben bizonyítékokat követeltek tőle, habár Kosztya azon az estén, miután bevodkázott, még az asztalnál elaludt, és se nem látott, se nem hallott semmit. Szergejt halálra ítélték.
- Versekért halálra? - kérdeztem melankolikusan.
- Számomra egyértelmű volt, hogy nem érte meg felolvasni őket.
Ezzel nehéz vitába szállni. A beszélgetésünk meg-megakadt, és hamarosan kifulladt. A tömegterrort, ami körbevett bennünket, ami mindenütt ott volt, és több ezer könyvet írtak róla, apám családjában hosszú ideig észre sem vették. Nem határolódtak el tőle, nem bújtak el előle - egyszerűen nem vettek róla tudomást. De olyan sokakat leültettek, hogy a végén mégis félelmetessé vált. Megrengette a leningrádi egyetemet is, amely telis-tele volt bölcsészcsillagokkal. A szakállas latintanárt az NKVD apám szeme láttára vitte el egyenesen az előadóteremből. Nagy eleganciával tartóztatták le, a fiatal csekista még a kabátját is fölsegítette rá, és vállveregetések közepette olyan barátságosan vezették ki a teremből, hogy a latintanár csak mosolygott, mintha a tanári menzára invitálták volna teázni. A család közeli ismerősei közül, akik Ivan Petrovicsnál és Anasztaszia Nyikandrovnánál szombat esténként összejöttek csapdlecsacsit játszani, a kitüntetett párttagot, a vasutas Fegyakint vitték el. Fegyakin néhanapján ilyesféle absztrakt kérdéseket tett fel:
- Ivan Petrovics, keresztül tud-e menni esőben az ember a vízcseppek között úgy, hogy közben ne legyen vizes?
- Nos, ehhez előbb mindkettőnknek le kell fogynunk - ütötte el tréfával a dolgot Ivan Petrovics.
Amikor Fegyakin lebukott, a családunk csak vonogatta a vállát: vajon miért? De aztán úgy döntöttek: "ők tudják".

Apám élete egy pillanat alatt megváltozott. Az akkor másodéves hallgatót 1939-ben beidézték a Szmolnijba, a forradalom bölcsőjébe. Apám sorsa a városi pártbizottság titkárának képében szívélyesen a kezébe nyomta a Lenyingradszkaja Pravda egyik számát, Sztálin, Molotov és Ribbentrop egymásra mosolygó fotójával. Ez volt a nevezetes szovjet–náci nász.
- Tudod, ki ez a fiatalember itt Sztálin elvtárs mellett?
- A tolmács - találta ki apám.
- Akarod, hogy ilyen tolmács legyél?
- Igen.
- Kik a szüleid?
Ivan Petrovics, a párton kívüli vasutas nem váltott ki ellenvetést. Anasztaszia Nyikandrovna akkor már nem dolgozott. Már otthagyta titkári állását a Szojuzfoto leningrádi részlegénél, amely fényképekkel látta el a helyi újságokat. Ő vette át a megrendelt felvételt, a filmet átküldte előhívatni, aztán a nyomdába. A fotózás hivalkodó világa jelentős és egy kissé szeszélyes személyiséggé tette. Egész gyerekkoromban emlegetett valami mulatságos családnevet, olyasfélét, hogy Tyunykin-Rjumkin (most eszembe jutott: Tyutyikov!), a főnökét, aki iránt kifejezett gyengédséggel viszonyult: Tyutyikov fontosabb volt neki a fotókon szereplő valamennyi alaknál, és különösképpen az utána futkosó fotósoknál. Közben a nagyanyám megismerkedett mindenféle hírességekkel, a vezető szovjet írókkal. De az írókról mindig is rossz véleménnyel volt, és nagyon aggódott, amikor megtudta, hogy író lettem.
NAGYMAMA Író? Mit nem mondasz! Minden író részeges.
- Volt úgy, hogy bejön, megáll, imbolyog - mesélte, és közben Tvardovszkijt összekeverte Szimonovval, Katajevet Fagyejevvel.
Ez a kollektív fotók ideje volt. Mindenki csoportostul, csapatostul, gyárastul, iskolástul, kórházastul fényképezkedett le, és ezzel szovjet emberré is alakult. A Szojuzfoto egyszer átengedett egy olyan képet, amelyen ott szorongott a nép ellensége, Pjatakov is. Az éber újság nem hozta le a fotót, viszont hatalmas botrány kerekedett.
- Honnan tudhattam volna, hogy néz ki - mondta a nagyanyám önnön védelmében szeretett főnökének, Tyunykin-Rjumkinnak. Ivan Petrovics követelésének megfelelően azonban minden eshetőségre gyorsan felmondott. Tyunykin-Rjumkint kirúgták a pártból. Ivan Petrovics szerzett egy macskát, elnevezte Hunyorinak, és kényeztetni kezdte. Ha a nagyanyám nem volt otthon, a macska a díványon lakott. De amikor léptei felhangzottak a lépcsőn, Ivan Petrovics felkiáltott:
- Jön a komisszár!
Hunyori erre leiszkolt a díványról, végigszáguldott a lakáson, és elbújt a felmosó vödör mögé.
- Elküldünk téged Moszkvába - mondta apámnak a Szmolnij.
Apám nem ellenkezett. A későbbiekben aztán mosolyogva ismerte be, hogy ha nem egyezett volna bele, akkor a dolog valószínűleg úgy végződik, hogy megvédett volna valami kandidátusi disszertációt a XVII. századi francia nyelv névelőinek vagy igekötőinek szerepéről. A filológia nem váltott ki belőle tiszteletet. Szomorú volt, mint a gyermekkora. A megjelölt időpontban apám az utazóládájával megjelent az Oktyabrszkij állomáson, hogy elmenjen tanulni az SZK(b)P KB Tolmácsképző Főiskolájára. A szüleitől, Hunyoritól (Ivan Petrovics a karjában tartotta), a barátaitól elválni a peronon nagyon megrendítő volt.
- Jó utat! - mondták neki.
- A mielőbbi viszontlátásra! - válaszolta apám.

Apám a sajátos, individualitáson kívüli szemlélettel megáldott emberek közé került. A rezsimnek kifejezett hála a felsőfokú képzettség megszerzésének, a társadalmi feljutásnak a lehetőségéért önmagában még semmi. Ők még nem kihasználták a rendszert, mint valami szélhámosok, hanem a velejükig átitatódtak vele, és pontosan azt látták, amit a rendszer akart, hogy lássanak. Ők, akik eredendően, tudat alatt készek voltak az önfeláldozásra, megszűntek létezni. A rendszer nem is annyira megölte a meg nem valósult költőket, amint ez minden magára valamit is adó diktatúra alatt megtörténik, hanem inkább a nemléttel táplálkozott. Az áldozatokat követelő terror nem hóbort volt, hanem a rendszer fennmaradásának logikája, az ígért jövő és az átalakítására rendelkezésre álló emberanyag közötti különbség zseniális matematikai levezetése. Sztálin az emberi természetnek üzent háborút. Ilyet addig még (a szent inkvizíció - puhányság!) senki sem csinált a történelem folyamán. A nép gazemberek gyülekezete, a párttagság trágya. Mindegyikük, még Molotov is visszafelé vágyik, jobbra hajlik, a magántulajdon húsosfazeka felé. Sztálin lekaszabolta őket, egyik nemzedéket a másik után.
SZTÁLIN Fagyálló citromot akarok kitenyészteni.
Metafizikai kihívás, egy volt szeminaristához illő. A vállalkozás sikere éppúgy függött az orosz alkalmazkodóképességtől, mint attól, hogy állandóan megújítsák, megtisztítsák magukat azoktól, akik észben tartották ezt a különbséget. A jövő az antinómiák feloldását követő örömteli fellélegzésként hatott.
Előbb meglepődtem, aztán megértettem: fölöslegesen mondta az apám, hogy nem izgult Sztálin jelenlétében. Eltérően attól, ahogyan a vezér láttára az értelmiség izgult, és ebből az izgalomból különféle anekdoták születtek Sztálinról, apám a vezér egyik meghosszabbításaként, kiegészítő fénykvantumaként létezett. Ebből a helyzetből nehéz hazatalálni.

Az SZK(b)P KB Miusszkaja téren található tolmácsképző iskolája egy 1939-es mintájú Carszkoje Szeló-i Líceum volt. Száz hallgatóra száz tanár és adminisztrátor jutott. A hallgatók külföldiektől tanulják az idegen nyelveket, tanulási időn kívül pedig jól tartják őket, még a szobájukat is kitakarítják utánuk. Itt tanul angolul az én mélységesen megbántott, Novgorodból származó anyukám is: apám udvarolni kezdett neki, az egyik találkájukon még meg is csókolta, küldött leveleket is, amelyeket büszkén Vlagyimirként írt alá, anyámat különösen felizgatta ez az aláírás, ám a következő találkozást hiába várta új, narancssárga kardigánjában: apám átpártolt tőle szépséges barátnőjéhez, a vörös hajú Ljubához, aki a szomszédos szűk szobában lakott, és az apámmal folytatott találkák után büszkén, csípőjét ringatva járt be a kollégiumba. Borisz Szmolenszkij költő, aki több verset is írt Ljubához és akit a lány most elhagyott, legalább annyira szenvedett, mint anyám, de a közös elhagyottság talaján közöttük nem alakult ki viszony. Anyám belevetette magát a nyelvtanulásba, és intelligens, művészetet kedvelő lány lett belőle. Apám a főiskolai színjátszó körben játszott. Csíkos matrózingében kipenderült a színre - egy hajó fedélzetére, és kiguvadó szemmel elkiáltotta magát: "Vigyázat!" - majd eltűnt a kulisszák mögött. A színház előrevetítette számára a közeli jövőt.

Nekem kell-e ítéletet mondanom a XX. század jellegzetességeiről? Ha egy lövéssel vagy egy auschwitzi krematóriummal kevesebb lett volna, talán magam sem léteznék. Az önfeláldozásra tett erőfeszítéseknek visszamenőleg már nincs értelmük.
A háború kezdetekor apám, aki akkor már végzett, mert magánvizsgát tett a tolmácsképzőben, egy speciális alakulatnál készült arra, hogy diverzáns akciókat hajtson végre az ellenség hátországában. Mielőtt a frontvonal mögé dobták volna, az utolsó alkalommal rossz ejtőernyős ugrást hajtott végre, és amikor egy magas fenyő tetején landolt, eltörte a lábát, és kórházba került. A sebészek térdből amputálni akarták a lábát, üszkösödéssel ijesztgették. Apám nem egyezett bele. Add írásba. Apám írásba adta. A folyosón feküdt, és figyelte sajgó lábát. Magas láza volt, lázálomban fetrengett. Esélye gyakorlatilag nulla. Valami fiatal orvos mentette meg véletlenül, mert úgy döntött, kipróbál rajta valami preparátumot, a Visnyevszkij-féle kenőcsöt. Az orvos naponta kétszer türelmesen bedörzsölte apám lábát a kenőccsel. Sok év múltán ebből a kenőcsből materializálódott a házunkban Visnyevszkij, ez a zajos, nagydarab tábornok, aki francia konyakot ivott. Vele összehasonlítva a szüleim az orosz irodalomból ismert kisemberek. A vacsora után rengeteg kenyérmorzsa maradt az asztalon. Ujját végighúzta a gerincemen, és elégedetlenül hümmögött. Ismeretség alapján anyámon vakbélműtétet hajtott végre, és - anyám szavai szerint - a hallgatók szeme láttára virtuóz varratot kerekített. Az egész csapat, amelyet apám nélkül bevetettek, hogy hidakat robbantson fel, megsemmisült.
- Na fiú, neked aztán szerencséd volt - keverte meg a kártyát a sebész, aki le akarta vágatni apám lábát.
A kórház után, miután véletlenül megtalálták, apámat behívták dolgozni a Külügyi Népbiztosságra, ahogy akkor a Külügyminisztériumot nevezték, mivel annak munkatársai, akiket mint népfelkelőket 1941 októberében bevetették Moszkva védelmére, elpusztultak az ostromzárban.
- Vörös szőnyegen fogsz járni, és elfelejtesz bennünket - mondta neki búcsúzáskor a parancsnok.

Kitűnően harcoltak a németek a tengeren! Ha csak azt a hőstettet vesszük, amelyikről, amikor tudomást szerzett, beledermedt a világ: az U-47 tengeralattjáró betört a brit Scapa Flow bázisra (a kapitánya Prin hadnagy; 1939. október 14.), és elsüllyesztette a Royal Oak sorhajót. Hitler az óceánok réme lett. Az Oroszország elleni villámhadjárata idején az Északi-sarki hajózás ellen folytatott harca Raeder admirális vezetése alatt zajlott, aki istenfélő ember volt, és nem tűrte el a piszkot sem a flottán, sem a tengeri háború módszerében. Akárhogyan is, Németország haditengeri flottája Raedernek köszönheti a következő unikális megfogalmazást: "gyűlölet nélküli háború". Raeder admirális és Dönitz ellentengernagy, valamint a német tengeralattjárók és a sarkköri légiflotta mellett születésem ellensége a Tirpitz sorhajó lett.
- Úgy döntöttünk, hogy külföldre, Svédországba küldjük - jelentette be apámnak Gyekanozov, a káderképzési miniszterhelyettes. - A diplomáciára majd a helyszínen kitanítják. Kollontaj tapasztalt nagykövet. Van kérdése?
Gyekanozovot, Berija kreatúráját 1953-ban agyonlövik, de ő erről még nem tud. A semleges Svédországban dolgozni apámnak természetesen igazi öröm lesz. Még arra is marad egy kis szabadideje, hogy beleszeressen az antifasiszta fizikus, Niels Bohr lányába, és a tündérmesék szabályainak megfelelően ahhoz, hogy a boldogságot elnyerje, a hősnek halálos próbát kell kiállnia.
- És miben utazzam? - bátorodott fel apám, amint gimnasztyorkában Gyekanozov előtt állt.
- Ha kimegy külföldre, ott majd átöltözik.
Így lett apámból Odüsszeusz. Svédország el volt vágva a szövetségesektől. Norvégia és Dánia okkupációban. Finnország a németek oldalán harcol. Apámnak azt az utasítást adták, hogy menjen el Kujbisevbe, onnan Arhangelszkbe, onnan egy tengeri karavánnal Angliába, aztán csak az isten tudja, hogyan Stockholmba.
Ha hollywoodi forgatókönyvet kellene írnom, a bombázással kezdeném. Bejelentés: ez a film az amerikai és az angol tengerészek hősiességéről szól - a Titanic most pihen. A németek Arhangelszk faházait bombázzák. Arhangelszk lángokban áll. A város kevés téglaépületének egyike, az Inturist szálló körül, ahol apám lakik, lángok csapnak fel. A szövetségesek nem szánják rá magukat, hogy elindítsák visszafelé a flottájukat. Apám hosszú időre Arhangelszkben reked.
- Elvtárs, te szintén Svédországba mész? Útitársak leszünk? Hogy hívnak? Gyere Vlagyimir, együnk egy kis gyíkhúst!
A szálloda halljában, bokáig érő hamuban két fekete kalapos, fiatal diplomáciai futár úgy dobál egy doboz húskonzervet, mintha csak rögbizne.
- Vlagyimir, ez aztán a land-lease! - A diplomaták egyre csak dobálják a konzervdobozt. - A teherhajó-karavánok a hadihajó-karavánok védelme alatt Angliából és az USA-ból stratégiai rakományt, berendezéseket és - hoppá! kapd el! - húskonzervet hoznak nekünk! Visszafelé nyersanyagot visznek tőlünk. Gyerünk, igyunk egyet! A vodka a legjobb gyógyszer a gyomorégésre.
- Mi már harmadszor megyünk Svédországba. - Az első külügyi futár az ágyra dobja kalapját a kétszemélyes szállodai szobában.
- No és? - kérdezi apám.
- Halál nincs! A háború, mint az emberi élet, alapvetően felsorolásból áll.
- Hallgass, névtelen! - A második diplomáciai futár vodkát tölt a metszett poharakba. – Minél jobban félek a haláltól, annál inkább eltávolodik tőlem.
- Vologya, ne hallgass rá! A németek északon összpontosították a legnagyobb haditengerészeti flottát, élén a Tirpitz sorhajóval.
- A vízkiszorítása 52 600 tonna, a legénysége 2608 fő - kapja fel a fonalat a második diplomáciai futár. - Egy egész város! Ilyen hajója senki másnak nincs!
Apám értő arcot vág.
- Van itt egy szobalányunk is, Vologya! - biggyeszti le alsó ajkát az első. - Kiköpött Ljubov Orlova. Tapasztalt káder. De vajon miért fekszik össze minden színésznő a rendezővel?
- A sorhajóval együtt - folytatja a második - a sarkvidéken ott tartózkodik öt cirkáló, köztük a Köln és a Nürnberg is.
- A háború után a Nürnberg a mi zászlónk alatt fog futni. És Makarov Admirális névre fogják átkeresztelni! - kacag fel az első.
- Várj csak! Ezeket több mint negyven, a legmodernebb gyártmányú torpedóromboló kíséri. Bevetettek ötszázhúsz német repülőgépet és jelentős erőket a tengeralattjáró flottától is, amelyet...
- Dönitz ellentengernagy vezet - egészíti ki apám. - És minek örül?
- Tökfej! Hitler azt a feladatot adta Dönitznek, hogy zárja el teljesen az átjutást az északi kikötőinkhez.

SZTÁLIN Szoszo Isztominával az ágyban
Szégyenlősen, pucéran feküdt...

A diplomáciai futárok körbepillantanak.
- Vologya, hallottál valamit?
- Nem.
- Mi sem hallottunk semmit.
- Nincs más hátra, mint előre! - mondja az első diplomáciai futár, és vidáman megszemléli a külügyi postát tartalmazó, lepecsételt zsákokat. - Vologya, igyunk!
1942 júliusában Lunyin tengerész sikeresen megtámadja a Tirpitz-et. A sorhajót Norvégia fjordjaira viszik javításra, habár a nyugati történettudomány úgy tartja, hogy Lunyin is, a K-21 tengeralattjáró is csak reklámfogás. Mindenesetre a szövetséges hajók számára az út nyitva áll. Szeptember elejére létrehozzák a QP-14 konvojt: néhány szovjet és angol teherhajó és tankhajó, melyekre Anglia és az USA hadihajói úgy vigyáznak, mint a kisgyerekekre. Szovjet harci dada nincs a kíséretben. Ha elnézed ezt a karavánt - legyőzhetetlen: egy cirkálócsapat, húsz torpedóromboló, légelhárító hajók, tizenegy korvett, halászhajók, tengeralattjárók, aknakereső hajók!
- Vologya, hová mégy? Gyere hozzánk a teherhajóra! - A diplomáciai futárok a szovjet teherhajó fedélzetéről konzervdobozokkal integetnek apámnak.
- Engem az angolokhoz irányítottak egy aknakeresőre.
- Túlságosan is messzire irányítottak! Gyere velünk!
- Parancsot kaptam.
- Mindjárt elrendezzük. A kapitányunk legény a talpán!
Vlagyimir morcosan kászálódik fel a Lord Milton aknakereső fedélzetére. Angolul alig-alig tud. Kivel fog ott beszélni? Jó is a diplomáciai futároknak, őket a "mieinkhez" osztották be, Kátya Varennyikovát pedig, ezt az igen fiatal, terhes nőt, aki a Londonban dolgozó férjéhez igyekszik, egy angol teherhajóra. Az oroszok, mint mindig, szeretnek helyet cserélgetni, máshová átülni. Indulás előtt a kismama könnyek közt könyörög apámnak, hogy vegye magához:
- Vologya, félek az idegenek között.
Senki sem vette észre, hogy amíg a szállodában laktak, összemelegedtek.
- Még jó, hogy nincs Isten - folytatja Kátya. - Ha meg kell halni, legalább nem kell a pokol tüzében égni.
- Miért éppen a pokolban?
Kátya megvonja a vállát. Apám közbenjár érte, futkos miatta, de hiába.
- Ezek az én britjeim egészen besavanyodtak - mondja a kikötőben a várandós szépségnek. A karaván indulását harmincadikára tették. Ezen kívül egy nő jelenléte egy hadihajón - mint te is tudod - rossz előjelnek számít.

Csend. Napsütés. Szomorú sarkköri éjszakák (már nincs itt az idejük, de hagyjuk meg a szépség kedvéért). Az időjárás kedvez a hajózásnak. Apámnak néha úgy tetszik, hogy ő, mint felnőtt fiatalember, sétahajózáson vesz részt a szabadsága idején. A kék messzeségben felbukkannak a szerelem látomásai. A felhők nászágyai. A baj csak az, hogy nincs ott mellette a… kit is ölelne magához szívesen apám? Reggelre kelve furcsa füstöt pillant meg a hajótat mögötti horizonton. Harci riadót fújnak: „Ellenséges hadihajók!”
- Teljes gőzzel előre! - kiált a hangtölcsérbe a vén tengeri medve.
De hiába is próbáltak versenyezni a három ismeretlen torpedórombolóval. Az elöl haladó hajó fedélzeti fegyverével a levegőbe lő, hogy megállásra szólítsa fel az aknaszedőt.
- Fuck you!! - hörgi a kapitány, odakacsintva apámnak. - Megfordulni, ütközetre felkészülni! - kiabálja a hangtölcsérbe.
Az aknakereső egész szegényes fegyverzetével harcra készülődik. Apám zsebében a mauser markolatát szorongatja. Csak éppen elfelejtette, hová tette a lőszereket. Befut a kajütbe, megtalálja őket a párnája alatt, aztán mint a kilőtt puskagolyó - vissza a parancsnoki hídra. (Öröklötten ügyetlen vagyok a technika kezelésében, habár gyerekkoromban mindenkit elkápráztattam céllövőtudományommal a céllövöldében.) Nyomasztó szünet következik. Apám tudja, hogy élve nem adja meg magát a németeknek. A torpedórombolók hangosan szelve a vizet, közelednek, szinte az égig emelkednek az aknakereső fölé. Apám hátraszegi a fejét. Hirtelen kiáltások hangzanak fel:
- Jenkik! Jenkik!
A torpedórombolók egészen közel érnek. A hajóoldalban tolongó matrózok, Oklahomából, Minnesotából, Mississippiből és Alabamából, fehérek és feketék, a mieink, sírást fakasztóan a mi jenkijeink, címeres-sasos zsákokat hajigálnak az aknakereső fedélzetére. Konzerv- és sörösdobozok - mindaz, amit apám és skót társai oly régóta nélkülöznek. Az aknakeresőn óriási lakoma. Mindannyian hősnek érzik magukat, részegen járnak-kelnek, odakiáltják apámnak:
- Sztálingrád! Sztálingrád!
SZTÁLIN Nem korai ez még?
Apám este, szörnyű zavarban, az orosz nyelv más, nem kevésbé erőteljes szavaira tanítja a legénységet.

A szovjet Odüsszeusz életében először vetődik külföldi partra. Lábával forgatja a glóbuszt. Jó, hogy szilárd talajt érez a talpa alatt, hogy nyugodtan sétálhat Reykjavík utcáin. Izlandon nincs elsötétítés: az élénk színűre festett házakat esténként villanyfénnyel világítják ki. Vlagyimir gyönyörködik a lányokban, azt beszélik, ők a legszebbek Észak-Európában.
Izland a maga határtalanságával mindig is vonzotta az oroszokat. Nem véletlen, hogy éppen ott járt Dosztojevszkij legdémonikusabb hőse, a jóvágású Sztavrogin, aki különben semmit sem mesélt róla, mivel egy képzeletbeli országnak nincs szüksége arra, hogy turisztikai élményekkel szolgáljon.
Furcsa egybeesés, hogy ne mondjam, a sors provokatív iróniája folytán én pontosan ugyanabban az életkorban, huszonkét évesen jártam Izlandon, mint az apám, habár vele ellentétben én sohasem jutottam el oda. Az én Izlandom a hatodik emeleten lakott. A Mir sugárúton, a Rigai-pályaudvar közelében, egy diplomataházban, amelynek udvarán szovjet rendőr posztolt. Minden szovjetmentességemet és nem-oroszságomat össze kellett hozzá szednem, hogy egy kigombolt, vörös színű, szűziesen fehér bélésű irhadzsekiben szabadon besétáljak az udvarra, hogy ne keltsenek gyanakvást. Ez nemcsak külföldi mivoltom próbája volt, hanem a vakmerőségemé is, amiért abban az időben komolyan megfizethettem volna. Ráadásul ez volt az első disszidens áttörésem a szovjet világ határain, és ez olyan erős és határtalan élményt jelentett, hogy végérvényesen kivetett az orosz irodalom kerékvágásából. Még éppen csak készültem az írásra, végtelen kétségek gyötörtek, nem hittem magamban, csak volt valami makacs előérzetem, és akkor úgy éltem meg az én Izlandomat, mintha beléptem volna egy regénybe, mintha az életem isteni szöveggé alakult volna.
Amikor a későbbiekben nem egy alkalommal elrontottam ezt a szöveget, gondolatban mindig visszatértem Izlandhoz, mint e szöveg forrásához, ötletéhez, elérhetetlen mintájához. Izland a bűnbeesésem, teljességgel törvénytelen, tiltott szerelmem országa lett. Az én Izlandom néhány évvel idősebb volt nálam, a NATO-országok legparányibb követségén dolgozott a Vorovszkij utca közelében, egy csöndes kis mellékutcában, én pedig még csak ötödéves egyetemista voltam, éppen csak megnősültem, és mint ifjú házas, vártam fiatal feleségemet, aki valami vízumhuzavona miatt ott rekedt a hazájában, egy másik kelet-európai országban. Nálunk pedig, november hetedikén, az egyik mozi körül ólálkodó részeg baráti kompánia felhozza a távol lévő szüleim lakására Izlandot, akivel aztán ott állok anyámék hálószobájának ingatag, az udvarra nyíló balkonján, és nézzük a szovjet tűzijátékot, és ő olyan örömmel, olyan hamisítatlan boldogsággal nézi, hogy rájövök: a boldogság e tűzijátékát a mi tiszteletünkre rendezték. És ami csak fiatalkorunkban szokott lenni, fokozatosan és ritmikusan mindenki eltűnik valahová, szétszélednek, felszívódnak a levegőbe, mintha csak előre meg lett volna határozva, hogy nem lesz semmiféle fennakadás és huzavona, és fülig szerelmesen, örökre egymáshoz kötve kettesben maradunk, és szinte teljesen némák vagyunk a hiányzó angol szókincs miatt. Ha van a földi szerelemnek, ha van a földi boldogságnak emblémája, akkor az realizálódott azon a forradalmi ünnepen a szüleim szalonjának szőnyegén. Elvesztettük a fejünket. A szerelemhez egyszerű, giccses szavak kellenek, nincs szüksége zamjatyini ornamentalizmusra, inkább hajlik kispolgári románcra. Leírása, ha valóban szerelemről van szó, az irodalom paródiája. Nem bízva az angol szavakban, így maradtunk meg továbbra is némáknak Izland Mir sugárúti lakásában, szerelmünk teljes törvénytelenségében, ebben a néma tündérmesében, amelynek perifériájáról ellenséges erők morajlása hallatszott. Lassú mozdulatai, ahogyan a teát tölti, fejének földön kívüli mozdulata, amikor rám néz a bulváron, Gorkij önéletrajzi regényének izlandi kiadása vékony, arisztokratikus kezében, az a kék dívány, amelyen a szenvedély emberfeletti rekordjait állítottam fel, hogy aztán sohase tudjam megismételni őket és hogy - ami talán a legfontosabb - soha senkire se irigykedjem. És a szavai, hogy "elska min", amelyek örökre bennem csengenek, és a széttárt fehér combjai - hát vigye az ördög Sztavrogint, vigye az ördög apám háborús élményeit!
Megyek le a metróba a Rizsszkaja állomáson, huszonkét éves vagyok, az idő későre jár, ideje hazamennem, nézem a mozgólépcsőn a megkésett utasok árnyait, és tudom, hogy soha senki sem lesz olyan boldog, mint én vagyok. Elmesélte nekem, hogy Izlandon vannak népdalok, de nincs népi tánc. Mindenütt van, de Izlandon nincs, mint ahogy nincsenek náluk családnevek sem. Csak apai nevek vannak, amelyek életté formálódtak. Nem kellett forró gejzírben erősödnünk - futotta erre elég a spermából is. Neki is volt egy seb az ujján, nekem is a bal mutatóujjamon. Még hetedikes koromban szereztem, amikor retket pucoltam egy hosszú, fanyelű késsel. A konyhában. Folyt a vér. Sebhely az ujjunkon. Meg vagyunk jelölve. De amint meséli, neki ez az ujjperce teljesen le volt vágva, csakhogy ő gyorsan visszatette, és visszanőtt. Hogyhogy visszanőtt? Ez nem lehetséges. Nem létezhet sem az ujjad, sem te magad, ilyen nincs.
Nézem földön túli fejmozdulatát, szép, fekete fejét, izgalomtól harmatos szemét - mindezt egy téli, moszkvai bulváron -, döntést kell hoznunk - teherbe esett tőlem -, én pedig egyszerűen nem hiszem, hogy van ilyen boldogság.
- Austa! - jut eszembe... - Kapitány lánya! Hogy élted le az életed? Merre vagy? Kivel élsz? Hány gyermeked van? Valószínűleg már unokád is született. Hogy vannak a nővéreid? Velük mi van? És velünk mi lett?

Izlandon, miután rendbe szedte magát, a Lord Milton a brit szigetek felé veszi az irányt. És apámat újra - már hányadszor! - halálos veszély fenyegette. Késő este, amikor a legénység már aludni készül, riadót jeleznek:
- Ellenséges tengeralattjáró!
Apám felpattan a priccséről, a vaslépcsőn gyorsan felmászik a fedélzetre. Mint egy tapasztalt tengerész, úgy hallgat bele a hullámok ritmusába, amelyek átcsapnak a fedélzeten. Kihasználva a pillanatot, kilöki a nehéz ajtót. A parancsnoki híd feljárója úgy hat méterre van. Már megtette az út nagyobbik részét, amikor meghallja a kapitány hangját. A hangtölcséren keresztül szidja apámat: Vlagyimir nem csapta be maga után a hajótér ajtaját. Onnan így most mint erős reflektorból, csap ki a fény a felszínre, jó célpontot szolgáltatva a németeknek.
Apám futtában visszafordul. Hatalmas hullám zúdul rá, ledönti a lábáról, de apámnak sikerül megkapaszkodnia az ajtókilincsben: most ott lóg, himbálózik, mint egy pojáca, míg a soron következő hullám be nem lódítja a hajó belsejébe. A gatyájáig átázva, a hidegtől és az idegsokktól vacogó fogakkal azért újra kísérletet tesz. Ezúttal sikerül eljutnia a kapitányi híd feljárójáig. Az óceán ferde felszínén pislákoló, zöldes fényt pillant meg. Az aknakereső óvatosan közeledik felé. A skót legénység beazonosítatlan tárgyat tart fegyverei célpontjában. Mindjárt elkezdődik a tengeri párharc. Apám nem tud imádkozni.
Mekkora lesz a meglepetése, amikor a titokzatos fényhez közelítve a matrózok egy sodródó gerendát fedeznek fel, amely malachitfénnyel foszforeszkál! A gerenda szilánkokra hasadt, amikor a géppuskatűz eltalálta. A legénység még sokáig mulatott az őrszemen, aki riadót fújt az éjszakában a tengeren himbálózó gerenda miatt.

Felsúrolták a fedélzetet, fényesre csiszolták a fémfogantyúkat. Aztán a hajó befutott. Az edinburghi vezérkar, amely a Lord Milton-t már elveszettnek hitte, ünnepi fogadást rendezett a legénység számára. A katonazenekar, bőrdudáit felfújva, bravúros indulókat eregetett szélnek. Hórihorgas skótokból álló, kockás szoknyát és színes térdzoknit viselő díszőrség sorakozott fel a városháza előtt. A tengerészeket odabent zártkörű ebéd várta: skótosan elkészített belsőségeket szolgáltak fel. Ez olyan szürkés-barnás valami. "Olyan, mint a szar" - jegyezte meg apám, amint első diplomatikus mosolyával kísérve "haggist" szedett a tányérjára. De miután megkóstolta, minden diplomatikusság nélkül azt mondta magának: "Jobb lenne, ha szar lenne!" Vlagyimir gyomorrontást kapott. Apám először lépett fel nagyszámú külföldi közönség előtt. Kopottas gimnasztyorkájában elég furcsán nézett ki. De ennek senki sem tulajdonított jelentőséget. Egész Edinburgh megbámulta ezt az élő szovjet embert, aki a háborús Oroszországból érkezett.
- Hová tartasz? Mi hamarosan újra tengerre szállunk. Jössz velünk?
Vlagyimir egy hálókocsi régimódi kupéjában utazott el. A kapitány és hét matróz kísérte ki az állomásra. Csak úgy üvegből itták a whiskyt. Apám összecsókolózott a kis csapattal, sokáig integetett nekik az ablakból. Elrobogtak mellette a whiskytől pasztellszínűvé vált, erdő borította hegyek. Fél napokat ácsorgott a folyosón az ablak előtt - ez szokásává vált a vonatokon. Késő éjjel érkezett Londonba.
A peront csak gyengén világították meg a kék lámpák. Apámat senki sem várta. Vlagyimir fogott egy fekete cab-et. Miután felment a Kensington Palace Garden 13-as számú házának tornácára, megnyomta a csengőgombot. A nehéz ajtó kitárult. Apám bemutatkozott. Beengedték. A fiatal diplomata, aki azon az éjszakán ügyeletben volt, megörült a nem várt beszélgetőtársnak. Teázni kezdtek.
- Maga hisz a tizenhármas szám átkában?
- Hogy érti ezt?
- A nagykövetségnek szánt épületet a házszám miatt leszállított áron vették. A szomszédos villákat azóta vagy lebontották vagy erősen megrongálódtak a bombázásokkor, a nagykövetségnek meg semmi baja, oda se neki.
- No és, erősen bombáznak?
Ásítozva bejött egy másik munkatárs is.
- Nem láttátok a macskát?
- Miféle macskát?
- Eltűnt a macska.
Aki elveszítette a macskáját, elvitte apámat a legközelebbi szállodába.
- Fasiszták! Hozzászoktam ehhez a macskához. A feleségem Moszkvában maradt.
- Majd megkerül - mondta apám.
Mindig optimista volt. Kellemes melegséget érezve attól a hatalmas ágymelegítőtől, amit a lepedője alá a lábához tettek, egy pillanat alatt elaludt. Azokban az időkben apám bárhol, bármilyen testhelyzetben tudott aludni. Olyan mély álomba merült, hogy az ágyúdörgésre sem ébredt volna föl. Az éjszaka közepén Vlagyimir most mégis felébredt. Vaksötét volt. A takaró úgy nyomta, mintha homokzsák lett volna. Apám azt hitte, leszakadt a mennyezet. Miközben megpróbált felkelni, hallotta, amint nagy csörömpöléssel a földre hullottak az ablaküveg darabjai. A szobában szél kavargott. Az ablakkereteknek és a spalettáknak nyoma sem maradt. Nyilván egy szóróakna zuhant le a közelben. Belátva, hogy reggel okosabb az ember, mint éjszaka, apám újra elaludt.
Kitűnően harcoltak a német repülősök! Hitler az egek réme lett. Légiereje tökéletesen uralta a londoni égboltot. Reggel a nyirkos levegő olyan keserű volt a füsttől, mint Arhangelszkben, de London lakóinak elcsigázott arcán apám nem vett észre kétségbeesést. A nép erősnek, elszántnak látszott. Nyitva voltak a mozik. Egy nagy áruházban, ahová apámat a követség munkatársai másnap elvitték, a serény eladókisasszonyok alig egy fél óra alatt civilbe öltöztették, a szovjet gimnasztyorkát pedig akkurátusan becsomagolták. Habár az utcán a kutya se figyelt rá, apám feszélyezve érezte magát szűk nadrágban és kalapban, ami először díszelgett a fején.
- Nem Kátya Varennyikovával jöttél véletlenül? - kérdezték váratlanul a követségi munkatársak.
- Kátya vízbe fulladt - mondta apám. - A kislányával együtt.
A követségiek röhögni kezdtek.
- Most mi van?
- Tudod, ki volt ő?
Újabb röhögéshullám csapott fel. Vlagyimir nem kérdezősködött tovább.
- Megkerült a macskám - mondta az ismerős követségi munkatárs.
- Na látja - mosolyodott el apám.
Gyorsan megtalálta a hangot az emberekkel, de soha életében nem röhögött. Svédország nem hatott közelebbinek, mint a győzelem. Az amerikaiak láttak hozzá, hogy apámat átdobják oda. Megitták a kávéjukat, és kimentek a reptérre.
- Hát akkor, let's go - mondták a vadászrepülők, miközben Chesterfielddel kínálták meg apámat. A reptéren, amely fölött leszállt az est, három nehézbombázó vesztegelt.
- Kitűnő gépek! - mondta apám. - Miért nem nyitják már meg a második frontot?
Az amerikaiak elmosolyodtak.
- Kérdezd meg Churchilltől! - A nagydarab néger srác lomhán, lenézően öltötte ki rózsaszínű nyelvét. - Fél a németektől.
Az amerikaiak mindig büszkék voltak a technikájukra. A technológia a Nyugat lelke. Svédországba a németek által megszállt Norvégián keresztül kellett repülni.
- Rá se ránts! - biztatták apámat az amerikaiak. - Azon a keskeny földsávon éjjel, siklórepülésben, leállított motorokkal fogunk átvágni.
- Fog ez menni, mint az ágyba szarás! - kacsintott a néger.
Éjjel, Norvégia fölött a németek felfedezték az amerikai bombázókat, utánuk eredtek, egyet - benne a nagydarab négerrel - lelőttek közülük, már a svéd légtérben, ami minden vonatkozásban becstelen dolog volt. Háromból egy - ez meredekebb, mint az orosz rulett. Apám, miután szerencsésen átaludta a légi csatát, Stockholm közelében ért földet 1942 november elején, az októberi forradalom huszonötödik évfordulójának előestéjén, miután az általános bonyodalmak miatt vagy két hónapot töltött úton.

Az író a diplomata antipódusa. Lassacskán rajtakapom magam azon, hogy miközben igyekszem kilesni ennek a fiatalembernek az előrehaladását egészen addig a pillanatig, amíg az apám nem lesz, akaratlanul is félig-meddig ironikus hangnemet ütök meg, és próbálom ezt megmagyarázni magamnak. Lehetséges, hogy csalódtam a diplomáciában, amely a legjobb esetben sem más, mint a személyiség fényűző alárendelése az állami érdekeknek. Lehetséges, hogy a mai napig fölhalmozódott történelmi tapasztalat apám magatartását legalábbis jámbor lelkű cselekedetek („jámbor lelkű Odüsszeusz”) sorozatává változtatja, én pedig erre nem tudok nem valamelyest gőgösen reagálni. Még inkább azonban az apa és a fiú szerepének összeegyeztethetetlenségéről van szó.
A gyerekek, akármilyenek legyenek is, csapdává változtatják az életünket. Megy az utcán egy szépséges bakfislány (ma láttam a házunk közelében a Pljuscsiha utcán), pompás parfümillatot áraszt, s egyszer csak hirtelen futni kezd egy szemüveges fiatalember elől, nevetve felé fordul, és szerelmesen azt mondja neki:
- Félek tőled.
A szülei szemszögéből nézve ez a szerelem árulás. Maga a lány pedig egy kis kurva. Nem véletlen, hogy a hagyományos társadalmakban a szülők választottak a gyermeküknek menyasszonyt vagy vőlegényt: a gyermekeink tulajdonosai vagyunk, mert mi szültük őket, olyan áruk ők, akiket csak mi adhatunk el, s ebbe persze ők sohasem egyeznek bele.
A gyermekeink megcsalnak bennünket egész magatartásukkal: a divatjukkal, a táncaikkal, az erkölcsükkel, a nyelvükkel, amely a miénk kigúnyolásaként hat. Azért hozzuk világra a gyerekeinket, hogy szerelmünk folytatásai legyenek, ők pedig bömbölnek, nem hagynak minket aludni, teleszarják a papírpelenkát, megbetegszenek. Mi pedig éjjel kimegyünk eléjük a metróhoz, nehogy bántsák őket, ők meg restelkednek miattunk. Amikor az érettségi bálra mentem a Gorkij utcán a Puskin tér irányába, szégyelltem magam, amiért anyám (még fiatalon, jól öltözötten) velem jött. A Forradalom Múzeumának közelében - amely valaha a Sztálinnak adott ajándékok múzeuma volt - megpróbáltam elszakadni (megszabadulni) tőle, ő pedig egyszerűen nem fogta fel, hogy miért csinálom ezt, és azt mormolta: "Miért sietsz ennyire?" Biztosan azt gondolta, hogy izgulok.

- Diplomáciai tanítómesterem Alekszandra Mihajlovna Kollontaj volt - szokta mondogatni jogos büszkeséggel az apám.
1942-ben Svédország megőrizte a semlegességét. Közben teljes erővel működött Göbbels propagandagépezete. Az egyik központi fekvésű utcán, a Kungsgatanon ki volt téve a német információs hivatal tükörüveges vitrinje, benne a keleti fronton készült fotó-összeállítással, amely az árja katona hatalmas győzelmeit dicsőítette. A németek mosollyal az ajkukon győzedelmeskedtek. A vitrint norvég egyetemisták gyakran beverték. A németek kénytelenek voltak új üveget tenni bele, amit aztán az egyetemisták újra bevertek. A fasiszták válaszképpen beverték a szovjet információs hivatal Állomás téri vitrinjét, amelyben fogukat kivillantva csupa Vaszilij Tyorkinok nevetgéltek (a nevetés erősebb a mosolynál), ez a vitrin azonban normál üvegből készült, egyszerűbb volt kicserélni.
Furcsa dolog a diplomácia. Békés eszközökkel folytatni a háborút? Milyen nagyszerűen tárgyalt Kollontaj arról, hogy Finnország lépjen ki a háborúból! Mivel tudta, hogy Marcus Wallenberg milyen szoros kapcsolatban áll Rytivel, a finn elnökkel, Kollontaj akkurátusan, de kitartóan belésulykolta, hogy hasson oda a finnekre akként, hogy azok haladéktalanul fejezzék be a Szovjetunió elleni háborút. Wallenberg hallgatott rá, elutazott Helsinkibe - Alekszandra Mihajlovna pedig eközben táviratot küld Moszkvába, amelyben azt ajánlja, hogy egy időre fokozzák a finn főváros bombázását.
- Mesterien fel tudta használni személyes kapcsolatait a Szovjetunió állami érdekeinek előmozdítására - hangsúlyozta apám egy családi beszélgetés során.
- A svédek - magyarázta Kollontaj a követségi munkatársaknak, akik ott tolongtak a kerekes széke körül -, a tisztán fasiszta csoportokat leszámítva, nem viseltetnek szimpátiával a ... Maguk mit csinálnak ott, Petrov?
- Semmit.
- Na igen... Szóval, tudja meg, Petrov, hogy a svédek nem viseltetnek szimpátiával a Hitler-rezsim iránt, és nem is akarják kipróbálni magukon.
Apám gyakran volt jelen olyan eseteknél, amikor Alakszendra Mihajlovna a szobájában jól megmosta a svéd miniszterek fejét, ha eltértek a semlegességtől.
- Hát hogy is van ez, barátaim?
- Bocsásson meg nekünk, elvtársnő! - vörösödött el a kabinet.
Elragadtatottságában, amelyet apám Kollontaj iránt érzett, egyszer elmesélte, miként fordíttatta el a nagykövetasszony a háború kellős közepén az Oroszországra mint ellenségre mutató XII. Károly szobrát a németek felé. A történet, bár mélyen a lelkembe vésődött, megerősítést nem nyert. A követség a svéd nép erőteljes háborúellenes érzelmeire apellált. Vlagyimir a háború szinte egész ideje alatt a nagykövetasszony titkáraként dolgozott. A megérkezését követő első időkben szállodában lakott. Éjszaka a következő jelenés ébresztette fel: a szobájában megjelent egy lány, akinek a fején égő gyertyás korona volt. Apám megdörzsölte a szemét: álom ez? vagy provokáció? vagy csak a hosszú ideje tartó önmegtartóztatás következménye? A lány odament az ágyához, és mosolyogva egy csésze kávét és süteményt nyújtott át neki egy tálcán. Apám felkönyökölt a párnáján, megitta a kávét, harsogva beleharapott a süteménybe. A lány még mindig mosolyogva eltűnt, és becsukta maga mögött az ajtót. A nagyköveti fogadóteremben, ahol az ebédeket és fogadásokat rendezték, a falakat hatalmas, a leningrádi porcelángyár munkásai által Kollontajnak ajándékba küldött tányérok díszítették, a következő feliratokkal: "Aki nem dolgozik, ne is egyék!", "A munkások és parasztok királyságának vége nem lészen!"
Kollontaj bevonta apámat a memoárjai írásának éjszakai munkájába. A háború kellős közepén, a sztálinizmus virágzása idején franciául írta egy mexikói kiadó számára. Kollontaj szobájában volt egy vasalt láda. Miután hosszú, csontos ujjaival odagördítette hozzá a kerekes székét, Kollontaj - apám segítségével - felnyitotta a láda súlyos fedelét: a belső oldalára cári címeres matricák voltak ragasztva. Lenyúlt a szükséges archeológiai mélységig, és előszedte Lenin, Martov vagy Rosa Luxemburg hozzá írott leveleit. Amint átnézte Plehanov személyes ajánlásokkal ellátott fényképeit, beismerte:
- Közeli viszonyunk sokáig megakadályozott abban, hogy átálljak a bolsevikok oldalára.
Kollontaj tagja lett Lenin első kormányának, de ellenezte a breszti békét, és barátjával, Sljapnyikovval létrehozta a liberális Munkásellenzéket, amelynek szétverése után távozott a kormányzatból. Időnként, hintaszéke támlájának dőlve, Alekszandra Mihajlovna bizalmasan mesélni kezdett magáról apámnak. Azt mondta, leélt néhány különböző életet, amelyeket csak jellemének alapvető vonása, a lázadás kötött össze.
KOLLONTAJ Én egy pétervári nemes kisasszony voltam, és nemesi származásom most a segítségemre van Svédországban. Ezek a konzervatív svédek, akik bele vannak hülyülve az arisztokratizmusba, nemesi múltam miatt megbocsátják nekem, hogy bolsevik vagyok meg a Szovjetunió nagykövete.
Valamikor réges-régen, még 1914 szeptemberében a svéd belügyminiszter elrendelte, hogy Kollontajt a forradalmi propaganda terjesztéséért tartóztassák le. V. Gusztáv király aláírta, hogy örökre utasítsák ki az országból. Hatalmas, kék szemét huncutul csillogtatva, dús szemöldökét felvonva, hajfürtjeit rázva mesélte Kollontaj az apámnak, milyen kényelmetlenül érezte magát V. Gusztáv, amikor 1930-ban át kellett vennie tőle, a Szovjetunió teljhatalmú és meghatalmazott nagykövetétől a megbízólevelet. A király titokban érvénytelenítette a régi határozatát. Ivan Petrovics továbbra is a vasútnál dolgozott. Az apja szülei Leningrádban vészelték át a blokádot. A nagyapja naponta vonszolta el magát a Zagorodnij sugárútról az Oktyabrszkij pályaudvarra, miután túlságosan bővé vált nadrágját átcserélte a fia komszomolista nadrágjára. Azon a gyorsvonaton, amely az apját Dél-Svédországba vitte, megismerkedett egy szőke lánnyal. A lány, mielőtt az állomásra kiment volna, SS-egyenruhát vett magára. Szörnyű tüzérségi robbanás hallatszott. A nyitott ablakon berepült a nagyanyjához a szomszédasszonya leszakított feje. A nagyanyja nem tudta, mit kell tenni ilyen esetben. Visszaadja a fejet a szomszédasszony férjének? Hívja ki a rendőrséget? Vagy vigye ki az udvarra?
- Hogy tehetett ilyet, Nyina Vasziljevna?
A nagyanyja baráti viszonyban volt a szomszédasszonyával: éppen most fejezte be egy ruhája átalakítását. A szomszédasszonya azt ígérte, ki fogja fizetni a munkát. Kommunista szexet űzni ugyanaz, mint meginni egy pohár vizet? Kollontaj, a házasság elvi ellenzője úgy tartotta, hogy a család kineveli és megerősíti az emberben az egoizmust, amely megnehezíti a kommunizmus felépítését. Ugyanakkor mégiscsak hozzáment Dibenkóhoz.
KOLLONTAJ Tizenhét évvel voltam idősebb Pavelnél, de ez engem egyáltalán nem zavart. Egészen addig fiatalok vagyunk, amíg szeretnek bennünket. De nekem nehezemre esett egy hadosztályparancsnok feleségének lennem, őt pedig zavarta, hogy egy diplomata a felesége. Meg a szerelem is elmúlt.
Kollontaj nemcsak bolsevik volt, hanem szexuális forradalmár is: az Ezüstkor legendás alakja, a szajhák kedvence, a "dolgozó lányok" szabad szerelmének biszexuális védelmezője. Lenin frászt kapott Kollontaj teóriájától. Apám se lett a feltétel nélküli híve. 1905-ben, a "véres vasárnapon" Kollontaj elment a Téli Palotához, ahol lövések dördültek, ő pedig futni kezdett - amikor apám jó pár évvel később megismerte, már béna volt, kerekes székbe kényszerült. Kollontaj már régen nem "ürítgeti a poharát", és nagy politikussá szublimálódott. Amikor Ivan Petrovics visszatért, a házaspár sokáig tanakodott. A szomszédok szinte valamennyien éhen haltak. A nagyanyám varrt – ez mentette meg őket az éhhaláltól. A holttesteket szánkón kellett beszállítani Borisz Eriszman klinikájára. A hullák széltől és fagytól zizegő haja örökre belevésődött a koponyámba. Belépett Petrov. Petrov, a rezidens titkára, aki a szovjet kolónia megfigyelésével foglalkozott, azt mondta apámnak:
- Mi az, te talán nem látod, hogy Kollontaj nem a mi emberünk, hogy gyanús alakokkal vette körül magát? A bejárónője svéd, a sofőrje szintén svéd.
Apám visszautasította, hogy együttműködjék Petrovval.
- Meg fogod bánni, de akkor már késő lesz - mondta Petrov.
Még egyszer megpróbált nyomást gyakorolni apámra.
- Ezt jelenteni fogom Kollontajnak - mondta apám.
Petrov a legocsmányabb szitkokat szórta apámra. Petrov azután Ausztráliában dolgozott, és meglógott a követség kasszájával. Néhány fiatal, magányos férfi nem bírta elviselni a hosszú külföldi tartózkodást. Apám egyik barátja, Arkagyij, miután többször is hiába kérte a leváltását, anonim feljelentést küldött maga ellen Moszkvába. Részletesen leírta benne, hogyan részegeskedik, hogyan találkozik éjszakánként különféle parkokban prostituáltakkal (megnevezte az italokat, a bárokat, a parkokat, még a prostituáltakat is). Azonnal hazarendelték. 1944 augusztusának elején hirtelen távirat érkezik: azonnal indítsák haza, Moszkvába apámat. Kollontaj nyugtalankodni kezdett. Megtagadta Moszkva utasítását. Már hozzászokott apámhoz. Sőt mi több, kötődött hozzá. A férfiak nehezen értik meg, hogy egy rokkant nő mégiscsak nő marad. A svéd éjszakákon, a nappal a háborúból való kiugrásért a finnekkel folytatott játék szüneteiben apám és Kollontaj franciául beszélgettek.
- És hogy van franciául az, hogy "kapcsolat"?
- La liaison.
- Hogyan?
Apám egy hülye. Moszkva újabb táviratot küld. Kollontaj megint nemet mond. Akkor Moszkvából Molotov aláírásával küldenek táviratot. Kollontaj erre széttárta a karját:
- Sehogy sem értem, de mindenesetre el kell utaznia.
Ilja Csernisov, a fekete szemöldökű tanácsos - akinek tágas moszkvai lakásába a szüleim azt követően beköltöztek, hogy sok évvel később Csernisov, mint a Szovjetunió brazíliai nagykövete, vízbe fulladt, a titkárának pedig, aki a segítségére sietve, utána ugrott a vízbe, egy cápa leharapta a fejét, és bár a titkár anyja Moszkvában nem tudhatott a tragédiáról, mégis azt álmodta, hogy a fia ül a parton, horgászik, feje pedig nincs -, szóval Csernisov félig komolyan, félig tréfálkozva megkérdezte apámtól:
- Mit követtél el, hogy így ragaszkodnak a visszahívásodhoz?
Apám csak hallgatott. Nem tudt