Viktor Pelevin: A Metamor Szent Könyve

Az Európa Kiadó új könyve

Viktor Pelevin: A Metamor Szent Könyve
Eredeti cím: Szvjascsennaja knyiga oborotnya
Fordította: Bratka László
Oldal kb.: 432
Formátum: 110x185
Kötés: kötve, védőborítóval
Bolti ár kb.: 2700 Ft
ISBN 963 07 7985 4
  • 2006. április 18.

"A regény nagy kérdését így lehet megfogalmazni: mit tehetünk egy olyan országban, amelyet váll-lapos farkasemberek irányítanak? Vagy más szóval: hogyan lehet élni egy olyan országban, amely sehonnan repül sehová, ráadásul úgy tűnik, e kérdés liberális megoldási módja tökéletesen hitelét vesztette, és különben sem alkalmazható a helyi sajátosságok mellett?” – fogalmaz a könyvvel kapcsolatban Lev Danyilkin.
 
Pelevin új regényének szereplői metamorok, azaz róka- és farkasemberek: a regény egy metamor saját kezűleg írott igaz története. A Hu-li Moszkvában él már vagy száz éve, s mint fajának valamennyi tagja, ő is prostitúcióval foglalkozik. A rókák ugyanis, akik ránézésre gyönyörű, keleties arcvonású igazi nőnek (kis lolitának) látszanak, sajátos vámpírok: a férfiak szexuális energiájának lecsapolásával nyerik életenergiájukat. Életébe azonban beköszönt az igaz szerelem az FSZB (a KGB utódszervezete) magas rangú tisztjének, Szásának megjelenésével, akiről aztán kiderül, hogy szintén metamor: ő farkasember. Majd Szibériában vagyunk, egy olajlelőhelyen, ahol az FSZB titkos metamorjai rituális farkasüvöltéssel bírják rá a meggyötört, egyre jobban kiszipolyozott föld szellemeit, hogy adjanak még kőolajat – ami a mai orosz gazdaság – és gazdagság – egyetlen alapja.
 
Pelevin új regénye – a szerzőtől meglepő módon – a szerelemről szól, ugyanakkor fantasztikus szellemi kaland: a buddhizmusból, Berkeley püspök gondolataiból, Wittgensteinből, posztmodern filozófusok elméleteiből, nabokovi motívumokból és a világ illuzórikus természetéről szóló hamisítatlan pelevini eszmefuttatásokból szőtt filozófiai párbeszédek ragyogó gyűjteménye egy történetbe ágyazva, miközben a háttérben ott lüktet az a józan ésszel szinte megközelíthetetlenül bizarr mai orosz világ.
 
„Pelevin a határzóna költője, filozófusa és mindennapjainak ábrázolója. Műveivel a különböző valóságok közti töréspontokat lakja be. S ebben a régióban az interferencia különleges művészi hatásokat hoz létre – két különböző világkép egymásra csúsztatása olyan harmadikat teremt, amely mindkettőtől különbözik.
Hogy szemléletesebben elképzelhessük az ilyen határvidéki alkotás mechanizmusát, Pelevin prózáját a szürrealisták festményeihez, leginkább René Magritte képeihez hasonlíthatjuk.” – írja Pelevinről Alekszandr Genisz.
 
Viktor Pelevin: A Metamor Szent Könyve (részlet)
 
          Az ügyfél, akihez Szerzs bárpincér kiközvetített, este fél nyolcra várt a Nacional szálló Alekszandrovszkij bárjában. Már hét negyven volt, a taxi pedig, egyik dugóból a másikba kerülve, alig araszolt. Még azt is kész voltam elhinni, hogy van lelkem, mert olyan nyugtalanság fogott el.
          – I want to be forever young – énekelte sokadszorra a rádióban az Alphaville.
          Bárcsak nekem lennének ilyen gondjaim, gondoltam. És azonnal eszembe jutottak a sajátjaim.
          Általában ritkán gondolok rájuk. Csak azt tudom, hogy valahol ott vannak, a fekete ürességben, és bármelyik pillanatban visszatérhetek hozzájuk. Hogy ikszedik alkalommal meggyőződjek: nincs rájuk megoldás. Érdekes következtetésekre jutok, ha elgondolkozok ezen.
          Tegyük fel, hogy megoldom őket. És akkor mi van? Egyszerűen eltűnnek, azaz örökre ellibbennek a nemlétbe, ahol az idő nagy részében amúgy is vannak. Csak egyetlen praktikus következménye lesz a dolognak – az értelmem nem ráncigálja ki őket többé a fekete űrből. Talán az én megoldhatatlan problémáimnak egyedül az az okuk, hogy gondolok rájuk, és újrateremtem őket abban a pillanatban, amikor eszembe jutnak.
          A legnevetségesebb problémám a nevemmel kapcsolatos. Ez a gond csak Oroszországban merül fel. De mivel itt élek, bevallom, hogy ez nagyon is létező probléma.
          A nevem: A Hu-li.*
          Korábban, amikor még a régi helyesírás volt érvényben, lehetséges volt legalább írásban távol maradni az ocsmányságtól. Most így írom cirill betűkkel a nevem: „Xy??”, régen viszont így írtam: „A Xy?i”. (…)
           A nevem valójában nagyon szép, és semmi köze orosz értelméhez. Az „A Hu-li” kínai nyelven azt jelenti, „A róka”. Az orosz nevekkel való analógia alapján azt lehet mondani, hogy az „A” a keresztnevem, a „Hu-li” pedig a családnevem. Mit mondhatok a magam mentségére? Már akkor így hívtak, amikor egyáltalán nem létezett az orosz nyelvben az „a huli” kifejezés, de még maga az orosz nyelv sem.
          Ki gondolta volna akkor, hogy nemes vezetéknevem valamikor szitokszóvá válik? Egyébként a keresztnevemmel is pórul jártam, hiába, hogy csak egy betű az egész. Mert, ugye, mész az utcán, sort látsz és megremegsz, hiszen: A’ mi? Szar a’! Alfa Bank Expressz. Egyébként Ludwig Wittgenstein megmondta, hogy a világon csak nevek vannak. Nincs kire haragudni.
          Mi, rókák, boldog lények vagyunk, mivel rövid az emlékezetünk. Tisztán csak az utolsó tíz-húsz évre emlékszünk, és mindaz, ami azelőtt volt, abban a sötét ürességben szunnyad, amiről már beszéltem. De nem tűnik el teljesen. Számunkra a múlt olyan, mint egy sötét raktár, amelyből szükség esetén bármilyen emléket elő tudunk venni (amit az akaraterő sajátos, eléggé gyötrelmes megfeszítésével végzünk). Ez érdekes beszélgetőtárssá tesz bennünket. Sokat tudunk mondani szinte bármiről, azonkívül tudunk az összes fontos világnyelven, hisz volt időnk megtanulni őket. De szükségtelenül nem vakarjuk el az emlékezet sebét, és gondolataink mindennapi áramlása gyakorlatilag ugyanolyan, mint az embereké. Ugyanez érvényes a „munkaszemélyiségünkre”, amely miatt nem lehet megkülönböztetni a rókát a farkatlan majomtól.
          Sokan nem értik, hogy lehet ez. Megpróbálom elmagyarázni. Minden kultúrában bevett gyakorlat, hogy a külső sajátságokat bizonyos jellemvonásokkal kapcsolják össze. A szépséges hercegnő jó és együtt érző; a gonosz boszorkány ronda, és hatalmas bibircsók van az orrán. Léteznek finomabb kapcsolatok is, amelyeket nem olyan egyszerű megfogalmazni, és éppen rájuk épül a portréfestészet. Idővel ezek a kapcsolatok változnak, ezért egy kor női szépségideálja gyakran értetlenséget vált ki egy másik korban. Nos, ha egyszerűen akarok fogalmazni: a róka személyisége azt az embertípust testesíti meg, amelyet a külsejéhez asszociál az adott kor átlagembere.
          Minden ötszáz évben, vagy akörül, új lélekszimulakrumot választunk a változatlan vonásainkhoz, és azt mutatjuk az embereknek. Ezért emberi szempontból a „belvilágunk” bármely pillanatban száz százalékig azonos a külsőnkkel. Az más kérdés, hogy nem azonos az igazival, de ki jön arra rá? Az emberek többsége számára nincs igazi, hanem csak belvilág és külső van, ugyanannak az éremnek a két oldala, s az emberek őszintén hiszik, hogy ez az érem tényleg ott van a bankszámlájukon.
          Tudom, furcsán hangzik, de ez az igazság: úgy igazítjuk a pofikánkhoz új énünket, mint ahogy átalakítunk egy divatból kiment ruhát, hogy kortársaink kedvébe járjunk. A régi énjeink a kamrába kerülnek, és hamarosan már nagyon meg kell erőltetni az agyunkat, hogy eszünkbe jusson, milyenek voltunk azelőtt. És vidám semmiségeknek, szórakoztató pillanatoknak élünk. Azt hiszem, hogy ez sajátos evolúciós mechanizmus, amelynek az a feladata, hogy megkönnyítse számunkra a mimikrit és a maszkírozást. Hiszen az a legjobb mimikri, ha nemcsak az arcod, hanem az észjárásod is olyan, mint másoké. Különben ez csak számunkra mimikri. Az emberek számára ez maga a sors.
          Engem tizennégy és tizenhét év közti lánynak lehetne nézni, inkább közelebb a tizennégyhez. A külsőm olyan erős és ellentmondásos érzéseket vált ki az emberekből, főleg a férfiakból, amelyeket unalmas leírni, meg nincs is rá szükség, hisz manapság még a gyermekprostik is olvassák a Lolitá-t. Ezekből az érzésekből élek. Azt is mondhatnám, hogy szélhámosságból, hisz messze nem vagyok kiskorú. Az egyszerűség végett kétezer évesnek mondom magam – ennyire emlékszem többé-kevésbé összefüggően. Ezt akár magakelletésnek is lehetne venni, hisz valójában sokkal öregebb vagyok. Életem forrásai a nagyon távoli múltba vesznek, és ugyanolyan nehéz visszaemlékezni rájuk, mint zseblámpával bevilágítani az éjszakai eget. Mi, rókák, nem születtünk, mint az emberek. Az égi kőtől származunk, és távoli rokonságban állunk Szun Vu-kunggal, a Nyugati utazás hősével (egyébként nem fogom bizonygatni, hogy mindez így is van, mert nem maradt személyes emlékem a mesebeli időkből). Akkor mások voltunk. Arra gondolok, hogy belül, és nem külsőleg. A külsőnk nem változik az életkorunktól függően, ha nem számítjuk, hogy száznyolc évenként új ezüst szőrszál jelenik meg a farkunkban.
 
___________
* A „huli” orosz szleng szó, a „huj”, „fasz” szó eufemisztikus formája, ám egyértelműen, és nyilvánvalóan megjeleníti az eredeti szót. Mindkét alak bonyolult viszonyokat érzékeltető, árnyalt szleng kifejezések része lehet. Ha a „huli” előtt a csodálkozást, elhatározást, szörnyülködést érzékeltető „a” indulatszó szerepel, a kifejezés értelme: bár valami váratlannak tűnhet, a beszélő nem látja, nem érti az okot, amelyek miatt lehetetlen a dolog: miért is ne?; na és?; na és aztán? (A ford.)  
          Én nem hagytam olyan látható nyomot a történelemben, mint nemzetségem más képviselői. Mindazonáltal megemlítenek a világirodalom egyik maradandó alkotásában, sőt még oroszul is lehet rólam olvasni. Ehhez elég bemenni az Akagyemknyiga könyvesboltba és megvenni Kan Pao Feljegyzések a szellemekről című könyvét, és megkeresni benne a történetet, amely arról szól, hogy a kései Han-dinasztia idején Hszihaj helytartója hogyan kereste szökött testőrparancsnokát. A helytartónak azt mondták, hogy a parancsnokot egy gonosz szellem csalta el, és az eltűnt férfi keresésére egy katonai csapatot küldtek. Még ma sem tudom felindulás nélkül olvasni az alábbiakat (ezt a lapot talizmánként magammal hordom):
 
          …a helytartó, néhány tucat gyalogos és lovas katonával, vadászkutyákat magukkal víve, kutatni kezdett a város falain kívül, a szökevény nyomait keresve. És valóban, Hsziaót megtalálták egy üres kriptában. A rókadémon pedig, meghallván az emberek és a kutyák hangját, elrejtőzött. A Hszien által küldött emberek visszavitték a városba Hsziaót. A külseje teljesen rókához vált hasonlatossá, szinte semmi emberi sem maradt rajta. Csak azt volt képes motyogni, hogy: »A Ce!« A Ce: így szólítják a rókát. Olyan tíz nap múlva lassan kezdett észhez térni, és akkor ezt mesélte:
          – Amikor először jött el a róka, a ház egyik távoli zugában a tyúklétrák közt feltűnt egy szép nő. A Cenek nevezte magát, és csábítgatott magához. És nem egy alkalommal történt ez így, amíg, önmagam számára is váratlanul, engedtem a hívásának. Azonnal a feleségem lett, és még aznap este a házában találtuk magunkat… A kutyákkal való találkozásra nem emlékszem, de úgy örültem, mint még soha.
          – Gonosz hegyi szellem volt – állapította meg egy taoista jós.
 
          A Feljegyzések a nevezetes hegyekről című műben ez áll: „A róka a messzi régmúltban romlott nő volt, és A Cenek hívták. Azután rókává változott.”
          Íme, a magyarázat, hogy miért hívják az ilyen fajtájú rókadémonok többségét A Cenek.
 
          Emlékszem erre a férfira. A feje sárga tojáshoz hasonlított, a szeme pedig a tojásra ragasztott két papírdarabnak tűnt. Nem egészen pontosan adta tovább a szerelmi kapcsolatunk történetét, meg az elbeszélő is téved, amikor azt állítja, hogy A Ce volt a nevem. A testőrparancsnok a keresztnevemen, „A”-nak hívott, a „Ce” pedig tulajdonképpen az a hang, amelyet önkéntelenül kiadott, miután az életereje hanyatlásnak indult: beszélgetés közben zajosan szívta be a levegőt, mintha igyekezett volna a helyére mozdítani lefittyedt alsó állkapcsát. Az sem igaz, hogy valamikor romlott nő voltam, és aztán változtam rókává; amennyire tudom, ilyen egyáltalán nem fordul elő. De akárhogy van is, számomra a régi kínai próza ezen részletének olvasása ugyanolyan megindító, mint egy öreg színésznő számára az, hogy első fiatalkori fényképét nézi.
          Miért hívnak „A”-nak? Erre érdekes magyarázatot talált ki egy fiúkhoz vonzódó, írástudó konfuciánus, aki tudta, hogy kiféle vagyok, de mégis egészen a haláláig a szolgálataimért folyamodott. Úgymond, ez a legrövidebb hang, amelyet még ki tud adni az ember, amikor már nem engedelmeskednek akaratának torka izmai. Valóban, bizonyos embereknek, akikre igézetet küldök, csak arra van idejük, hogy valami elfojtott „A-a”-szerű hangot adjanak ki. Ez a konfuciánus még adomány-kalligráfiát is írt nekem, amely így kezdődött: „A Hu-li az éjszakai folyóra hajló fűz…”
Azt lehetne hinni, hogy meglehetősen szomorú sors A Hu-li névvel Oroszországban élni. Körülbelül olyan, mintha Whatze Phucknak hívnának valakit Amerikában. Igen, ez a név sötét színt visz az életembe, és valamelyik belső hang mindig kész megkérdezni: hát mi a faszt vársz az élettől, A Hu-li? De ez, mint már mondtam, a legkisebb gondom – sőt nem is gond, mivel álnéven dolgozom –, és inkább humoros, igaz, a fekete humor szférájába tartozik.
          Az sem terhes, hogy prostituáltként dolgozom. Dunya, a váltótársam a Balcsugban – akit ott Agyultyera néven ismernek –, egyszer így határozta meg a prostituált és a rendes nő közti különbséget: „A prostituált száz dollárt kér a férfitól, hogy örömöt szerezzen neki, a rendes nő az összes pénzét akarja azért, hogy kiszívja a vérét.” Nem értek teljesen egyet ezzel a radikális véleménnyel, de van benne igazság: a mai Moszkvában olyanok az erkölcsök, hogyha a „szerelemből” kifejezést glamorousból, a jog nyelvére fordítjuk, az jön ki: „százezer dollárért, a vele járó aranyérrel együtt”. Érdemes-e annak a társadalomnak a véleményével törődni, amelyben ilyen erkölcsök uralkodnak?
           Komolyabb problémáim vannak. Például a lelkiismeretemmel. De erről majd egy másik dugóban gondolkozom, most viszont megérkeztünk.
 
          A cilinder kasztjelkép, amely azt mutatja, hogy valaki az elithez tartozik, bárhogy viszonyulunk is hozzá. És ha a szálloda ajtajánál egy cilinderes férfi fogad és mély meghajlással kitárja előtted az ajtót, magával ezzel a gesztussal rendkívüli társadalmi magasságokba emel, ami komoly anyagi kötelezettséget ró rád azokhoz képest, akiknek nem volt ekkora szerencséjük.
          Ez a kötelezettség azonnal megjelenik az itallapon. A bárpult közelében lévő asztalkához ültem, és az itallap tanulmányozásába mélyedtem, igyekezvén megtalálni a niche-emet a negyvendolláros whisky és hatvandolláros konyakok közt (és négy cent került ennyibe!). A long-drinkek neve akciódús elbeszéléssé állt össze: Tekila Sunrise, Blue Lagoon, Sex on the Beach, Screwdriver, Bloody Mary, Malibu Sunset, Zombie. Kész filmszinopszis.
          Ám én egy Rusty Nail nevű koktélt rendeltem, de nem a közeledő találkozás tiszteletére, ahogy egy pszichologizálásra hajlamos ember gondolná, hanem az ismeretlen Drambuie kedvéért, amely Scotch-csal együtt az alkotórésze volt.
          Két kollegina ült a bárban: Karina, a volt modell, és Nelli, a transzszexuális, aki a Moszkva szállóból jött át, miután azt bezárták. Nagyon is jól ment Nelli biznisze ahhoz képest, hogy nemrég töltötte be az ötvenet. Lám, most is valami gáláns skandinávot szédített, Karina viszont magányában már a sokadik cigarettája végén járt – ez a hamutartóban lévő rúzsos csikkek számából látszott. Képtelen voltam felfogni, hogy miért tudott több pénzt csinálni Nelli, a komszomolista múlttal rendelkező torzszülött, mint a modell külsejű fiatal lányok. Ennek több oka lehetett:
 
1) a nyugati ember, aki az anyatejjel szívta magába a női egyenjogúság eszményét, nem képes elutasítani egy nőt a kora vagy külső tökéletlensége miatt, mivel elsősorban az embert látja benne.
2) ha nemi igényét egy szép fotómodellel elégíti ki, az azt jelenti a gondolkozó nyugati ember számára, hogy a fogyasztói társadalom ideológusainak uszályába kerül, és az közönséges.
3) a nyugati ember még olyan intim dologban is, mint a szex, annyira a biológiai fölé helyezi a szociális ösztönét, hogy legelőször a piac legkevésbé versenyképes szereplőiről gondoskodik.
4) a nyugati ember feltételezi, hogy a torzszülöttel kevesebbe kerül a dolog, és egy órányi gyalázat után több pénze marad a Jaguar részleteire.
 
          Amint Szerzs bárpincér meghagyta, egy pillantást se vetettem feléje. Vigyázni kell, mert mindenki mindenkit besúg náluk a Nacionalban. Ráadásul ebben a pillanatban érdektelen volt számomra Szerzs, jobban érdekelt az ügyfél.
          Két jelöltem volt: egy csokoládétojáshoz hasonlító szikh, fején sötétkék turbánnal, és egy háromrészes öltönyt és aranykeretes szemüveget viselő középkorú férfi. Mindketten egyedül ültek: a szemüveges kávét ivott, miközben az üvegtetőn át a téglalap alakú udvart nézegette, a szikh pedig a Financial Times-t olvasta, és közben lakkcipője orrát a zongorista játékának ütemére mozgatta, aki mesteri módon alakította hangkulisszává a tizenkilencedik század kulturális örökségét. Chopin Esőcsepp című prelúdiumát játszotta, éppenséggel azt a darabot, amelyet a rossz fiú ad elő a Moonraker című filmben, amikor megjelenik Bond. Rettenetesen szerettem ezt a darabot. Ah, nem hiába akarta a Chopin prelúdiumok címet adni a munkájának Szofja Andrejevna Tolsztaja, aki utolsó éveiben a Kreutzer szonáta cáfolatán dolgozott.
          Jobb lenne a szemüveges – gondoltam. Látszik, hogy nem spórol Jaguarra, mert már van neki. Az ilyeneknek az maga a kaland, hogy pénzt költenek, ettől jobban felizgulnak, mint minden mástól, ami akár el is maradhat, ha rendesen leitatjuk őket. Hanem a szikh komoly meló.
A szemüvegesre mosolyogtam, és az viszonozta. Akkor frankó is – gondoltam már, amikor a szikh összehajtotta a pénzügyi lapot, fölállt és az asztalomhoz jött.
          – Lisa? – kérdezte.
          Ez volt a mai álnevem.
          – That’s right – válaszoltam örvendezve.
          Hát mit tegyünk?
          Leült velem szemben, és azonnal szidni kezdte a helyi konyhát. Nagyon jó angolsággal beszélt, nem úgy, mint általában az indiai származásúak – valódi oxfordi kiejtése volt, amely szárazságával kissé hasonlít az orosz akcentusra. A fucking helyett azt mondta, akár egy cserkész, hogy freaking, ami viccesen hangzott, mivel minden második mondatában használta ezt a szót. Lehet, hogy a vallása tiltotta a káromkodást – a szikh vallásban van egy ilyen pont. A foglalkozása szerint táskás befektető volt, és alig álltam meg, hogy ne kérdezzem meg, hol a táskája. A táskás befektetők nem szeretik az ilyen vicceket. Ezt tudom, mivel a Nacionalban minden harmadik ügyfelem táskás befektető. Nem mintha olyan sokan lennének itt, egyszerűen nagyon fiatalnak látszom, és minden második táskás befektető pedofil. Megmondom őszintén, hogy nem szeretem őket. Szakmai okok miatt.
          Rendkívül régimódi bókokkal kezdte: úgymond, egyszerűen nem hisz a szerencséjének, és álmai lányára hasonlítok, egy ártatlan gyermekkori álomból – szó szerint ezt mondta. És még valamit ebben a stílusban. Aztán meg akarta nézni az igazolványomat, hogy meggyőződjön, hogy nagykorú vagyok. Csak útlevél volt nálam, és természetesen hamis – Alisza Li névre szólt. A nevet én találtam ki – egyrészt a Li, a gyakori koreai vezetéknév szerepelt benne, amely megy ázsiai arcocskámhoz. Másrészt az orosz nyelvű „A lisza li?”, azaz „És róka-e?” kérdés pedig mintha célzás lenne. A szikh nagyon figyelmesen lapozta végig, úgy látszik, féltette a jó hírét. Az útlevél szerint tizenkilenc éves voltam.
          – Kér inni? – kérdezte.
          – Már rendeltem – mondtam. – Mindjárt hozzák. Mondja, maga minden lánynak ezt mondja, az ártatlan gyermekkori álomról?
          – Nem, csak magának. Eddig egyetlen lánynak sem mondtam.
           – Értem. Akkor én is mondok valamit, amit még egyetlen férfinak sem mondtam. Hasonlít Nemo kapitányra.
          – Aki a Nyolcvanezer mérföld a tenger alatt-ban szerepel?
          Hohó – gondoltam –, ez aztán az olvasott táskás befektető!
          – Nem, hanem A szövetség című filmben. Abban szerepel egy magához hasonlító szövetséges. Egy szakállas kék turbános karatés a tengeralattjárón.
          – Ez mi, Jules Verne könyvéből készült film?
          Kihozták a koktélomat. Kevés volt, mindössze hat cent.
          – Nem, a tizenkilencedik század összes supermanjét összegyűjtötték benne – Nemo kapitányt, a láthatatlan embert, Dorian Gray-t és a többit.
          – Valóban? Eredeti.
          – Nincs ebben semmi eredeti. A közvetítő tevékenységre alapozott takarékosság olyan kultúrát teremt, amely mások által létrehozott képeket ad el újra, ahelyett hogy újakat hozna létre.
Ezt a mondatot egy baloldali francia filmkritikustól hallottam, aki átvert háromszázötven euróval. Nem mintha teljesen egyetértettem volna vele, egyszerűen úgy éreztem, hogy a kritikus ledolgoz néhány eurót, amikor egy ügyféllel beszélgetve megismételtem. De ez már sok volt a szikhnek.
          – Kérem? – ráncolta össze a homlokát.
          – Szóval, elképesztően hasonlított magára ez a szereplő, Nemo. Bajusz, szakáll… Még Káli istennőhöz is imádkozott a tengeralattjáróján.
          – Akkor aligha van bennünk sok közös – mosolyodott el. – Én nem imádom Káli istennőt. Szikh vagyok.
          – Én nagyon tisztelem a szikh vallást – mondtam. – Azt hiszem, a világ egyik legtökéletesebb vallása.
          – Tudja egyáltalán, hogy mi az?
          – Igen, természetesen.
          – Biztos hallotta, hogy a szikhek afféle turbánt viselő szakállas alakok, mi? – nevetett fel.
          – A szikh vallásnak nem a külső jegyei vonzanak. A lelki oldalától vagyok elragadtatva, különösen attól a bátorságtól, ahogy az élő tanítókra való támaszkodásról áttér a Könyvre való támaszkodásra.
          – De hiszen sok más vallásban is így van – mondta. – Csak nálunk nem a Korán vagy a Biblia az a könyv, hanem az Adi-granth Szahib.
          – De sehol máshol nem fordulnak úgy a könyvhöz, mint oktatóhoz. Azonkívül sehol sincs ilyen forradalmi Isten-eszmény. Rám legnagyobb hatást az a két vonás gyakorolja, amelyek radikálisan megkülönböztetik a szikh vallást a többitől.
          – És melyik az a két vonás?
          – Először, annak a ténynek az elfogadása, hogy Isten egyáltalán nem valami emelkedett céllal teremtette a világot, hanem kizárólag a saját szórakoztatására. Ehhez a szikhek előtt senkinek sem volt bátorsága. És, másodszor, az istentalálás. Eltérően más rendszerektől, ahol csak istenkeresés van.
          – És mit jelent az, hogy istenkeresés és istentalálás?
          – Emlékszik arra az aporiára a téren folyó kivégzésről, amelyet gyakran idéznek a szikh szent szövegek kommentárjaiban? Azt hiszem, hogy Nának guruig vezetik vissza, de nem vagyok benne egészen biztos.
          A szikh kiguvasztotta barna szemét, és egyből úgy nézett ki, mint egy rák.
          – Képzeljen el egy piacteret! – folytattam. – A közepén tömeggel körülvett vérpad áll, ahol levágják a bűnös fejét. A középkori Indiában meglehetősen gyakori kép. És Oroszországban is. Nos hát, az istenkeresés az, amikor egy nemzet legjobbjai elszörnyednek a bárdon lévő vér látványától, elkezdik Istent keresni, és ennek eredményeképpen száz év és hatvanmillió holttest után kissé jobb a hitelképességi megítélésük.
          – Ó, igen – mondta. – Ez a maguk országának a hatalmas eredménye. A hitelképességi megítélés javulására gondolok. És mi az istentalálás?
          – Amikor az Istent megtalálják rögtön a piactéren, ahogy a szikhek tanítói tették.
          – Na és hol van?
           – Isten ebben az aporiában a kivégző és a kivégzett, de nem csak azok. Ő a vérpadot körülvevő tömeg, maga a vérpad, a bárd, a vércseppek a bárdon, a piactér, a piactér fölötti ég és a por a lábak alatt. És természetesen Isten ez az aporia és – ami a legfontosabb – az, aki most hallgatja az aporiát…
Nem vagyok benne biztos, hogy ez a példa aporia, mivel nincs benne feloldhatatlan ellentmondás, bár lehet, hogy éppen az a feloldhatatlan ellentmondás, hogy vérben és iszonyatban találják meg az Istent. De a szikh nem tett ellenvetést a fogalom miatt. Még jobban kiguvasztotta a szemét, és már nem egyszerűen rákra, hanem olyan rákra hasonlított, amely a körülötte lévő hatalmas söröskorsók láttán végre rájött, hogy sörkorcsolya lesz belőle. Amíg a szavaimon töprengett, nyugodtan megittam az utolsó korty koktélt is – végül is nem derült ki, hogy mi az a Drambuie. Meg kell mondani, hogy a szikh festői látványt nyújtott – mintha a megvilágosodás határán egyensúlyozott volna, és egy könnyed külső lökés elegendő lett volna, hogy megváltozzon józan eszének bizonytalan egyensúlya.
          Így is történt. Alig ért a poharam az asztalhoz, amikor magához tért. Elővette a pénztárcájából a Diners Club Platinum bankkártyát, Che Guevara holografikus képével, és kopogott vele az asztalon a pincérnek. Aztán a tenyeremre tette a kezét, és ezt suttogta:
– Nem kellene a szobába menni?
 
                                                                       *
 
          A Nacional név feltételezi, hogy a szállodában a nemzeti ízlés reprezentációja folyik. Az orosz nemzeti ízlés eklektikus, amit itt tükröz a környezet: a lépcsőn lévő szőnyeget klasszikus királyi liliomok díszítik, a festett üvegablakok a szecessziót idézik, és nehéz bármilyen elvet felfedezni, amely szerint a falakon lévő képeket válogatták. Templomok, virágcsokrok, erdei bozótosok, öreg parasztasszonyok, jelenetek a versailles-i életből, amelyek közt hirtelen feltűnik Napóleon, aki egy aranyszín farkú kék papagájra hasonlít.
          Egyébként csak első látásra nincs a képekben semmi közös. Valójában összeköti őket a legfőbb művészi sajátság, az, hogy eladók. Ahogy ez eszébe jut valakinek, azonnal felfedezi az enteriőr bámulatos stílusegységét. Sőt megérti, hogy nincs semmiféle absztrakt festészet, hanem csak konkrét jellegű művészet van. Mély gondolat, föl is akartam jegyezni, de ügyfél jelenlétében kellemetlen lett volna.
          Megálltunk a háromszázkilencvenes szoba üvegajtaja előtt, és a szikh, arcán buja mosollyal a leolvasóba tette a kártyát. VIP lakosztály volt – ezek itt olyan napi hatszáz dollárba kerülnek. A dupla ajtó mögött business-tárgyaló volt: magas támlájú csíkos kanapé, két karosszék, fax és nyomtató, dézsás pálma és kis szekrény antik porcelánnal. Az ablakból kilátás nyílt arra az utcára, ahonnan rá lehet látni a Kremlre. Ez B kategória. Van C kategória is – amikor az ablakból látszik egy utca, onnan egy másik utca, s ebből nyílik kilátás a Kremlre.
          – Hol a fürdőszoba? – kérdeztem.
          A szikh kezdte kibontani a nyakkendőjét.
          – Sietünk? – kérdezte incselkedve. – Ott van.
          Kinyitottam az ajtót, amelyre mutatott. A hálószoba volt mögötte. Majdnem az egészet elfoglalta a franciaágy, a sarokban volt a kis fürdőszobaajtó, amelyet nem is vettem észre azonnal. Minden szabályszerű: a dolgok mérete legyen arányos azzal, hogy mennyire fontosak valaki életében! A lakosztály megközelítette az ideálist, mivel pontosan úgy volt strukturálva, mint a VIP-s élet. A munkának a business-tárgyaló felelt meg; az ember faxot kap, faxot küld, a csíkos kanapén ül, a dézsás pálmára néz, ha pedig megunja a pálmát, elfordítja a fejét, és a porcelánt nézi a kis szekrényben. A magánéletnek a hálószoba felelt meg az egészet elfoglaló ággyal: az ember altatót vesz be, és irány aludni. Na, vagy az van, ami most.
          Bementem a fürdőszobába, megnyitottam a zuhanyt, és felkészültem a munkára. Ez nem volt nehéz: egyszerűen egy kicsit letoltam a nadrágom és kiszabadítottam a farkam. A zuhanyt az álcázás végett nyitottam meg.
          Érzem, hogy olyan pontig jutottam, amikor szükség van bizonyos magyarázatokra, különben nagyon vadul fog hangzani, amit mesélek. Ezért szünetet tartok, és néhány szót szólok magamról.
          Szigorú értelemben véve a rókáknak nincs nemük, és ha azt mondják rólunk, hogy „lány”, ez a nőkkel való külső hasonlóság miatt van. Valójában az angyalokhoz hasonlítunk, azaz, nincs szaporítószervünk. Nem szaporodunk, mert nem öregszünk és addig élhetünk, amíg meg nem ölnek bennünket.
          Hogy leírjam a külsőnket: vékony és arányos test, egy csöpp zsír nélkül, csodálatosan kirajzolódó izomzat – egyik-másik kisportolt kamasz ilyen. A hajunk tűzvörös, finom, selymes és csillogó. A termetünk magas, és ez gyakran elárult bennünket a régmúlt időkben, de most az emberek magasabbak lettek, és ezért egyáltalán nem válunk ki közülük.
          Bár nincs nemünk abban az értelemben, hogy képesek lennénk az önreprodukcióra, de külső jegyei léteznek – egy róka metamort nem lehet férfinak nézni. A normális nők általában leszbikusnak tartanak bennünket. Az is természetes, amit a leszbikusok gondolnak: „elvette az eszemet, elvette az eszemet…” És ez nem csoda, hiszen  hozzánk hasonlítva még a legszebb nők is durva félkész terméknek tűnnek, akár egy sebtében megfaragott kőtömb a kész szoborhoz képest.
          A mellecskénk kicsi, tökéletes formájú, kis sötétbarna mellbimbóval. Ott, ahol a nők fő álomgyára található, nekünk külsőleg hasonlító valamink van – szimulakrum szerv, amelynek a rendeltetéséről később beszélek. Gyermeknemzésre nem való. Hátul pedig a farkunk van: lángvörös, bozontos, hajlékony antenna. A farkunk megnőhet és kisebbé is változhat: nyugalmi állapotban tíz-tizenöt centi hosszú pony-tailre hasonlít, munka állapotban pedig egyméteresre is megnyúlhat.
          Amikor a rókafarok megnő, a vörös szőrszálak is sűrűbbé és hosszabbá válnak rajta. Ezzel olyan szökőkútra hasonlít, amelynek többszörösére növelték a nyomását (a férfiak erekciójával nem állítanám párhuzamba). A farok sajátos szerepet játszik az életünkben, és nem csak a káprázatos szépsége miatt. Nemhiába neveztem antennának. A farok olyan szerv, amelynek segítségével érzéki csalódást keltünk.
Hogyan csináljuk?
          A farok segítségével. És ennél többet nem lehet róla mondani. Nem akarom eltitkolni az igazságot, de ehhez valóban nehéz bármit hozzátenni. Vajon egy ember, aki nem tudós, képes megmagyarázni, hogyan lát? Vagy hall? Vagy gondolkozik? Lát a szemével, hall a fülével, gondolkozik a fejével, és kész. Így vagyunk mi is – a farkunkkal káprázatot keltünk. Ez olyan egyszerű és világos érzéssel jár, mint az említett folyamatok. Nem vállalkozom rá, hogy tudományosan magyarázzam meg, mi történik.
          Ami az érzéki csalódásokat illeti, különfélék lehetnek. Itt minden a róka személyes képességeitől, képzeletétől, lelkierejétől és különösen a jellemétől függ. Nagy szerepet játszik, hogy egyszerre hány emberen kell úrrá lennie az érzéki csalódásnak.
          Valamikor sokat tudtunk. Képesek voltunk varázsos szigetek illúzióját kelteni, sokezres tömegeknek égben táncoló sárkányokat mutatni. Képesek a város falai felé közeledő hatalmas hadsereg látványát megteremteni, mégpedig úgy, hogy minden városlakó egyformán látta ezt a hadsereget, a felszerelés részleteivel és a zászlók feliratával bezáróan. De ezek a régmúlt nagy, utolérhetetlen róka metamorai voltak, akik az életükkel fizettek a csodatételért, és azóta erősen elkorcsosult a nemzetségünk, bizonyára az emberekkel való állandó közelség miatt.
          Az én erőm természetesen messze nem olyan, amilyen a nagy rókáké volt. Mondjuk, egy emberrel képes vagyok bármit láttatni. Kettővel? Majdnem mindig. Hárommal? Ez már a körülményektől függ. Itt nincsenek pontos szabályok, és mindent megérzés dönt el: körülbelül úgy érzem a lehetőségeket, mint a hegymászó, aki egy hasadéknál áll a hegyen. Tudja, hol lehet átugrani egyik sziklaperemről a másikra, és hol nem. Ha nem elég hosszú az ugrás, a szakadékba zuhansz – és ez nagyon pontos párhuzam a varázslásunkkal.
          Jobb, ha nem akarunk túllépni képességeink határán, mert elárul bennünket a látomás, amely nem elég erős, hogy hatalmába kerítse az idegen tudatot. Ilyenkor a történés mechanizmusa bonyolult, de a külső eredménye mindig ugyanaz: ha egy ember hirtelen kiszabadul a hipnotikus kontroll alól – leugrik a farokról, ahogy mi mondjuk –, rohama lesz, amelynek kiszámíthatatlanok a következményei. Legtöbbször megpróbálja megölni a róka, aki ebben a pillanatban teljesen védtelen.
Arról van szó, hogy a sportunknak van egy pikáns sajátsága. Nyugalmi állapotban egészen kicsi a farkincánk, ezért eldugjuk a lábunk közé. Ezt az antennát ki kell nyitni, hogy teljes kapacitással dolgozzon. Ehhez le kell tolni a nadrágot – vagy fölhúzni a szoknyát –, és a farkunkat a fejünk fölé görbülő lángvörös hurokká kell nyitni. A szuggesztió ereje ilyenkor többtucatszorosára nő, és a lényeg éppen ekkor dől el.
          Kínos és kétértelmű helyzeteket teremtene a szükség, hogy kitakarjuk a farkunkat, de szerencsére van egy kedvező körülmény. Ha elég gyorsan le tudjuk mezteleníteni, a recipiens elfelejt mindent, amit látott. Létezik egy tízegynéhány másodperces homályzóna, amely kiesik az emlékezetéből, és ezalatt kell végrehajtanunk ezt a manővert. Valami hasonló történik, ha elájul az ember: amikor magához tér, nem emlékszik rá, hogy mi történt közvetlenül az ájulás előtt.
          Na és az utolsó dolog, amit el kell mondanom. Átlagos ételekkel táplálkozunk (étrendünk elég közel áll az Atkins-diétához). De képesek vagyunk közvetlenül is felszívni az ember szexuális energiáját, amely a valós vagy képzelt szerelmi aktus közben választódik ki. Az átlagos étel egyszerűen testünk kémiai egyensúlyát tartja fönn, a szexuális energia viszont a legfontosabb vitaminra hasonlít, amely elbűvölővé és örökifjúvá tesz bennünket. Vámpirizmus lenne? Nem hiszem. Hiszen csak összegyűjtjük azt, amit szétszór az ostoba ember. És lehet-e bennünket hibáztatni, ha tékozlásával a maga halálát okozza?
          A rókákról szóló bizonyos könyvek azt írják, hogy nem fürödnek (úgymond, éppen erről ismerik fel őket). Ez nem azért van, mert koszfészkek vagyunk. Egyszerűen a szexuális energia eláradása átitat bennünket az őselv halhatatlan lényegével, és a testünk magától tisztul meg a reggel belélegzett frissességtől. Rendkívül kellemes, az Essenza di Zegna kölni szagához hasonlít a könnyed illat, amelyet kibocsátunk, csak áttetszőbb, könnyebb, és nincs az a forró érzéki misztrál a háttérben.
          Remélem, hogy most érthetőbbé válnak a cselekedeteim. Nos, megnyitottam a zuhanyt, hogy az ügyfél hallja a zúgását, aztán kigomboltam a nadrágom és kissé letoltam, hogy kiszabadítsam a farkam. Aztán lassan háromszázig számoltam – ez nagyjából öt perc volt –, és kinyitottam az ajtót.
 
*
 
          A relativitáselmélet népszerűsítő magyarázatai gyakran ajánlják, hogy az olvasó hasonlítsa össze, amit két kamera vesz fel – az egyik a független koordinátarendszerben van, a másik pedig az űrhajós fején. Esetünkben helyesebb lenne azt mondani, hogy „a fejében”. Mit mutatott volna a szikh fejében lévő kamera? Kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és a szobába belépett a lány ártatlan gyermekkori álmából. A teste köré vakító fehér törülköző volt tekerve.
          Miután kijött a fürdőszobából, az ágyhoz ment, enyhén elpirulva fölhajtotta a takarót és alábújt: mindenből látszott, hogy nincs régóta a bizniszben, és még nem tanult bele a szakmai szégyentelenségbe. Ezt látta a szikh.
          Nem tudom, vannak-e független koordinátarendszerben működő kamerák a Nacional szobáiban. A személyzet állítja, hogy nincsenek. De ha lennének, a következőt mutatták volna:
 
1) egyáltalán nem volt törülköző a lány teste köré tekerve. Eszébe sem jutott, hogy levetkőzzön, csupán kissé letolta a nadrágját, amely fölött tollforgóra hasonlító farok meredezett.
2) a lány nem jött be a szobába, hanem négykézláb mászott be, és a farka, meginogván a levegőben, vörös kérdőjelként merevedett meg a háta fölött.
3) nem annyira menyasszonyra hasonlított, mint inkább ugrásra készülő vadállatra – dühödten és figyelmesen nézett zöld szemével, és a mosolynak még az árnyéka sem látszott az arcán.
4) mivel a „menyasszony” szó a mai orosz nyelvben valami olyasmit jelent, ami roppant közel áll az „ugrásra készülő vadállat” kifejezéshez, itt nem helyénvaló a szembeállítás.
 
          A szikh fölvonta a szemöldökét, és megtántorodott, ahogy meglátott. Mintha enyhe undor futna végig az ember arcán, akit hipnotikus csapás ért, akár azén, akinek golyó üti át a koponyáját – aki látta a vietnami főbe lövésekről készült dokumentumfelvételeket, tudja, miről beszélek. Csak az én golyóm után nem rogy a földre az ügyfél.
          A szikh elmosolyodott, és menet közben leráncigálva a zakóját, az üres ágyhoz kóválygott. Megvártam, amíg kényelmesen elhelyezkedett rajta, az ágy melletti székre ültem, és kinyitottam a táskám.
          Erkölcsileg tökéletesítem magam, ezért nem nézem a klienset azután, hogy kezdetét veszi a fizetett idő. Még beszélni is szégyen róla, hogy mi történik a rókával való találkozás közben az emberrel. Először is szégyellem magam az ember helyett, mivel iszonyatosan néz ki. Na és magam miatt is kínos egy kicsit, mivel nem csak úgy, véletlenül történik a dolog az ügyféllel.
          Nem vagyok bulvár-újságíró, hogy elmélyedjek a sikamlós részletekben, ezért csak annyit mondok, hogy az ember különösen visszataszító, amikor megvalósítja a szexuális fantáziáit. És négyzetre emeli a gusztustalanságot, ha egyedül van a ringben. Ha pedig ráadásul kék turbánt visel, és olyan szőrös, mintha az egész teste szakállas lenne, nyugodtan lehetne köbről és nem négyzetről beszélni.
          Az érzékcsalódást sokkal könnyebb fönntartani, mint egy idegen értelembe berobbanva, létrehozni. Minden az első pillanatban dől el, a többi rutin. Mindazonáltal nem lehet távolabb menni az ügyféltől, amíg az illúziók világában van, ezért betegágy mellett ülő ápolónő feladatát kell teljesíteni. A pácienst nézni pedig, mint már mondtam, meglehetősen nehéz. Ezért rendszerint könyvet viszek magammal. Így volt ez most is – az ágy mellé ülve kinyitottam Stephen Hawking Az idő rövid története a Nagy Bummtól a fekete lyukakig című munkáját, amelyben sok érdekes olvasható a különféle koordinátarendszerekről. Többször elolvastam az elejétől a végéig, de még mindig nem untam meg, és mindig úgy megnevettet, mintha először olvasnám. Még azt is gyanítom, hogy ez egy posztmodern ugratás, a kártyák sajátos kijátszása. A Stephen Hawking név is gyanúsan emlékeztet a másik horrorszerző, Stephen King nevére. Csak itt másfajta horrorról van szó.
          A szikh viszonylag nyugodt volt – az anyanyelvén motyogott és ritmikusan mozgott az ágy közepén. Nem kellett félni, hogy lehuppan róla. Azért néha a betegre néztem, ahogy egy ápolónőtől elvárható. Amikor megelégelte, hogy fölülről ölelje a semmit, oldalról bújt hozzá szorosan. Aztán megint rámászott.
          Nehéz ehhez a látványhoz hozzászokni. Az ügyfélnek görcsös izommozgásai vannak, és úgy néz ki, mintha tényleg egy láthatatlan testen feküdne. Egész testsúlya az esetlenül behajlított két kézfején nyugszik, de néha csak az ujjain. Készakarva néhány másodpercig sem tudna kitartani az ember ebben pózban, viszont transzban órákig megmaradhat benne. De az ilyen jelenségeket sokszor leírta a hipnózisról szóló szakirodalom, és nem kapok Nobel-díjat a felfedezésemért. Viszont nem is kell az emberi dicsőség. Úgy egyáltalán, semmi sem kell az emberektől, a szerelmen és a pénzen kívül.
          Mindig kissé szégyenletesnek tartottam az örök ifjúság fenntartásának ezt a módját, amely a Dolgok Egyetemes Útján nyílik számomra, bár a vámpirizmus vádját visszautasítom. Semmilyen élvezetet nem szerez és nem szerzett az idegen életerő elorzása. Mármint erkölcsi élvezetet. A dolog fiziológiai aspektusa megkerülhetetlen, de nem érvényes rá erkölcsi megítélés: az állatokkal legjobban együtt érző ember is képes hörögve véres steaket ebédelni, és a dologban nincs ellentmondás. Azonkívül, az emberektől eltérően, akik megölik az állatokat, én évszázadok óta nem veszem el senki életét. Legalábbis tudatosan nem. Előfordulnak balesetek, de egy velem töltött éjszaka veszélytelenebb, mint a repülés egy orosz helikopteren közepes látási viszonyok közt. Hisz repülnek helikopterrel közepes látási viszonyok közt? Repülnek. Hát én is ilyen helikopter vagyok.
          Azonkívül nem hiszem, hogy személy szerint én veszem el valaki energiáját. Aki almát eszik, egyáltalán nem lép személyes kölcsönviszonyba az almával, hanem a dolgok megállapodott rendjét követi. Hasonlóan látom a táplálékláncban betöltött szerepemet. Az élet létrejöttét szolgáló energia nem az embereké. A szerelmi aktusba bevonódva az ember ennek az energiának a csatornájává válik, bedugaszolt edényből csővé változik, amely néhány pillanatra rácsatlakozik az életerő kimeríthetetlen forrására. Nekem csak hozzáférés kell ehhez a forráshoz, és ez minden.
          – Most pedig feküdj a hasikádra, kicsikém! – mondta a szikh. – Ideje valami komolyabbat csinálni.
          Az anális szex a táskás befektetők kedvenc sportja. Ennek egyszerű pszichológiai magyarázata van – elég összehasonlítani a „betenni a szarba” börtönszleng-fordulatot azzal a kifejezéssel, hogy „pénzt befektetni”, és minden világos. Én pozitívan viszonyulok az anális szexhez. Anális szex közben különösen sok életerő lökődik ki a férfiak szervezetéből, és ez számomra a legjobb idő az energiagyűjtésre.
          Letettem a könyvet, behunytam a szemem, és a szokásos vizualizációt végeztem – a jin-jang jelképet láttam, amelyet nyolc lángoló trigram vett körül. Aztán a jelkép fekete részének képzeltem magam, a szikhet pedig a fehérnek. A fekete részben felfénylett a fehér pont, és a fehérben ugyanúgy megjelent a fekete. A fehér fél-rész sötétedett, a fekete pedig világosodott, amíg helyet nem cseréltek. Most a helyzet egész energiája nálam volt. Egy dilettáns szerint ez a legmegfelelőbb pillanat az elválásra. De én csak „a menyasszony visszaadja a fülbevalót” módszerrel dolgozom – ahogy hatszáz évvel ezelőtt oly költőien nevezték a Középső Birodalomban.
          Ha valaki életerőt lop, fontos, hogy ne haragítsa magára az eget és a szellemeket a mohóságával. Ezért lehetővé tettem, hogy a helyzet a túlfejlődés fázisába jusson. Az energiafolyam megállt, aztán visszafordult. A vizualizációm elkezdett gyorsan változni: a jin-jang világos felében kis fekete pötty támadt, a sötétben pedig ugyanolyan fehér jelent meg. És csak akkor váltak pontosan kivehetővé, mikor megszakítottam az energetikai kapcsolatot, és szétfoszlattam a vizualizációt az ürességben.
          Hatalmas nyereség után nem illik azonnal elmenni a kaszinóból – jobb egy kicsit veszíteni, hogy ne hívja ki a nyertes az emberek haragját. Ugyanígy van a mi szakmánkban is. A hajdanvolt időkben sok rókát öltek meg kizárólag a mohósága miatt. Akkor megértettük, hogy osztozni kell! Nem komorodik úgy el az ég, ha együttérzést mutatunk, és visszaadjuk az életerő egy részét. Ez jelentéktelen apróságnak tűnhet, pedig akkora a különbség, mintha lopnánk valakitől vagy elárvereztetnénk mindenét. Ilyenkor formálisan nincs miért büntetniük a szellemeknek. A lelkiismeretünket viszont úgysem tudjuk becsapni, ezért jobb elfeledkezni róla.
          A szikh fölkelt az ágyról, kivánszorgott a fürdőszobába. Miután visszajött, hanyatt feküdt, rágyújtott, és ellazultan mesélni kezdett valami hétköznapi történetet a szomszéd párnának. A férfiak a koitusz után körülbelül félórára bőbeszédűvé és jóvá válnak, ami az agy dopaminkiválasztásával van kapcsolatban, és a dopamin a kötelességteljesítés jutalma. Különösebben nem figyeltem, hogy mit beszél. Szerettem volna végigolvasni, hogyan viselkedik a fekete lyuk, amikor a gravitációs collapsus miatt az eseményhorizontnál kisebb lesz az átmérője.
          Számomra mögöttes erotikus tartalma volt ezeknek az asztrofizikai modelleknek, és mind szilárdabbá vált a meggyőződésem, hogy Stephen Hawking nem a fizikáról, hanem a szexről ír, de nem a szánalmas emberi közösülésről, hanem a grandiózus kozmikus koituszról, amelynek eredményeképpen az anyag született. Hisz nem véletlen, hogy angolul egyaránt Big Bangnek mondják a „nagy robbanást” és a „nagy dugást”. A világegyetemben a legtitkosabb dolgokat a fekete lyukak sötétje borítja, és nem lehet bepillantani a szingularitásba, mivel nem jut el belőle hozzánk fény, akár egy hálószobából, ahol lekapcsolták az éjjeli lámpát… Lényegében – gondoltam – az asztrofizikusok is csak voyeurök. De a voyeuröknek néha sikerül meglesni mások aktusát a függönyök közti résen át, ám a fizikusokkal úgy kitolt a sors, hogy a koromsötétbe nézve abszolút mindent el kell képzelniük…
          Miután végigszívta a cigarettáját és mondókája végére ért, a szikh újra nekilátott – az oldalára feküdt és hosszú időre munkába merült. A rugók egyenletes nyikorgása álomba ringatott. És elkövettem a legostobább baklövést, amire csak egy róka képes lehet munkaidő alatt. Elaludtam.

Hozzászólás

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned!