Viktor Pelevin: Számok
Az Európa Kiadó ajánlata
Fordította: Bratka László
Oldal: 308
Formátum: 110x185
Ára: 2000 Ft
ISBN 963 07 7712 6
- 2005. április 14.
Sztyopa Mihajlov üzletember a kilencvenes évek orosz vadkapitalizmusában. Látszólag semmiben sem különbözik a posztszovjet korszak zűrzavarosában halászó többi "bizniszmen"-től, de csak látszólag! Sztyopa ugyanis zsenge gyermekkorától fogva a számok bűvöletében él, és a 34-et választja ki szerencseszámának. Minden komoly döntését a 34-es jelenléte vagy hiánya vezérli, miközben elvégzi a Pénzügyi Főiskolát, majd számítógépekkel kezd kereskedni, s aztán saját bankot alapít. Eleinte csodálkozik, hogy sikeresebb versenytársainál, akik komoly üzleti elemzésekre alapozzák pénzügyi döntéseiket, de aztán megérti, hogy a tökéletesen irracionális orosz gazdasági életben kudarcra van kárhoztatva minden racionális megközelítés, s így ő továbbra is a számok mágiájára alapozza az életét.
S miközben megjelennek a történetben Pelevin állandó motívumai: a maffia és az államhatalom összefonódása, az új orosz folklór, a reklámok rátelepedése az életünkre, a keleti filozófiák, az orosz tévé és a "valóság" különös kapcsolata, Sztyopa belebonyolódik egy nagyszabású – az orosz politikai és gazdasági élet bizarr elitjéhez kapcsolódó – üzleti vállalkozásba, s egyszer csak, úgy tűnik, mindent elveszíthet: méltóságát, pénzét, szerelmét...
A Generation P, Az agyag géppuska és más sikerkönyvek szerzője, az orosz új nemzedék világszerte népszerű kultikus írója ezúttal is hátborzongató, egyszerre lenyűgözően reális és rémálomszerűen ijesztő regényvilágot teremtett...
"Tisztelt olvasó, semmi kedvem mismásolni, lyukat beszélni a hasadba: őszintén megmondom: Pelevin legújabb regénye egész egyszerűen zseniális. Egyik-másik bajtársam az én kedves kritikusi köreimből, miután sebtében átlapozza a könyvet, kéjes arccal máris pötyögi számítógépe billentyűzetén a szent szót: sz...r. De hazudik az ebadta: hazudik magának is, az olvasóknak is. És hogy miért hazudik? Mert irigyli Pelevin hírnevét, példányszámait, honoráriumait – azt, hogy minden elképzelhető nyelvre lefordítják...
Miről is szól ez a regény? Hát megint csak ugyanarról: az életről és a halálról, a szerelemről és a gyűlöletről, a hűségről és az árulásról, a szabadságról és a rabságról, a szentről és a szentségtelenről, a szépről és a hitványról, és ami a legfőbb, arról, hogy milyen különleges veszélyekkel jár, ha az ember a mai Oroszország üzleti életének résztvevője (a főhős egy moszkvai bankár). Eh, olvasó, ne húzd a szád, mondván, hogy ilyesmivel van tele bármelyik új orosz krimi vagy női regény. Igen is meg nem is. A Számok-ban nem az a lényeg, hogy MI van benne, hanem az, HOGYAN." Vaszilij Prigogyics
A szerző korábbi regénye az Európa Kiadónál: Az agyag géppuska
Viktor Pelevin: Számok (részlet)
Sztyopa biznisze átlagosan kezdődött – számítógépekkel kereskedett a késő gorbacsovi korszakban. Bármilyen szám ki tombolhatta magát ezen a szabad téren, a nem szeretettek is. Sztyopa különösen figyelt azokra a szerződésekre, amelyek sorszámából elébe tűnt a 43, és ha ez a szám kétszer is előfordult, akkor kész volt akár a legnevetségesebb ürügyre hivatkozni, de semmi szín alatt nem írt alá egy ilyen papírt, bármit ordítottak is a partnerek és a megrendelők. Amikor tételekre osztotta a számítógépeket, arra törekedett, hogy 34 legyen egy tételben (így szállítanak nekem – magyarázta az ügyfélnek, aki száz XT-t rendelt –, holnap ugyanennyi küldök, holnapután a maradékot). Ha egészen kis tételről volt szó, akkor igyekezett úgy intézni, hogy az első nap három menjen ki, a következőn pedig négy, aztán szünetet tartott, nehogy véletlenül a 43-as szám jöjjön ki. Sok ilyen technikája volt.
Mivel a lelke által kitermelhető félelmet felemésztette a számokkal folytatott viszonya, egyáltalán nem félt a gengszterektől. Ijesztette a gondolat, hogy rálőhetnek egy negyvenhármas kaliberű Colttal, de ennek kicsi volt a valószínűsége. Előfordult, hogy a gengszterek soros megjelenése valahogy egybeesett a gyűlöletes szám manifesztációjával, és ilyenkor Sztyopa úgy viselkedett, mint egy átlagos gyáva üzletember. De ráfizethettek a gengszterek, akik ezt tévesen maguknak tudták be.
Egyszer Moszkvában turnézó, bizonyos Urusz-Martanból érkezett csecsenek hajtottak rá a cégére. Egy marihuánás spangli elszívása közben elemezve a nevet, Sztyopa – a betűk ABC-ben való sorszámára és a betűknek a szóban való sorrendjére épülő – komplikált számításokkal megtalálta benne a kétszer ismétlődő 43-at, és beleegyezett, hogy teljesíti a csecsenek minden követelését. De amikor reggel tiszta fejjel megismételte a számításokat, rájött, hogy tévedett. Még kétszer ellenőrizte magát, majd telefonált a tőle védelmi pénzt szedő "védnökeinek", akik szintén csecsenek voltak, egy testvérpár, olyan bibliai nevekkel, mint Isza és Musza.* Amikor az urusz-martaniak megérkeztek a pénzért, rövid heraldikai dialógus bontakozott ki, és rögtön a dialógus közben Isza és Musza Sztyecskinjeik keresztben befűrészelt hegyű golyói végeztek a vendégművészekkel. Az urusz-martaniak ellenséges tapé-hoz tartoztak.
A golyókon lévő keresztnek semmi köze a kereszténységhez; az ilyen golyó nem megy át a testen, hanem loncsos ólomrózsaként kinyílik benne, és hátralöki a beszélgetőtársat, nem hagyva meg neki a cselekvőképességnek azt a néhány másodpercét, amely gyakran a világon mindent elront. Az eset eredményeképpen Sztyopa körültekintő és kegyetlen, vaskezű ember hírébe került, aki nemcsak az ellene vétők Allahhal való találkozását tudja megszervezni, hanem még a csecseneket is képes egymásnak ugrasztani.
Ez a hírnév jól jött, amikor Sztyopa bővíteni kezdte a bizniszét. Hasznos volt, ha valaki gazembernek és gyilkosnak számít. Ez védett az emberi aljasságtól: a fokozottan versenyképes lelkek magasabb rangú démonra ismertek benne, és elhúztak, hogy azokat rugdossák seggbe, akik valamit is magukon viseltek a Megváltó vonásaiból. Sztyopa a természete szerint jó ember volt, hajlamos megbocsátani az ellene vétkezőknek és segíteni azoknak, akik bajba kerültek, de az urusz-martaniakkal való eset után ezt sikerült eltitkolnia a világ elől.
Hamarosan kiderült: bölcs döntés volt hajdanában, hogy pénzügyi főiskolára iratkozott be. Nem a szocialista pénzügyekről szerzett tudás volt a hasznára – abból semmi sem maradt meg a fejében –, hanem a kapcsolatok: például az évfolyam volt szakszervezeti bizalmija segített neki, hogy bejegyeztesse a bankját. Kiderült, hogy sok kulcsembert még abból az időből ismer, amikor a bizniszt úgy hívták, hogy komszomol. Igazából nehéz csak egyvalami volt: nevet találni a banknak.
Sokáig törte rajta a fejét. Szinte lehetetlennek látszott, hogy megfelelő szót találjon, amely magában foglalja a 34-et.
Először a szemétkosarat töltötték meg, aztán az irodáját is elárasztották az elvetett variánsok – Central d’or, Classic Dareios, Camp Dollar –, teleírt összegyűrt papírlapok. A munkatársaknak megtiltotta, hogy bekapcsolják hozzá a telefonokat, amíg tartanak az alkotás kínjai, és azok már aggódni kezdtek a főnök állapota miatt, amikor meglett a megoldás.
Tulajdonképpen röhejes volt, ahogy megtalálta. Eszébe jutott a szék hátán lévő felirat, amit tizenhetedik születésnapján látott a moziban: SZAN-34. A SZAN szóban és a 34-ben nem volt semmi közös. Másrészt viszont, nehéz lett volna olyan szót találni, amelyik ennyire közel áll Sztyopa sorsának legfőbb számához. De erre még Sztyopa legélesebb elméjű rosszakarója sem jött volna rá, nem kellett félni, hogy kiderül a titka.
A névhez illően alakult a bank tevékenységi területe. Természetes módon bizonyultak ennek a területnek a szanitárius ügyekkel és a város csatornázásával kapcsolatos projektek. Sztyopát kinevették a barátai és az ismerősei, akiknek olyan bankjaik voltak, amelyek neve forró sivatagokban lévő oázisokra vagy darazsakkal és legyekkel táplálkozó trópusi orchideákra emlékeztetett. De Sztyopa nem sértődött meg – a romantikus nevek, amelyekkel évfolyamtársai megajándékozták gyermekeiket, messziről börtön- és üzletileszámolás-szagot árasztottak. Nyilvánvaló volt, hogy nem fognak sokáig létezni. Hanem a Szanbank név ("kissé stiches" – ahogy az egyik esztetizáló bulvárlap írta) valahogy annyira unalmas volt és annyira nem kellett – tehát útban sem volt – senkinek, hogy kitűnő álcának bizonyult. Sokan rögtön felmérték, hogy mennyivel nyugodtabb egy olyan cégen keresztül folytatni a komoly műveleteket, amely a szanitációval kelt asszociációt, mint valami Glamour Bankkal vagy Bonny Bankkal kapcsolatba kerülni. Kevesebb a glamour, viszont kevesebb a fejfájás is.
Növekedett és felvirágzott a vállalkozása, mint az Andersen meséjében szereplő rút kiskacsa, amely észrevétlenül változott hattyúvá. Ebben segített egy alapvető imázsépítő művelet: nem sokkal a kilencvennyolcas válság előtt Sztyopa angolra "fordította" a bank nevét: Sun Bank. Amikor ez a név az összes dokumentumon ott villogott az orosz mellett, kezdett úgy tűnni, hogy a banknak a kezdet kezdetétől inkább a szabad világ angol nyelvű napjához, mint a hazai szanitációhoz volt köze, és a Szanbank egyszerűen igazi nevének az orosz átírása. Bármiféle alap nélkül kezdték úgy venni Sztyopa gyermekét, mintha egyszerre az összes olyan nyugati korporáció leágazása lett volna, amelynek nevében szerepelt a Sun szó. Sztyopa tudatosan rájátszott erre azzal, hogy az bank emblémáját a Sun Microsystems logójáról koppintotta. Hasonlított az embléma, csak a stilizált s, u és n betűk helyén a 3-as és 4-es szám állt, amelyeket úgy megváltoztatott a grafikus, hogy a avatatlan szemlélő geometriai mintának látta őket. Egyre kevesebben maradtak Sztyopa mellett, akik emlékeztek rá, hogyan indult a biznisze, és különösebben ő sem kapaszkodott beléjük.
Ugyanúgy működtette a vállalkozását, mint amikor számítógépekkel üzletelt. Annyi volt a különbség, hogy a fragile feliratú dobozok helyett hatalmas összegek ki- és berakodása folyt, és nem a látható és érzékelhető tárgyak világában zajlott a dolog, hanem a Sztyopa számára érthetetlen elektromágneses töltések és elektromos láncolatok homályos dimenzióiban.
Minden döntése meghozatalában két szám irányította, a 34-es és a 43-as; az első zöldre, a második a vörösre állította a lámpát. Ennek ellenére az ügyei jobban mentek, mint a konkurensek többségének. Mások ezt az intuíciójával magyarázták, Sztyopa viszont tudta, hogy kizárólag a 34 éltető hatásáról van szó. Egyébként egy-egy különösen sötét és hosszú téli éjszakán felébredt benne a racionalista, és töprengeni kezdett, hogy lehet ez: teljes szakértő-, referens-, elemző- és asztrológus háttérrel rendelkező emberek megfontolt döntéseket hoznak, és vesztenek, vele viszont előfordul, hogy csak azért visszautasítja a biztos nyereséget, mert valahol a közelében felvillant a 43-as, vagy ellenkezőleg, beleveti magát az örvénybe, ahonnan rákacsintott a 34-es, és viszi a bankot (nem mindig, persze, de gyakrabban, mint azok, akiket a józan ész irányít). Lassanként felderengett az agyában a válasz.
A kor és az élet annyira abszurd volt a maga mélységeiben, a gazdaság és a biznisz olyan mértékben függött a fene tudja mitől, hogy bárki, aki higgadt elemzés alapján hozott döntést, arra a hülyére hasonlított, aki ötös szélviharban akar korcsolyázni. Nem elég, hogy nincs ott a szerencsétlen lába alatt a várt támasz, de maga az eszköz is, amelynek a segítségével le akarta hagyni a többieket, súllyá változik, és a mélybe húzza. Eközben mindenhol ki voltak függesztve a korcsolyázás szabályai, optimista zene szólt, és a gyerekeket az iskolában az életre készítették fel, megtanítva őket a tripla axelre.
Sztyopa nem követte azt a törvényt, amelyről egyébként sem volt fogalma a világnak. Abban különbözött a Brown-részecskéktől – amelyek a legrövidebb utat keresik, és éppen emiatt kényszerülnek értelmetlen, örök kavargásra –, hogy életének íve nem függött az értelem számításaitól. Olyan volt Sztyopa, mint az értelmes ember az ösztönök hajtotta vadállatok közt. A többieket éppen az az igyekezet tette vadállattá, hogy minél megfontoltabban cselekedjenek, őt pedig az változtatta értelmes emberré, hogy az értelem zavaros útmutatásai helyett újra meg újra egy és ugyanazon irracionális szabálynak engedelmeskedett, amelyről nem tudott senki körülötte. Ez a legvalódibb mágia volt, és erősebb az intellektus minden építményénél.
***
Sztyopa a jelcini éra tetőfokán töltötte be harmincnegyedik évét. Tisztában volt vele, hogy ez élete központi éve – fiatal volt, tele erővel, a bank olyan pénzeket forgatott, hogy néha félt egyedül maradni a sötétben, de nem ez volt a legfontosabb. Ő és a 34-es szám háromszázhatvan napra egy egésszé forrt. Úgy érezte, hogy római Vesta-szűzhöz, vagy Pontifexhez hasonlító szakrális lénnyé változott, és egész idő alatt az istenség láthatatlan jelenléte fogja óvni minden lépését. Okosan kellett kihasználni ezt az időt, és Sztyopa igyekezett.
A dolgai jól mentek. Sok pénzt keresett és egy részét külföldön rejtette el – nem azért, mert félt valamitől, hanem mert mindenki ezt csinálta. De sajnálta, hogy csak anyagi gyarapodásra pazarolja ezt a rendkívüli évet. A régi augurok úgy jósoltak, hogy a magaslatokról figyelték a madarak röptét. Ugyanígy akarta ő is élete összes fő dolgát látni a magaslatról, ahol volt. Érezte, hogy valami szellemi tekintélyhez, az élet káosza és az ég örök rendje közti közvetítőhöz kell fordulni. De kihez?
A bibliai istennek semmi esélye sem volt Sztyopa lelkében. A fiatalkori bibliaolvasás után bosszúálló és kegyetlen zsarnok képe alakult ki benne, aki mindennel jobban kedveli az égett hús szagát, és Sztyopa bizalmatlansága teljesen természetes módon kiterjedt mindenkire, aki kijelentette, hogy rokonságban áll ezzel a mezővárosi lidérccel. A hivatalos egyházhoz sem viszonyult jobban, mert úgy tartotta, hogy az egyetlen módszer, amellyel az egyház a Mindenhatóhoz közelíti az embert, az a cigarettával való kereskedés.
De ez nem azt jelentette, hogy vulgár-ateista volt, aki csak a pénz hatalmát ismeri el. Megértette, hogy a 34-es szám félig nyitott ajtó, amelyen keresztül azzal az erővel érintkezik, amely mások számára a formák végtelen sokaságán keresztül érhető el, köztük olyan formákon keresztül is, amelyek ijesztették látszólagos torzságukkal. De a vallási piacon nem volt olyan termék, amely jobban csillapíthatta volna a csoda iránti epekedését, mint a számokkal való kapcsolat.
A jó körülmények közt élő oroszok többségéhez hasonlóan eklektikus samanista volt mindazzal kapcsolatban, ami kívül került titkos világa határain: hitt a Szaj Babánál tett vizitek gyógyhatásában, tibeti amuletteket és afrikai talizmánokat gyűjtött, és burját extraszenszek szolgáltatásait vette igénybe. Ezért, amikor lelki eligazításra volt szüksége, elment Binga bolgár jósnőhöz, aki azon a nyáron a szezon hit-jének számított Moszkvában. Azt beszélték róla, hogy ugyanolyan tisztán látja a más jövőjét, mint egy átlagember a saját múltját.
Binga egy halom színes rongyba öltözött kövér nő volt. A szobában, ahol ügyfeleit fogadta, gyógyfüvek szaga terjengett, amelyek csomókban száradtak a plafon alatt kifeszített spárgán. Egy antik oszlop darabja, egy megfeketedett rokka, egy lámpás Siemens rádió és egy füst marta régi pad volt a szoba négy sarkában. A falon könyvespolc húzódott, a National Geographic bekötött évfolyamaival, Jelena Blavatszkaja arcképét és Mucha festő plakátját lehetett látni, amely egy szecessziós stílusban kivitelezett titokzatos szépséget ábrázolt egy sas kitárt szárnya előtt.
Sztyopára kiábrándítóan hatott, amit látott. A néprajzi kiállítási tárgyak olcsó dekorációnak hatottak. Binga olyan sokat kért a szolgáltatásaiért, hogy nyilvánvaló volt: nem kell se fonnia, se spárgán füvet szárítania. A házát egész üzletközpont vette körül, irodával, néhány kávézóval, szállodával, sőt egy kis szuvenirüzlet is volt ott. De lehet, hogy éppen ez okozta a problémát: személyi dizájner dolgozhatott neki, és az hordta a szobájába ezt az idétlen kacatot.
Mindez egy pillanat alatt villant át Sztyopa agyán, a következő pillanatban pedig elmosolyodott Binga, a karosszékével szemben álló székre mutatott, és a legtisztább orosz kiejtéssel ezt mondta:
– Bizony, kedves. A világon minden rossz tőlük van.
Sztyopa leült.
– Beszél oroszul? – kérdezte.
– Hogyne – mondta Binga, és egy olcsó kinézetű kartonpapír kaleidoszkópot vett a kezébe. – A Harkovi Tanárképzőn végeztem. Igaz, régen. Gyanítom, hogy azóta sokat haladt a pedagógia tudománya.
Sztyopának eszébe jutott, hogy mennyibe kerül Binga minden egyes szava, és nem tett fel udvarias kérdéseket a Harkovi Tanárképzőről. Binga fölemelte a kaleidoszkópot, és azon keresztül meredt Sztyopára, mint egy távcsövön. Különböző szögekbe fordította, és előrehajolt, mintha valami érdekes dolgot látott volna meg. Kövér ujjával megkopogtatta a kartonhenger falát, a homlokát ráncolta, aztán felnevetett, olyan hangosan, hogy ijedt képpel benyitott és benézett a titkár. Sztyopa nem mondott semmit – a szeánsz előtt kioktatták, hogy ne kérdezzen, amíg Binga néz. Miután abbahagyta a nevetést, Binga három-négy percig szótlanul nézett a kaleidoszkópba, csak időnként rázta meg és forgatta egy kicsit.
– Pfuj! – mondta, talán elítélően, talán hitetlenkedve. – Pfuj!
Sztyopa elvörösödött, de hallgatott. Binga félretette a kartonpapír csövet.
– Két fő szám van az életedben – mondta Binga. – A hold-szám és a nap-szám.
Sztyopa nem mondott semmit, csak szorosabban a szék támlájához simult.
– Az éveidnek nap-száma van – mondta Binga –, ezért azt hiszed, hogy ez életed különleges éve. De valójában meglehetősen átlagos év lesz. Semmi sem történik. És életed következő évei is körülbelül olyan nyugodtak és boldogak lesznek, mint ez. Hanem amikor elérkezik a hold-éved, akkor...
– Micsoda? – kérdezte Sztyopa összerándulva. – Valami szörnyűség történik?
– Egy nap – mondta Binga. – Egyetlen nap. De az olyan nap lesz, hogy megváltozik miatta az egész életed. Nem igazodok ki – lehet, hogy legyőzöd az ellenségedet. Lehet, hogy épp ellenkezőleg, elpusztulsz. Lehet így is, úgy is. Minden attól függ majd, tudsz-e segíteni a számodnak, hogy erősebb legyen.
– És hogyan tudok segíteni a számomnak, hogy erősebb legyen? – kérdezte Sztyopa.
– Nem tudom – válaszolta Binga. – Hisz ez a te számod, és nem az enyém. Sok mindennek az értelme rejtve van előttem abból, amit látok.
– Ez meg hogy van? Hogy láthatod azt, aminek az értelme rejtve van előtted?
– Színes mozaikokat látok, amelyek a más sorsáról szóló történetté változnak – válaszolta Binga. – De ezek egyszerűen képek, amelyek szavakká változnak. Én meg tudom ismételni ezeket a szavakat, de nem mindig vagyok tisztában az értelmükkel.
– Lehet, hogy én megértem? – kérdezte Sztyopa. – Mi van ott?
– Három színben látom a jövődet. De mindegyik szín mást mond. Amikor a kék üvegekre nézek, biblikus történetet látok. Kezedbe veszed a sors lándzsáját, feléred ésszel a vadállat számát, harcba szállsz a vadállattal és átdöföd. De a vadállat is igyekszik csapást mérni. Nem látom, hogy ki győz, mintha mindketten feneketlen mélységbe zuhannátok és eltűnnétek...
Sztyopának eszébe jutott, hogy a tévéképernyőn három színből áll össze a kép – kékből, zöldből és pirosból. Bizonyára Binga jóslása is hasonló elven alapult.
– És mit mond a zöld? – kérdezte Sztyopa.
– A zöld sokkal világosabban beszél. A zöld azt mondja, hogy holdfivéred van, akivel találkozol, és ez a holdfivér is vadállat.
– Holdfivér? – kérdezte Sztyopa, akit elbűvölt a szóösszetétel furcsa szépsége.
– Te napszámú ember vagy. A holdfivéred holdszámú ember.
– Tehát a holdszám az a vadállat száma?
– Nem tudom – válaszolta Binga. – Furcsa. A kék azt mondja, hogy így van. A zöld viszont azt mondja, hogy a vadállat bibliai száma, a 666 a holdfivéred kezén van. Mindenesetre két számot tisztán látok a háromból.
– És mit mond a vörös szín?
– Amit a vörös szín mond, annyira illetlen, hogy nem tudok róla hangosan beszélni anélkül, hogy megsérteném a nekem segítő angyalokat. De nemcsak illetlen, hanem még nevetséges is.
– És lehetne legalább virágnyelven?
– Lehet – mondta Binga, azzal fölfújta az arcát, elkerekítette a szemét, és átható hanggal kibocsátotta a levegőt az összeszorított ajkai közti kis résen.
Kinyílt az ajtó, és megint benézett a titkár. Amikor megbizonyosodott, hogy mindenki él, egy kézmozdulattal mutatta Sztyopának, hogy lejárt az ideje.
– Egy utolsó kérdés – mondta Sztyopa, miközben fölállt –, hihetek-e a saját számomban?
– Igen – mondta Binga. – De nemcsak hinned kell benne, hanem szolgálnod is kell neki. Ápolni kell, mintha sivatagban termő rózsa lenne. Ez különösen akkor válik fontossá, amikor közeledik a holdév. Ha ebben a nehéz időben úgy tudsz cselekedni, hogy a napszám erősebbé válik, mint a holdszám, akkor győzöl. De feltétlenül meg kell tenned a születésnapod előtt.
Sztyopa az ajtóhoz ment.
– És még valami – kiáltotta neki Binga. – A napszám bármelyik szám lehet. És a holdszám is. A lényeget nem a számok jelentik, hanem egészen más.
– Mi?
Binga vállat vont.
– Ha te magad nem látod most rögtön – mondta –, akkor ki és mikor magyarázza meg neked!?
***
Néhány évvel Sztyopa Bingánál tett látogatása után olyan folyamat kezdődött az országban, amit a nyugati szociológusok paradigmatának neveznek. Mint minden korszakos változás, meglehetősen észrevétlenül zajlott le, mintha egy másik dimenzióban történt volna, és az emberek lassanként szereztek róla tudomást, sok apró mozzanat alapján, amelyek külön-külön akár semmit sem jelentettek.
Az első ember, aki Sztyopa számára világosan megfogalmazta azt, ami már régóta a levegőben lógott, Muse volt, egy londoni filológusnő; Sztyopa anglofiliájából élt – mellékállásban a bankjában dolgozott fordító-referensként.
Muse elbűvölő fiatal nő volt, aki bámulatosan hasonlított egy cicára. Olyan nagy szeme volt, mint a félelemnek, és furcsa frizurája, amely rövidre nyírt hajból és hat „antennából”, hat fürtből állt, amelyek a legerősebb zselével hosszú tűkké voltak ragasztva, és párosával, párhuzamosan meredeztek a fejéről fölfelé és két irányba (még vékony drótot is belefont ezekbe a nyilakba, mert az antennák túl vékonyak és hosszúak voltak ahhoz, hogy csak a zselé tartsa meg őket). Ezek az ingadozó antennák annyira macskabajuszra emlékeztették Sztyopát, hogy folyton úgy érezte, Muse mindjárt elnyávogja magát.
A bankban végzett munkája mellett szakmai gyakorlaton volt az egyetemen, egy grant végén járva, amelyet valami elemző szervezet biztosított a mai városi folklór tanulmányozására (amint maga Muse mondta, az ilyen projekteket kizárólag azért támogatták, hogy ne kelljen csökkenteni az Oroszország elleni kémtevékenység költségvetési finanszírozását).
Muse kitűnően ismerte az orosz nyelvet, amit örökségbe kapott emigráns nagyanyjától, de nem tartotta magát orosznak. Muse intellektusa és filológusi tehetsége iránti mély tisztelettel töltötte el Sztyopát, ahogy az ismerte a témáját. A városi folklórt illetően csak egyszer tudott Muse-nak segíteni, amikor közölte vele azt a csecsen mondást, hogy "Egy golyó nem golyó", amit Iszától és Muszától hallott. Muse fölírta egy speciális szürkésbarna perforált kártyára, de azt mondta, hogy valószínűleg az orosz "Egy gyerek nem gyerek" mondás változata, amelyet a csecsenek azokban az időkben vettek át az oroszoktól, amikor békésen megfértek egymás mellett a lágerek priccsein. Egyszóval Muse okos nő volt és igazi profi. Ezért Sztyopának nem voltak komplexusai, amikor Muse olyan dolgokat magyarázott meg neki, amelyeket igazság szerint neki kellett volna Muse-nak.
Egyszer a Garázsban ebédeltek (az átlátszó falú utcai kiugróban ültek, ahonnan rá lehetett látni a Shangri-La kaszinóra és az Izvesztyija szerkesztőségére), amikor Muse legérzékenyebb pontján érintette meg Sztyopát.
– Minden lényeges szociális változás – mondta – nagyon gyorsan tükröződik a folklórban. Ami most Oroszországban történik, az egy nagyon mély, mondhatni archetipikus réteget érint. Nem túl bonyolultan fejezem ki magam?
– Semmi gond, – válaszolta Sztyopa, miközben a villájával fölemelt egy rizsfalatkát, amelyen nyers tonhalcsík volt (csak villával evett szusit).
– Ez a téma – folytatta Muse – az orosz lélek két ősi elvének összeütközése. Az egyik elv: a jó, a balek, az ostoba, sőt bolond – egyszóval a szent eszelős. A másik elv épp ellenkezőleg: a hatalmas, a dühöngő, a kíméletlen-legyőzhetetlen. Szimbolikus frigyben összeolvadva kölcsönösen megtermékenyítik egymást, és kimeríthetetlen erőt és mélységet adnak az orosz léleknek.
Sztyopa megnyomogatta a szalvétával az ajkát, és beszélgetőtársa akkurátus kis mellére sandított.
– Tegyük fel – mondta. – De hogy jönnek ide a változások?
– Hát éppen itt kezdődik a legérdekesebb – válaszolta Muse. – A balek elvet az orosz városi folklórban hosszú időn át a széteső Zaporozsec testesítette meg. A legyőzhetetlen elvet a gengszterek Mercedes 600-a, amely farának nekivágódott egy Zaporozsec az útkereszteződésben, ami után újorosz diskurzus kezdődött. Azt nem kell magyarázni, hogy mi az az útkereszteződés – az Úr keresztje is, keresztút is, szélrózsa is... Sok ok van, ami miatt a néplélek éppen az útkereszteződésnél lép frigyre önmagával. Ezt szétmozgassam?
Néha azért Muse angol kifejezések tükörfordítását használta.
– Nem, nem kell – mondta Sztyopa. A szimbolikus frigyről nem akart hallani; a gengszter, a far és a diskurzus szavak egy mondatban való használata pedig nem okozott neki különösebb örömöt. Arról volt szó, hogy eddig nem koronázta siker Muse azon igyekezetét, hogy megmagyarázza neki a diskurzus szó értelmét, és az egyetlen asszociáció, amelyet Sztyopában keltett, a "kur" volt, a nevezetes egyszótagú orosz szó bolgár megfelelője, ezért a diskurzus Bulgáriából szállított diszkont pénisznek tűnt számára. Emiatt a mondat jelentése fenyegetően többértelművé változott.
– Itt az a lényeg, hogy ma a szimbolikus frigy új formában zajlik. A szociológusok még semmit sem értenek, de a folklór már tükrözi a megtörtént változást. Ez a változás látszik a Mercedes 600-asról és a fekete Volgáról szóló viccben. Mint az elemzéséből következik, mindkét ősi elv – a balek és a kíméletlen-legyőzhetetlen – új reprezentációt kapott a népi mentalitásban. Ez a tudatban lezajlott forradalom a paradigmaváltás. Érthetően mondom?
– Rendben – mondta Sztyopa. – És hogy van a vicc?
– Nos hát – válaszolta Muse –, egy hatszázas merci a kereszteződésnél egy füstüveges Volga farának vágódig. A Mercedesből kiugrik egy gengszter, puskatussal kiveri a Volga üvegét, meglát benne egy efeszbés** ezredest, és így szól: Ezredes úr, én itt csak kopogok, kopogok, maga pedig nem nyitja ki az ajtót... Hová vigyem a pénzt?
Sztyopa nem nevetett, ellenkezőleg, egyből elszontyolodott. Muse folytatta:
– És különösen azért érdekes ez a vicc, mert újak már nem ígérkeznek utána. Ez az egy úgymond, mindenkié, mint a győzelem.
– Még hogy vicc – sóhajtott fel Sztyopa. – Ez az élet...
Ő maga is az egész bőrével érezte a változások szelét, még ha nem talált is a leírására olyan fantasztikus szavakat, mint Muse.
Változott az élet. A gengszterek eltűntek a bizniszből, mint a patkányok a közeledő természeti csapás előtt. A tehetetlenségi erő miatt még ott furikáztak az utakon vulgárisan drága autóikkal és heroinoztak bárpalotáikban, de a rázós üzleti találkozásokra mindkét részről váll-lapos férfiak érkeztek, akik mintegy viccből tisztelegtek egymásnak – és emiatt nem volt világos, hogy az ilyen aktust lehet-e egyáltalán rázós találkozásnak nevezni. Sztyopát egyelőre nem érintették ezek a változások. És egyszer csak, egy tiszta áprilisi reggelen, egyenesen az irodájában rátörtek a védnökei, Isza és Musza, a rettenetes testvérpár.
Sztyopa azonnal tudta, hogy valami nem stimmel. Isza és Musza nem telefonált előtte, és riadtnak látszottak. Mindketten borotválatlanok voltak, és ha ez jól is állt Muszának, a fiatal farkasnak, a playboy Iszának egyáltalán nem vált a javára az állán meredező szürke borosta. Öreg pásztorra hasonlított vele, aki talált egy klubzakót a hegyek közt összezúzódott repülőgép roncsai közt. Azonkívül izzadtságszagúak voltak – úgy nézett ki, hogy napok óta nem fürödtek.
– Velünk jössz, Sztyopa! - mondta Isza.
Olyan, a más sorsa iránti érzett nyugodt fatalizmus csengett a hangjában, hogy Sztyopának csak a kocsiban jutott eszébe, hogy éppenséggel vissza is utasíthatta volna az invitálást. Vagy nem utasíthatta volna? Késő volt találgatni – a fivérek az első ülésre ültették, ők a hátsóra telepedtek, és megparancsolták a sofőrnek, hogy menjen a városközpontba. Egy megkezdett beszélgetést folytatva, egész úton halkan vitatkoztak. Sztyopa mindenáron igyekezett belehallgatni a beszélgetésbe, hogy rájöjjön, mi vár rá, és mi a fivérek terve. De erről egy szó sem szóltak. A forgalom zaja miatt nehezen tudta kivenni a szavukat. Isza ezt mondta:
– Ne hozz szégyent a nemzetségünkre, testvér! Te csecsen vagy, milyen dzogcsen vagy? Használd a kokainjukat, rontsd meg a nőiket, nyírd ki a férfiakat! De ne keress semmit a lelkükben, beleszart nekik abba a sátán. Mi hiányzik neked az iszlámból?
– Azt beszélik – válaszolta Musza –, hogy ennek az útnak a végén szivárvánnyá lehet válni. De a te utad végén, Isza, egyszerűen halottá változol. Egyetlen szufi sem tanít meg, hogy hogyan változz szivárvánnyá.
– Ó, a szivárvány! – kiáltott fel Isza. – Mindent tudok róla. Miért hiszed, hogy olyan hülye a testvéred? Az embernek egész életében egy büdös barlangban kell gubbasztania, hogy szivárvánnyá változzon. És ki tudja, sikerül neki, vagy sem – senki se látott olyan embert, akinek sikerült, csak a szivárványt látták. Azt mondod, hogy az iszlámban nincs szivárványtest. Ez így van, igen. Többet mondok neked. Az iszlámban nincs asztráltest, nincs mentáltest, nincs éteri test, nincs kefírtest, nincs szakszervezeti test és így tovább. Mindez nincs. Viszont nálunk van srapnel- és repesztest, ami nincs se a buddhistáknál, se a keresztényeknél, se senkinél. És ezt, testvér, mindig el lehet érni, még másnaposan is, vagy ha a legrettenetesebben kattog az ember. Allah kegyelméből öt perc alatt el lehet érni, csak négy kiló jó plasztik és három kiló apró acélgolyó kell hozzá. És persze detonátor. És nem kell egy életen át egy büdös barlangban gubbasztani, valami varázsigéket motyogva. Gyorsan! Szépen! Ezeknek a testeknek a természete pedig egy és ugyanaz.
– Miért? – kérdezte Musza.
– Hát azért, mert másmilyen egyáltalán nincs.
– Nem értem.
– Ha ezt nem érted, testvér, akkor hogy akarsz szivárvánnyá változni?
Isza elégedetten felnevetett. Musza mély töprengésbe merült. Isza időről időre megmondta a sofőrnek, hogy merre forduljon be, és hamarosan kiértek a Tverszkaja utcára.
– Hová megyünk? – tette fel Sztyopa az őt gyötrő kérdést.
– Találkozóra, hová máshova – válaszolta Isza.
– És kivel?
– Egy efeszbés fószerral. Aszondja, egyszerre mind a hármunkkal van dolga.
– És nekem feltétlenül jelen kell lennem? – kérdezte óvatosan Sztyopa. – Hisz én ezekben a dolgokban nem izé... Talán elintézhetnétek egymás közt?
Isza vállat vont.
– Én nem lennék ellene. De az efeszbés erősködött. Azt mondta, hogy alá kell írni valami papírt. Már mindenki aláírta, csak mi maradtunk hátra.
– Ki a fene az? – kérdezte Sztyopa.
– Valami Lebjodkin százados.
– Nem ismerek ilyent.
– Én sem – válaszolta Isza. – Ő viszont ismer minket. Hát most megismerkedünk, olyan idők járnak, hogy jobb a barátság. Állj csak meg az aluljárónál, tovább gyalog megyünk. Itt van a közelben.
Az utolsó szavakat a sofőrhöz intézte. Megállt a kocsi.
Sztyopa kinézett az ablakon. A Tverszkaján voltak, a Belorusz-pályaudvar előtti térnél. Tavasz volt. Fényesen kéklett a frissen mosott ég, és még az aszfalt is valami ismeretlen poros boldogságot sugárzott. De Sztyopának egyáltalán nem volt kedve kiszállni, hogy találkozzon mindezzel a csodával. Sőt, ha a kocsi alján lett volna kibúvónyílás, azalatt pedig egy másik, egy csatornanyílás, akkor Sztyopa gollamként átmászott volna a napfényes áprilisi napfényből a sötét föld alatti bűzbe. És egyáltalán nem a Szanbank eszmeisége iránti hűségből. Félt.
Becsapódott mögötte az ajtó.
– Szállj ki, megérkeztünk! – mondta odakint Isza.
Amikor lementek az aluljáróba, Isza vidáman elmagyarázta, hogy legalább száz méterrel a találkozó helye előtt ki kell szállni a kocsiból, és széttagoltan kell megközelíteni, "nehogy aknára vigyék őket" – amint kifejezte magát. E szavak után Sztyopa néhány másodpercig azzal a szégyenletes vággyal küzdött, hogy félrevonuljon, letolja a nadrágját és leguggoljon rögtön a pultok közt, amelyekről krimiket árultak. Még soha nem ment ilyen találkozóra, és rossz előérzete volt. De úgy tűnt, hogy a fivéreket egyáltalán nem izgatja, ami történik. – Musza valamin töprengett, Isza pedig fütyörészve, figyelmesen nézegetett jobbra-balra.
– Hová megyünk? – kérdezte Sztyopa, amikor fölmentek a felszínre a Tverszkaja túlsó oldalán.
– Már majdnem megérkeztünk. Itt van mindjárt – a Jakitorija étterem lesz az.
Sztyopa valami újságcikkből emlékezett rá, hogy a Jakitorija szó japánul olyasmit jelent, mint az orosz saslicsnaja, pecsenye-büfé.
Belőlünk csinálnak pecsenyét – gondolta. – Most mindjárt.
* Ézsajiás és Mózes (a ford.)
** F.Sz.B. "Fegyeralnaja Szluzsba Bezopasznosztyi", azaz Szövetségi Biztonsági Szolgálat. (a ford.)
Hozzászólás