hirdetés

Világi nő – Bán Zsófia 60

2017. szeptember 24.

Bán Zsófia ugyanúgy lenyűgöző tudással közelíti tárgyát, személyes és szenvedélyes, az írás számára hasonlóképp önfeltárási és egyben önmegismerési folyamat, „amelynek során olyan dolgokat kell felszínre hozni, amelyek az ember lényegéhez tartoznak", mint Balassának, akit az egyik legfőbb mesterének tekint". Bán Zsófia szeptember 23-án volt 60 éves. Nagy Gabriella köszönti.

hirdetés

Bán Zsófia nyilatkozza Balassa Péterről az Emléktöredékek egy Tanítóról című film számára készült interjúban (megjelent a Jelenkorban, 2006-ban): „olyasfajta hozzáállásra tanított, amely azt sugallta, hogy az irodalommal való foglalkozás, az valamiféle létforma; valami, aminek sokkal súlyosabban van köze az élethez, sokkal nagyobb a tétje, mint gondolnánk. (...) már akkor is úgy voltam az irodalommal és a művészettel való foglalkozással, hogy elsősorban az érdekelt, ami emberileg is közelről érintett". Nem véletlen idézem ezt a beszélgetést, amikor a születésnapos író, esszéista, tudós tanár méltatására készülök. Itt összegzi ugyanis legpregnánsabban mindazt, ami későbbi tevékenységét jellemzi. Bán Zsófia ugyanúgy lenyűgöző tudással közelíti tárgyát, személyes és szenvedélyes, az írás számára hasonlóképp önfeltárási és egyben önmegismerési folyamat, „amelynek során olyan dolgokat kell felszínre hozni, amelyek az ember lényegéhez tartoznak", mint Balassának, akit az egyik legfőbb mesterének tekint. Bán Zsófia Balassához hasonlóan szeretetviszonyban („a pedagógia Erósza szeretetviszony"), nem bekebelező, sokkal inkább nyitott, befogadói kapcsolatban áll választott témájával és beszélgetőpartnerével, az olvasóval.

A kislányos mosolyú, világi, sőt nagyvilági nő, széles látókörű gondolkodó, aki Rio de Janeiróban született, kutatóként, ösztöndíjasként és vendégtanárként bejárta a világot, New Yorktól Berlinig, Szingapúrtól Lisszabonig és Minneapolisig, „a vizuális kultúra és a genderelméletek összekapcsolt kutatásának legmeghatározóbb magyarországi alakja" (Sonnevend Júlia), esszéiben és szépirodalmi műveiben is műfajok határterületein, közös halmazában keresi és találja meg a megszólalásra alkalmas terepet és nyelvet.

Mélyi József morfondírozik a Turul és dínó kapcsán két inspiráló kijelentésen, melyeket Bán Zsófia művére érvényesnek tekint: „belülről izzik", és „mélysége van". A közös és privát emlékezet feltáratlan, kibeszéletlen mélységeiről van szó, melyekben a gondolkodás természetes asszociációs láncán egyre belsőbb vidékekre vezet, s a mélystruktúrában revelatív kapcsolódásokat, egyezéseket és párhuzamokat tár fel, és ajánlja fel azokat a magunkkal való szembenézés termékeny, sokszor fájó támpontjainak. Emlékezetes számomra az Ítélet Nürnbergben című, az angol és amerikai katonák által a náci haláltáborokról készített filmek részleteit 1961-ben bemutató, Stanley Kramer rendezte courtroom drama alapos, hátteret és összefüggéseket megrajzoló elemzése, különös tekintettel a Szebb Jövőért Egyesület feloszlatására irányuló ügyészi beadvány 2014-es gyulai elutasítására. Ebben és az ehhez hasonló esszékben (vagy például az általa létrehozott demo-kritika műfajában) Bán Zsófia nélkülözhetetlen feltáró munkát végez a tévútra futott történelmi és kulturális emlékezet helyreállítására. Róla is elmondható, amit Nádas kapcsán Forgács Péterről ír: „Nádas Péter életművéhez – s azon belül is különösen a Párhuzamos történetekhez – hasonlóan Forgács kitartó céltudatossággal tárja fel azt, ami nincs jelen a magyar kulturális emlékezetben, azt, amiről ez a kulturális emlékezet hallgat, amitől rendszerint, sőt következetesen elfordul".

Emlékezetesek finom megfigyelésekre épülő prózai művei, vérbő humorú írásai, megrendítő búcsúzása Balassától (akinek egyébként most készülő, Méreg című regényét is ajánlja) és Esterházy Pétertől, mely utóbbiból idemásolok egy részletet az ünnepeltnek, ne felejtse: „És az a nevetés még mindig tart, most is, in hora mortis, holott üres az ég. A legnagyobb ajándék, egy könnyed, mégis komoly, csak rá jellemző, elegáns gesztussal átnyújtva; szabaduljatok föl, legyetek végre szabadok. Nevessetek, maflicsekek."

És még egy, a Turul és dinó Guardianben is közölt, Svetlana Boymnak emléket állító, Le rúzs et le noir című bevezető esszéjéből, mert nagy szüksége lesz rá a következő hatvan évben: „Magyarország déli határainál büszkén áll a pengekerítés, Európa pedig, és minden, ami az európai gondolatot képviseli, talán épp szétesőben van. Nem tudjuk, hol éljünk, merre menjünk, lehet, hogy most már mindenütt száműzetésben leszünk, vasfüggönyön kívül is, belül is. Csak egyvalami igazít el, az, aminek a hol erősebb, hol gyengébb, meleg fénye, játékos chiaroscurója akkor is megtartó erővel bír, amikor már csak emlékké válik.
<'Vészterhes időkben' élő férfiakról és nőkről írva Arendt megállapítja, hogy végletes helyzetekben a világosság nem a filozófiai fogalmakból, hanem abból a 'bizonytalan, remegő és gyakran gyenge fényből' ered, amelyet férfiak és nők csiholnak, s amely a számukra adatott élettartam egésze alatt sugárzik belőlük. Ez a fénylő tér, amelyben 'férfiak és nők múltjukból előbukkanva egymás szikráit tükrözik', az emberség és barátság tere, amely bevilágítja a látszatok világát, amelyben élünk. Más szóval, a barátság nem arról szól, hogy minden kivilágosodik vagy elsötétül, hanem az árnyakkal való konspirálásról és játékról. Célja nem a megvilágosodás, hanem a ragyogás, nem a vakító igazságot keresi, hanem csupán alkalmankénti tisztánlátást és őszinteséget.>*"

Boldog születésnapot!

* Svetlana Boym, Scenography of Friendship: Hannah Arendt and Mary McCarthy, Cabinet,Issue 36, Friendship, Winter, 2009/10., Bán Zsófia fordítása


Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.