Halálának híre úgy ért, hogy napok óta az ő verseivel keltem és feküdtem. Chwila (Pillanat) című verseskötetét fordítottam a Tiszatáj tervezett lengyel összeállítása számára.
Akik ismerjük költészetét, tudhattuk már, milyen az a világ, amelyikben ő nincs jelen. A sok világ közül, amelyeket költészetével megalkotott, nem egy volt ilyen.
Bolesław Leśmiannal ellentétben, aki őelőtte a lengyel – és egyáltalán az európai – költészetben a más-világok megalkotásának legnagyobb mestere volt, Wisława világai szinte körővel-vonalzóval megszerkeszthető, nemlétükben is éles kontúrokkal rendelkező entitások.
Leśmian más-világai vágyalakzatok, a létezés határát végleg áttörni nem képes kísértetszerű, gyönge létformák körül létesülnek, nyelvi építőanyagukat a szófajok keresztezésével képzett neologizmusok alkotják. Például a „Lakatlan balladá”-ban:

„Egy zugban a bürök alatt habókosan istenedett,
Ajkat, szemet követelő leányforma köd lebegett,
Messze sajgó fájdalommal lenni készült, testesedni,
Most aranylón copfosodni, most fehérlőn mellyesedni”

Szymborska egész költészetében egyetlen – viszont gyönyörű – szerelmes vers, az „Álom” követi a leśmiani kozmopoézis példáját. Nehéz megállnom, hogy az egészet ide ne másoljam:

„Megjelenik szemhéjam belső oldalán,
ez az egyetlen világ, mely nyitva előtte.
Golyóval átvert szíve lüktet.
Hajából kilobban az első szélroham.

Létezni kezd a mező közöttünk.
Ég száll fölé felhőkkel, madarakkal,
a láthatáron hegyek fakadnak hangtalanul,
s elindul egy folyó megkeresni a tengert.”

Szymborska költészete nem erős világ és gyönge más-világ ellentétére épül. Terét egymásba illeszkedő világok alkotják. Körzőt-vonalzót épp azért emlegettem, mert az illeszkedés geometriája minden esetben pontosan leírható. Lehet egymást kizáró világok fésűszerű illeszkedése, és nyelvi alapja ilyenkor az inverzió. Önmagára mutató iskolapéldája a „Negatív”. Megint csak egy jellemző részletét idézem:

„Sötét arcodon világos árnyékok.
Leültél az asztalhoz
és rátetted megszürkült kezed.

Olyan vagy mint egy szellem,
amelyik élőket próbál megidézni.

(Mivel még ezek közé tartozom,
meg kéne jelennem neki, kikopogni:
jó estét, azazhogy jónapot,
Isten veled azazhogy Isten hozott.”

A létezés maga nem ontológiai evidencia, hanem kettős inverzió eredménye:

„Kisemmiződött értem is a semmi.
Valósággal a fonákjára fordult.
[…]
Vaktában csillagzik ott! Nem úgy ideát!
Minden hajlatokra, súlyokra, érdességekre
és mozdulatokra feszül!
A határtalan égbolt megszakadt végtelenség!
Hajladozó nyírfa testével enyhül a térszomj!

Másutt, például a „Kilátás porszemmel” című versben, egyidejűleg létező világok illeszkednek hiánytalan fedésben egymáshoz. A nyelvjáték kulcsszereplője ilyenkor az alany:

„Az ablakból szép kilátás nyílik a tóra,
de ez a kilátás sem látja önmagát.
Színtelen és alaktalan,
hangtalan, szagtalan
és fájdalmatlan evilági léte.

Feneketlen itt a tófenéknek,
és parttalan a partnak.
Nem nedves, nem száraz magának a víz.
Sem kicsi, sem nagy kavicsok között,
sem egyedül, sem sokadmagával,
saját csobogására süketen csobog a hullám.
És minderre természettől fogva egetlen ég borul”

Számtalan példát idézhetnék még a számunkra és magának létező világ egymásba illesztésének más-más módozataira Szymborska költészetében.  Egyetlen egy példa álljon itt búcsúzóul a „Barlang” című versből, a remény alakzatáé:

Sötét és hideg, ám egy
kilobbant tűz után.
Semmi – de a festett
sárga bölény után.

Semmi – de egy konokul
leszegett fő helyén
terjengő hiány.
Tehát a Gyönyörű Semmi.
[…]
Semmi – de mi utánunk,
akik itt voltunk”

A világ Szymborska nélkül és Szymborska után.

Csordás Gábor