hirdetés

Vissza a jelenbe

Balla Zsófia: A harmadik történet, Jelenkor, 2002

2002. december 17.
Néhány éve, röviddel a mostanit megelőző kötete, a válogatott és új verseket tartalmazó Ahogyan élsz megjelenése után Balla Zsófia megkért rá, hogy a tiszteletére rendezett Kossuth Klub-beli beszélgetős est bevezetőjeként mondjak néhány szót költészetéről. Megírtam az öt oldalas szöveget, annak rendje és módja szerint fel is olvastam, a kéziratot a gyakorlott kiállítás-megnyitó kézmozdulatával nyomban átnyújtottam a szerzőnek, de sem akkoriban, sem később nem publikáltam. A kritikus gyarló ember, lusta is. Az járt a fejemben, hogy a soron következő verseskötet megjelenésekor mennyire kapóra jön majd ez a publikálatlan szöveg, részben vagy egészben biztosan fel fogom használni. Nem gondoltam rá, hogy 1995 után ilyen hosszú időt kell várni Balla Zsófia következő versgyűjteményére, és arra sem gondoltam, hogy az a bizonyos pályakép most, A harmadik történetről szólva ennyire kevéssé lesz használható.     
hirdetés

Az irodalomtörténet ismer jó néhány klasszikus "come-back"-et, hosszú hallgatás, csend vagy várakozás után megjelenő művet, mely szerzőjét visszahozza az irodalmi nyilvánosságba. A kézenfekvő huszadik századi magyar példák (Nemes Nagy Ágnesé, Pilinszky Jánosé, Weöres Sándoré, illetve Illyés Gyuláé) persze mind saját politikai körülményeikből következnek, de hogy visszatérés létezik, azt akkor sem lehet figyelmen kívül hagynunk, ha a kortárs irodalom hivatásszerű tanulmányozója -- nyilván a történeti távlat hiányából adódóan -- viszonylag ritkán szembesül ilyen szabályosnak mondható, nagyszabású visszajövetelellel.
     Azt gondolom, A harmadik történet esetében is ez játszódik le a szemünk előtt (noha Balla Zsófiát ezúttal nem gátolta semmilyen külső politikai körülmény): egy a maga ritmusa szerinti termékenységében korábban folyamatosan, időnként eruptívabban artikulálódó költői életmű egy időre elapad, hogy a hosszabb idő után megjelenő folytatás radikálisan átírja és átformálja önmaga korábbi karakterét, illetve előzményét. A harmadik történet ilyen felülírás, és talán nem lövök túl a célon, ha azt állítom, hogy a kötet címének óhatatlanul is tudomása van az új, a "harmadik" kezdetről. Balla Zsófia pályáján volt ugyanis már egy hét évnél is hosszabbra nyúlt hallgatás, az akkor még erdélyi illetőségű költőnőnek ötödik (Kolozsvári táncok, 1983) és hatodik (A páncél nyomai, 1991) verseskötete között nyolc év telt el, ám azt a szünetet az akkori cenzurális viszonyok indokolták. Ismétlem, itt most nem volt ilyen kényszerítő körülmény, de a hét év mintha azzal a várakozással telt volna el, hogy ez a költészet egy új világba lépjen át.
      Nem arról van szó, hogy A harmadik történet ne viselné magán az azelőtt megismert költő kezenyomát. Számtalan eljárásmód megtalálható az új darabok egyikében-másikában azok közül, melyek Balla Zsófia "régi" verseit összetéveszthetetlenné tették: A harmadik történetben is következetesen megvan a fragmentált, szándékosan elakasztott vagy ironikusan kihagyásossá tett versbeszéd, amely ezen túl helyenként a vers centrumába még egy-egy különleges, váratlan szóleleményt is helyez -- ily módon a nyelv erőteljességét és autonómiáját adott esetben akár az egész vers-anyaggal szembehelyezve érzékelteti. (Ez különösen előző két kötetében volt kedvelt megoldása Balla Zsófiának, most visszafogottabb, kifinomultabb megoldásokkal találkozunk: például az Angyalnak lenni "Nézd: kardvirágok! kardalok"-sora beszédesen tanúskodik a nyelvi elbizonytalanításról.) Ezeknek a verseknek a nagy többségében is megfejthetően, dekódolhatóan vagy felismerhetően benne él a kiváltó élmény, amelynek elfedését a szerző nem végzi el, hanem apró töredékinformációkkal (ajánlásokkal, helynevekkel, időpontokkal, gyakran a címmel) még a lehetségesnél is nyitottabban hagyja a kiváltó motívumot. A harmadik történetben is érzékelhető a többi kötetben ugyancsak erőteljes ciklusépítő szándék. Ha csak egyetlen rövid versszéria erejéig, de most is megvan a kötetben a visszatekintés (Jegyzetlapok I-IV). A mostani versek nagy többségétől sem választható el az a típusú intellektualizmus, a végső kérdések iránti ama fogékonyság, mely e darabokat a kortárs gondolati költészet legjavába sorolja, és ebben profánnak és szakrálisnak ugyanúgy megvan a sajátos keveréke, mint a korábbiakban. (Csak a tipológia kedvéért jegyzem meg, hogy például a Babits Esti kérdését megidéző A rózsa számomra profán létösszegző vers, míg A fogadás ironikusan, a kötetcímadó vers vagy a Kettős apokrif tragizálóbban szakrális vers.) A harmadik történet igazi paradoxona kötetként éppen az, hogy (ha eltekintünk közvetlen tematikus összefüggéseiktől) talán nincs is olyan darabja, mely formálisan ne szerepelhetett volna Balla Zsófia valamelyik korábbi gyűjteményében, miközben együtt, egymás mellé sorolva, gyűjteményként a fentebb említett "come-back" váltás-szerűségét és élességét folyamatosan hangsúlyozzák.
     A változás három ponton szembetűnő. Noha a kötet ebben a tekintetben korántsem egynemű (sok a frivolan humoros darab, a híres slágerek, A szép fegyverkovácsné elköszöna régi fiúktól vagy Az élő forma mellett is jó néhány ilyen vers akad), a gyűjtemény egészére alapvetően mégis az elkomorulás jellemző, s nemcsak a Petri Györgyöt megidéző, tíz darabból álló Csöndfoltok mondatja velem, hogy a halál és az elmúlás mint téma, mint e költészet pillanatnyi alapkérdése új módon, középponti jelentősséggel került A harmadik történetbe, erőteljesebben és kézzelfoghatóbban, mint azelőtt. A kötet olvasója bizonyos lehet abban, hogy ha egy ponton (mondjuk a ciklusokon kívüli nyitóversben, A lélekzetben, de másutt is) születésről és teremtésről olvas, rövidesen a pusztulás és az elmúlás motívumával is találkozni fog.
     Ez a verseken belüli különös kiegyensúlyozottság egyébként az egész kötet szerkezetében és arányaiban is visszaköszön, ha borítótól borítóig olvassuk a könyvet, számtalan ismétlés tárul fel, nemcsak a verseknek, témáknak vagy egy-egy formának, de sokszor a szavaknak is megvan a párdarabjuk, a később elkövetkező rímjük, az új kontextusban megjelenő új értelmük és jelentésük. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a kötetben szereplő versek szövege alkalmasint jelentősen átalakult folyóiratbeli első megjelenésükéhez képest, akkor világosabban látszik az is, hogy az összerakás, az egymás mellé helyezés mindenkor szemmel tartotta a köteten belül elfoglalt helyet, és az új variációk, rendkívül következetesen, mindig a kötet összefüggésébe illeszkedtek.
     Ez a felismerés vezet el A harmadik történet végső újdonságához (ha ugyanis igaz az az észrevétel, hogy szerzőjük számára akár az eredetileg egyszer már nyomdafestéket látott versek rovására is fontos volt a kontextuális igazítás, akkor a kitüntetett helyeknek még nagyobb a jelentőségük), a kötetet lezáró A tárgy című vershez vagy inkább versprózához, mely Balla Zsófiától szokatlan módon erős önértelmező gesztust hordoz, és e költészetet egyértelműen, jóformán kinyilatkoztatásszerűen a huszadik századi magyar líra jelentős iskolájához, a tárgyiassághoz köti. Nem alaptalanul (hiszen a költő verseiben a tárgyaknak, a dolgoknak kitüntetett szerepe van), de nem is teljesen magától értetődően teszi ezt (hiszen ezen a költészeten mindig átsüt a személyiség szertelensége, az érzelem és az ünnepiség). A harmadik történet minden apró részletével azt bizonyítja, hogy objektivizmus és személyesség, az objektív és a rációval be nem látható között megteremthető az egyensúly. S remélhetőleg nem kell megint hét évnek eltelnie, hogy ezzel újra szembesüljünk.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.