hirdetés

Visy Beatrix – Halász Rita: A sok pho-levesnek köszönhetően

2019. február 4.

A Lakásszemináriumon "életbevágó témákat" dolgoznak fel az irodalom és a képzőművészet felől. A Lakásszeminárium vezetőivel, Halász Ritával és Visy Beatrixszel beszélgettünk.

hirdetés

A Lakásszeminárium ötletéről beszéljünk először! Mi volt az első gondolat, amelyet elkezdtetek fejleszteni?

Visy Beatrix: Én nagyon szeretek tanítani. A legteljesebb önazonosság állapota számomra. Sok helyen, különböző életkorú embereket tanítottam már. Évek óta próbálok újra elhelyezkedni a felsőoktatásban, kaptam már sok ígéretet és sok kedves, mosolygós karszéttárást, hogy nincs hely... Karszéttárásban amúgy nagyon jó a felsőoktatás. Végül úgy döntöttem, hogy nem szeretnék belekeseredni ebbe a várakozó helyzetbe, és elkezdtem azon gondolkozni, kinek, milyen formában tudnék és szeretnék átadni ismereteket, élményt az irodalomról. Így merült fel a saját műhely, saját szeminárium gondolata. De a konkrétabb ötletek és tervek azután jöttek, hogy Ritával beszélgettünk tanításról, műalkotások közvetítéséről, az emberek ilyen jellegű igényeiről, s hogy kevés olyan közeg van, ahol követelmények nélkül vagy közérthető formában, de mégsem banálisan lehet művészetekkel foglalkozni. Az ötletgyár innen már pikk-pakk működött és működik is, biztos a rengeteg közösen megevett pho-levesnek is köszönhetően, amit mindketten telerakunk chilivel.

Halász Rita: Tizennyolc éve tartok tárlatvezetéseket és előadásokat, öt éve tanítok a Visart Művészeti Akadémián, nagyon szeretem csinálni, úgy érzem, ez az igazi közegem. 2016-ban elmentem a JAK-táborba, és amikor bemutatkoztam, mint művészettörténész, mindenkinek az volt az első reakciója, hogy „de jó neked", a másik pedig valami szabadkozásféle, „én sajnos nem értek hozzá, de nagyon érdekelne." Azt gondoltam, ha ilyen sok embert érdekel, akkor ezzel lehetne valamit kezdeni.

Fotó: Szarka Zoltán

A jelentkezők száma, az első körre gondolok, volt annyira meggyőző, hogy természetes volt a folytatás?

VB: Az első félévet eleve egy nyolc alkalmas sorozatra építettük fel, konkrét témákkal, címekkel, időpontokkal. Nagyon jól indultunk, az első alkalmakra sokan jöttek, lelkesedtek. Mivel lett egy stabil bérletes csapatunk, és többen vannak, akik ugyan nem bérletesek, de rendszeresen jönnek, s mivel az egyes „szeánszok" óriási élményekké váltak számunkra is, továbbá a visszajelzések is elég pozitívak, így nem igazán merült fel, hogy ne folytatnánk.

HR: Volt. De tényleg, ez egyikünknél sem merült fel kérdésként. Engem az olyanok visznek előre, hogy valaki törött lábbal is eljön, mert nem akarja kihagyni. Vagy, hogy egy négy gyerekes házaspár megszervezi a gyerekfelügyeletet, és itt randizik. De olyan is volt, aki rátalált a régóta keresett forgatókönyv témájára, vagy egy képzőművész, akit annyira inspirált a Köldökzsinór című alkalom, hogy egy csodálatos textil faliképet készített ennek hatására.

Minden alkalom két részből áll, egy 60 perces képzőművészeti előadásból és egy másfél órás műközpontú irodalmi műhelymunkából.

VB: Projektorral dolgozunk, az ebédlő fehér falára vetítünk, így a képekben nyugodtan tobzódhatunk, de én is szoktam szövegeket, részleteket kivetíteni, amellett, hogy sok szöveget kinyomtatva is megkapnak a résztvevők. Van, hogy személyes élményből, van, hogy a téma általános felvetéséből, esztétikai, művészettörténeti közelítésből indítunk, s az interakció, a résztvevők bevonása is változó intenzitású. A képzőművészet nagyobb távlatokat, íveket is megenged, sőt, nagyon izgalmas korszakokon átgyalogolni, vagy egymás mellé tenni mondjuk egy barokk és egy kortárs festményt. De arra is volt példa, A szerelmes testnél, hogy csak Amor és Psyché-ábrázolásokról volt szó, és még ezen belül sem tudtuk kimeríteni a témát. (Itt például Rita adott ihletett nekem, hogy az irodalmi részben a rengeteg szerelmes, erotikus téma közül végül Weöres Psychéjét válasszam.) Az irodalmi rész jobban szűkít, szelektál, általában vagy egy prózai műre koncentrálok, körülbástyázva előzménnyel, oda tartozó verssel, mindenféle intertextusokkal, vagy néhány költeményre, versciklusra, amit részletesen vizsgálunk, elmerülünk sorokban, kifejezésekben, a jelentések bugyraiban. Egy szerző több műve, vagy még inkább 2-3 költő egy-egy versének társítása közelebb hozhatja az adott témát, mintha nagy irodalomtörténeti íveket, átfogó narratívát kínálnék. Közben persze előjönnek irodalomtörténeti szempontok, felvezetésként rendszeresen, de a műre, műértelmezésre helyezem a hangsúlyt.

Igyekszem előre megadni a hosszabb műveket, hogy akinek kedve, ideje van, elolvashassa. És ezt igénylik is, sokszor bombáznak a következő olvasmánnyal kapcsolatban.

És hogy konkrétan hogy néz ki? Néha nem kinéz, hanem hallható is, például témába vágó zenét teszünk be érkezéskor, vagy filmekből, sorozatokból, performanszokból mutatunk részleteket.

HR: Én képeket mutogatok, és ahogy egész életemben, arra a baromi egyszerű kérdésre keresem a választ, hogy mit csinált az a festő az ecsettel, hogy belőlem undort, félelmet, örömöt, unalmat, zavart, izgalmat, szomorúságot vált ki. Miért ábrázoltak valamit úgy, és pár évvel később máshogy. Vagy miért nem ábrázolták sehogy. A hiány mindig fontos dolgokra világít rá. Szeretek behozni távolabbi asszociációkat is, például hogy Hófehérke halála nagyon hasonlít a Mária halála ábrázolásokra, csak törpék helyett apostolok szerepelnek.

Fotó: Visy Beatrix

Az eddigi foglalkozásokat a következő témákra fűztétek fel: Köldökzsinór – szülés, születés, Sorompók – határátlépések, és beavat(ód)ások a kamaszkor környékén, A szerelmes test – csábítás, erotika és könny, meg még a többi. Folytathatnánk. Ha akarom nagyon figyelemfelkeltőek, ha máshonnan nézem, túlságosan általánosak az iránykijelölések. Hogyan oldjátok fel ezt az ellentmondást? Miként lehetséges „bekeríteni" ekkora területeket egy-egy foglalkozás alkalmával?

VB: A témára ráfutó, általános gondolatokat sokszor bevezetésként exponálom, de minden alkalommal leszűkítem a közelről vizsgált művek számát, hogy valóban tudjunk értelmezni, befogadni, fókuszálni. Nem is minden esetben maradunk a tematikus kiindulópontnál, a Menyegzőn például Mikszáth Gavallérok és Hrabal Házimurik című regényei keveredtek párba és remek párbeszédbe, ezek kapcsán nagyon jól lehetett beszélni a hiányokat, kopottságot, lecsúszottságot elfedő reprezentálás, a világ felé mutatott pompa természetéről és a karneváli regény fogalmáról. Azok számára, akik jártak már nálunk, zárt Facebook-csoport működik, egy-egy esemény után képek, videók, filmek, zenék, irodalmi művek kerülnek fel, mindenki bedobja korábbi művészeti élményeit, asszociációit, én is közreadom, ami kimaradt vagy amit még a témához érdekesnek gondolok.

HR: Nem könnyűek ezek a témák képzőművészeti szempontból, a születés például egy elég erős vizuális tabu, kreatívnak kellett lennem, hogy fel tudjak építeni egy izgalmas előadást, de ugyanezt éreztem a kamaszoknál is, mert a kamaszok ábrázolása jó sokáig nem volt festészeti probléma. Aztán persze volt olyan, ahol a nehézséget inkább a kimeríthetetlen lehetőség adta. Milyen képeket válasszak ki egy szerelmes testhez vagy a halálhoz, ahol mondjuk csak a keresztre feszítés ábrázolásokat lehetne öt évig tanítani? Nagyon sokszor a személyes érdeklődésem, kedvenceim segítettek. Így jött be az Ámor és Psyché történet, amit mintegy képregényként mutattam be, szinte minden egyes mozzanatához találtam illusztrációként egy festményt. Vagy a mélypontoknál Goya háborús metszetei és a fekete festmények. Amúgy is vannak kedvenceim, akiket igyekszem valahogy becsempészni. Caravaggio, Goya, Velazquez, a német expresszionisták. Otto Dixtől is találtam egy nagyon szép újszülött ábrázolást, ott fekszik a fehér drapérián a ráncos kisfiú, kezei ökölben, ordít, a köldökcsonk masnival elkötve. Ezeknek úgy megörül az ember.

Mik a koncepcionális támpontjaitok?

VB: Mindent mozgatunk. Ez a nagy koncepció. A bibliai, mitológia témákat és ezek alteritásbeli ábrázolását például badarság lenne elkerülni a festészetben, de én is indítottam már Eris viszályszító almáival vagy Philémon és Baucis történetével. Úgy gondolom, hogy itt is az arányok fontosak, a már régről ismerős szerzők, valaha olvasott művek és a teljesen új területek egyensúlya. Weöresről, Szabó Lőrincről például sokunknak vannak élményei, tapasztalatai, és a befogadók szeretnek ismert dolgokhoz kapcsolódni, ilyenkor elég gyorsan involválódnak. Innen indulva, elrugaszkodva lehet más kontextusban, új megközelítésben vizsgálni klasszikusok műveit is, és lehet kortárs költőkig, művekig, például Borbély Szilárdig, Takács Zsuzsáig, Marno Jánosig kifuttatni egy-egy témát. Klasszikus és kortárs párosítása abszolút játszik, Kosztolányi A rút varangyot véresen megöltük versét Janne Teller Semmijével tárgyaltuk például. S van olyan alkalom is, amikor mertem egyetlen kortárs műre, Farkas Péter Nyolc perc című prózájára építeni az egész irodalmi részt. Szerintem nagyon izgalmas kortárs művekkel részletesen foglalkozni, hiszen ezek értelmezésében még kevesebb gyakorlata, kapaszkodója van a befogadóknak, de a teljes ismeretlenség – se a szerzőt nem ismerem, se a művet, amúgy sem értem, mi a fene ez – is ijesztő lehet bizonyos emberek számára, így érdemesebb – a csoportot, állandó tagok reakcióit folyamatosan figyelve – az intertextualitás és irodalmi hagyomány óriási játékterét kihasználni.

HR: Művészettörténészként megkerülhetetlen a mitológia és a Biblia, én mindig ebből indulok ki, ezt gondolom tovább, persze van, amikor nem ez segít. Hiába vannak tele öregemberekkel a bibliai ábrázolások, ha azok nem mutatnak túl a jól ismert vizuális sztereotípián, hosszú ősz haj, szakáll, ráncos arc. Itt például sokkal izgalmasabb volt kortárs alkotásokat megnézni. A mélypontokhoz is szépen illett Marina Abramovic kínai falas szakítós projektje, vagy Csiszér Zsuzsi szintén párkapcsolati krízist feldolgozó, igen-nem installációja. De például a Menyegzőnél nem tudtam kihagyni a Kánai menyegzőt, és így beszélhettem Giottóról, Veroneseről és Peter Greenawayről is. Vagy említhetném azokat az ábrázolásokat, ahol egy meztelen kisfiú, mit kisfiú, inkább csecsemő, jegyez el egy gyönyörű fiatal nőt. Jézusról és Alexandriai Szent Katalinról van szó. Érdekes, vicces, bizarr. Ugye, hogy nem lehet kihagyni?

Fotó: Szarka Zoltán

A legutóbbi, immáron a Nyitott Műhelyben tartott maratoni foglalkozásnak mik voltak a legfőbb tapasztalatai újdonságai? Ilyen hosszú, egész napos kurzust még nem tartottatok .....

VB Összességében a nap sikeresen, talán állíthatom, hogy magas szakmai színvonalon zajlott, annak ellenére is, hogy egy nappal a maraton előtt betegség miatt a színházi részre új előadót, vendéget kellett keresnünk. Képzelhetitek, mekkora futam és izgalom volt, de szerencsére végül nagyon jól sült el az egész. Tudtuk, hogy a színházi témát nem ejthetjük, így találtunk rá Pass Andrea drámaíróra, rendezőre, aki nagyon izgalmas, őszinte és megrendítő dolgokat mesélt legújabb, édesapja betegségét, halálát átdolgozó darabjáról és ennek rendezéséről. Az esti felolvasás pedig remekül illett az egészhez, szépen emelte, „lírizálta" a nap témáit.

Azért is esett a Nyitott Műhelyre a választásunk, mert közege, hangulata némileg felidézi egy lakás intimitását, közvetlenségét, Finta Laci ismert vendégszeretete nagyon passzolt a mi arculatunkhoz. Az Élet-halál maratonnal az volt a célunk, hogy nyissunk a közönség felé, esetleg olyanok is eljöjjenek, akik eddig nem mertek, nem volt jó az időpont vagy akik bizalmatlanok, szkeptikusak. Nem fogunk és nem is akarunk óriási tömegeket mozgatni, de egy-egy ilyen kivonulás, nagyobb esemény által keressük közönségünket, szeretnénk megszólítani olyan embereket, akik majd eljönnek hozzánk a lakásba, és akik majd annyira jól érzik magukat, hogy alig lehet őket hazaküldeni.

HR: Bea után mondom a praktikus dolgokat: a Nyitott Műhely szerintem nagyon jól passzolt az eseményhez, de időpontot választhattunk volna jobban. A január, és egyáltalán a hó vége talán nem annyira kedvez a belépődíjas kulturális eseményeknek, jövőre tavasszal csináljuk.

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.