hirdetés

Vízjelek

Kubiszyn Viktor: Foglaltház, Jószöveg; Potozky Lászó, Magvető; Tóth Krisztina, Magvető

2013. június 5.

Idei szabadpolcomra a víz motívumával átitatott szövegek kerültek. A magasból alázúduló, frissülést, tisztulást hozó, vagy fullasztó, mélységgel fenyegető elem – fecskendőbe szívva, porokkal elegyítve, fékezhetetlenül áradón, netán áthatolhatatlan közegű börtönként – áthullámzik mindhárom alább ismertetett köteten. - Vass Norbert kritikája Kubiszyn Viktor Foglaltház, Potozky László Nappá lett lámpafény és Tóth Krisztina Akvárium című könyveiről.

hirdetés

Kubiszyn Viktor Foglaltház című könyve árnyékvilágot filmez. Imbolygó öngyújtólánggal világít be egy időből és térből kizuhant tudatparcellát. Fekete-fehér, dekomponált, lírai, tragikus, őszinte, vérfagyasztó és egytől egyig roncsolt képekből állítja össze a peremlét-tapasztalat szélfútta atlaszát. 

A kötet a Zónáról szól. A Zónáról, ahol egymást használó arctalan lidércek, dzsankisztalkerek kóborolnak. Az éhes érrendszer labirintusáról, amely örvénylő és kiúttalan. Egy önmagát láthatatlannak tettető és fenntartani képtelen közösségről, egy folyamatosan haldokló és a halál hidegét egymásba fecskendező csoportról, amelynek tagjai a biztonsági kamerák tekintete előtt lassan és visszafordíthatatlanul fogynak el. S végső soron a kereső emberről, a szorongásról és a függésről. Igazságokról és hazugságokról, valódiról és virtuálisról, valamint a Foglaltház kínálta talmi szabadság börtönéről.

A Zóna epicentruma a düledező Foglaltház. Ha tetszik, a romos épület a szeres létforma anyagi kifejeződése. Egyfelől rothadó, rákos sejt a belváros kigyúrt kockahasfalán, máshonnan nézve a reményvesztettek menedéke, az otthontalanság otthona. A szeméthalom odabenn bokáig ér, a falakon szénnel és szarral rajzolt ábrák látszanak. A lépcsőkön az újjászületéstől beláthatatlan messzeségbe került vegetatív véglények görbülnek embriópózba, a matracokon rémálmok kelnek életre, szivacsukba hallucinációk és végtelen utazások süppednek. Aki itt tanyázik, úgy érzi, folyton fúj a szél. Persze valószínűbb, hogy a hideg rázza, csontjai remegnek. Igaz, a tűz fényénél pár pillanatra színekkel telik meg a ház, de akárhogy is, halálszagú, rideg hely ez a poklon innen még, de a tisztítótűzön túl. Bejáratát egy olló jelzi. Ez vág el múlttól és jövőtől minden megérkezőt.

Az addikció – azt hiszem – sok más mellett türelmetlenségből fakad. A függő mindenekelőtt a keresés bizonytalanságát, sőt, voltaképpen az időt számolja fel. Egyetlen dologra fókuszál, s megszűnik frusztrált lenni. Volt, nincs szorongás. Volt, nincs élet. A pupilla tágul, a lehetőségek szűkülnek. Aztán – gondolnánk – egy idő után feleslegessé is válnak. A szenvedélybeteg számára ugyanis lassan tényleg megszűnik minden, ami a szúráson, szíváson, kortyon kívül létezik, de a halállal farkasszemet néző tisztában van azért azzal, hogy vesztébe rohan. „Ez mindent felülír és mindent elvesz, a fájdalmat, az érzést, az életet. Betolom.” Noha az is igaz, hogy a Foglaltház földszintjén sztonduló számára a visszatérés sem jelent igazi alternatívát. „Ezen kívül nincs is semmi. A kinti valóság csak egy díszlet, egy lecserélhető kulissza teli zombikkal, akik azt se tudják, merre vannak arccal.”

Kubiszyn könyve a Zóna lakóinak szemszögéből láttatja a – számukra veszélyt és fenyegetettséget jelentő, ugyanakkor időnként kapaszkodóként használható és a halálba vezető túléléshez asszisztáló – kinti világot. A „kint” morálja amúgy rég nem érdekli már az anyagost, akit paradox módon éppen a totális racionalitásvesztés tett számítóvá és céltudatossá. A falakon kívül, egy már nem létező életben a dzsanki halottnak hitt szellemekkel futhat össze, s tűcseréken, átunatkozott csoportterápiákon, illetve érdektelen, hosszú beszélgetéseken át vezet az útja az adagig, amitől megnyugodhat végre, ha csak fél órára is. Hisz egyetlen célja a szerzés. Ez felfüggeszt minden erkölcsi aggályt. Szűk keresztmetszet. Ha kell – mint vízzel kevert port – mirelit hazugságokat melegít fel, bárkin átgázol, s nem lepi meg az sem, ha lefűrészelt női lábszárat talál egy bőröndben. De zavarba sem hozza a horror. Egykedvűen szabadul meg az evilági bűnjelektől, mert azok Zombielandben értelmezhetetlenek. Nem, az empátia nem a drogosok erőssége.

Csakhogy – döbbent rá a könyv – a kinti világ túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy észrevegye a párhuzamos dimenziót. Az árnyékvilágból csapatnyi páriát lát csak, akik kapucni alá bújtatják arcukat, s a bennük lakó történetek olvashatatlanok ezért. Meg azon sem gondolkozott tán még soha, hogy ebben a reményvesztett, öngyilkos-alkimista társaságban „[a] Hiány az abszolút közös nevező.”

A könyv egy merész és sikerült metaforával azt állítja, a dzsankik és a nemdzsankik léte úgy viszonyul egymáshoz, mint a deep web és az internet. Mint az óceán színén úszkáló halak és a mélyben lapuló szörnyek, mint – s számomra ez a kötet legsúlyosabb megállapítása – közös akváriumot használó két külön faj. Az egyik szabadnak hiszi ugyan magát és ismeri a titkokat, de érzi azt is, hogy a misztériummal egyedül maradt, egyre fogy a levegő, s dönthetne bár úgy, hogy visszatér a felszínre, a tengerfenék csillogó kincsei nem eresztik. A másik – odafönn – a hullámok elsimításán dolgozik, s sziszüphoszi küldetése közben, ha a mélybe néz, imbolyogni kezd rögvest.

A Foglaltház szkeccsfilm a belső kerületek korallzátonyának árnyékvalóságáról. A sokszólamú kötetben számos szereplő hangja hallatszik. Olykor túlkiabálják, máskor csitítani igyekeznek egymást. Van úgy, hogy Hunter S. Thompson üvölt Petrivel, vagy Sziveri párbajozik Vörösmartyval. Jelentésrétegek gondolják egymást, szemszögek kacsintanak össze. A háttérben néha goa szól, máskor a nyolcvanas évek kőpankja recseg, legtöbbször viszont csak a szél kísérteties hangja hallatszik. A narrátor alteregója mintha Lukács evangélista, az önnön sebeit írással gyógyító orvos, a tanúságtevő volna. És ebből az irányból olvasva úgy gondolom, a könyv a szerző számára része a lelki megtisztulásnak, terápia, szolgálat.

A Foglaltház itt-ott túlírt és szétfolyó, zavarba ejt mégis, kívül csalogat a komfortzónámon, elbizonytalanít és ez jó. Irodalmon túlról jött irodalom, dzsanki-steampunk, web-sci-fi. Tanmese a labirintusból kiszabadult, apját meghaladni vágyó Ikaroszról, aki tudja: mélybe zuhanhat bármikor, de szavaiba kapaszkodva tovább vitorlázik az égen.

(Kubiszyn Viktor: Foglaltház, Jószöveg Műhely, 2013, 160 oldal, 2490 Ft.)

Úgy tűnik, Potozky László gyakran álmodik vízzel. Erre enged következtetni legalábbis, hogy – Áradás című bemutatkozó kötetéhez hasonlóan – második novelláskönyvének is számos elbeszélése ázik az esőben. Máskor felduzzasztott patak, hatalmassá hízó tó, hófödte hegy, netán egy lakásnyivá terebélyesedő akvárium lesz történeteinek szervezőjévé. Különösen a kötet első – Csendélet a bányatónál című – ciklusát jellemzi a szépiaszínben játszó természet ábrázolása. A tó tükrén gyorsabban terjedő hangok, a nedvességtől felerősödő szagok jelenléte ugyancsak a könyv első felének szövegeiben igazán intenzív. Persze a csapadék később sem szűnik. A víz elterül, elválaszt, elrejt, egymásba folyat, rámutat, összefog.

Látszik az is, hogy a szerzőt továbbra is foglalkoztatják a félmúlt kibeszéletlen traumái, és érdeklődve fordul a sérült közösségek, a szegénység és kiszolgáltatottság felé. Elbeszéléseiben cinkosságról, árulásról és elkésett/elkapkodott leszámolásokról olvashatunk. Az óvakodó hallgatás vagy a lappangó agresszió – nem kívánt hagyatékként, terhes és levetkőzhetetlen örökségként – történeteiben mintha a havasok közé fagyott volna. A múlt nehéz levegője mintha bent rekedt volna a tömbházak között.

Potozky novellái az átlagember drámájáról szólnak. Megfakult vagy végighazudott szerelmeket lepleznek le, megcsalást, elválást és viszontlátást modelleznek, a változásról vagy a beteljesedésről számolnak be, s nem ritkán egy élet elmúlásával, kioltásával érnek véget. „Egy tisztességes novellában muszáj meghalnia valakinek. Halál nélkül nem sztori a sztori.” – olvassuk az önreflexív összegzést a kötetzáró, Indiánok tankok ellen című írásban, méghozzá egy elbeszélővé tett, mostoha sorsú kézirat gondolatai között.

Szereplőit amúgy viszonylag ritkán láttatja gondolkozás közben Potozky. Hősei inkább tűrnek, elszenvednek, ha pedig cselekszenek, azt zömmel bosszúszomjtól, igazságvágytól vezetve teszik. Alig szólnak egymáshoz, szinte szavak nélkül érintkeznek. A kommunikáció elcsökevényesedésének legextrémebb példáját Az akvárium lakói című elbeszélés kínálja. Az ártatlan hobbinak induló haltartás a novellában szereplő apafigurának előbb csak minden mást kizáró mániájává válik, majd családja fokozatos, kafkai átváltozását okozza, hogy az időközben feleslegessé vált és elveszett szavak helyét a groteszk végkifejletben tátogás töltse ki.

S ezzel a Nappá vált lámpafény következő – a címválasztás által is sugallt – jellegzetességéhez érkeztünk. A második ciklustól kezdve ugyanis, a komoly, hallgatag történetek után egyre nagyobb szerepet kap a kötetben a misztikum, a referencialitás, a fikcionálist és valóságost egymásra próbáló játékosság, valamint az abszurd. A szerző szemmel láthatóan az elbeszélés lehetőségeit próbálgatja és ötletes stiláris gegeket vonultat fel. Borges, Cortázar, Marquez és Čapek szellemét idézi, s ha nem volna mindez elég világos, az egyik szöveg maga igazít útba: „(…) ilyesmire sem én, sem más földi lény nem képes, csak azok az őrültek ott Latin-Amerikában.”

Ám ahogy a mágikus realizmus mestereinek szövegei is folyómedrek, hegymeredélyek és zsibongó nagyvárosok irányából kelnek útra Szürreália irányába, úgy Potozky novellái is kedveszegett tízemeletes tömbházak ablakából könyökölnek ki. S mintha épp ezek a képtelen történetek tartanák össze a Ceaușescu-barokk monstrumok előre gyártott elemeit, ezekről sugdolózna a városszéli málló vakolat és a szürkéllő penész. Mintha a kopott falak is tudnák: Potozky szótlan szereplői bármelyik pillanatban belekerülhetnek valami fiktív tér örvényébe, vagy pedig felnyársalhatja őket a nagyon is valóságos véletlen. Persze – úgy tűnik –, nem lepődnek meg túlzottan. Szemrebbenés nélkül veszik tudomásul a szokatlant. Akárcsak a kegyetlenséget és az elmúlást. Potozky figurái elől szenvtelenség, bágyadtság, rosszkedv és magány felhői rejtik el a mesterséges Napot. Szereplői, ha az égben járnak is, nem látják meg a csodát.

Az bizonyos, hogy a kispróza fortélyait jól ismeri a szerző. Finom áttűnésekkel vezet végig elbeszélésein, amelyek ráérősen csörgedeznek bár, feszültség lappang mégis bennük. Visszatekintések oldják olykor a sűrű napok eseményeit, másutt egyenes vonalú a történetvezetés. A kisformák rendre felépülnek, de néhol előfordulnak azért illesztési, érintkezési, finomhangolási hibák, pár helyen pedig a stílus gördülékenysége csuklik meg. Zabolátlan zajlókról, felduzzasztott holtágakról persze nincs szó, kezelhető kiöntésekről, túlcsordulásokról csak. Éppen ezért várom kíváncsian, Potozky áradó mesélőkedve miként tud majd belakni egy regényméretű medret.

(Potozky László: Nappá lett lámpafény, Magvető, 2013, 204 oldal, 2490 Ft.)

Tóth Krisztina Akvárium című könyvének szinopszisa izgalmas olvasmányt ígér. A kevéssel a 2. világháború után a szegény, pesti zsidó házaspárhoz került lelenc cigánylány, annak tékozló, munkakerülő anyja, valamint a maszekvilág gazdagságra vágyó reménytelenségébe születő, álmodozó unoka története igazán impozáns alapanyag. Lehetőséget kínál arra, hogy fájdalomról, küzdelemről, emberségről, helytállásról és hazugságról gondolkodtasson a regény.

Az elnagyoltan felvázolt fő cselekményszál alapján gondolhatnánk azt is, hogy szembesítő jellegű, félmúltunk egy sajátos aspektusát megvilágító olvasmánnyal lesz dolgunk. A kötet azonban más utat választ. A sokszor és sokféleképpen megírt történelmi kulisszák helyett mintha egy időtől elemelt, örök és fogyhatatlan purgatóriumban mozgatná szereplőit. Legfőképpen mozdulatlan és küzdelmes mindennapjaikra, siralmas sorsukra fókuszálva. Szűkebb színteréről, a fojtó bűzű bérházak gettójából alig-alig – akkor is jobbára mondvacsinált dramaturgiai indokkal – mozdul csak ki a történet, így a megjelenített három (nő)nemzedék teljes tablójának felrajzolását eleve fel sem veti. Az atipikusságában is beszédes, Élmunkás tér környéki család sorsának módszeres makrózása alkalmat ad viszont arra, hogy a szöveg az ötvenes, a hatvanas és a hetvenes évek lapuló csendjéről, hűségről és hűtlenségről, rejtőzködésről és reményekről szóljon. Hisz eleve a társadalomból kiszakadt, leélni-muszáj életekre koncentrál. Ezt viszonylag hamar és elég pontosan abszolválja is a könyv, s éppen emiatt szembeötlő, hogy – önmaga írta törvényei eredményeképpen – magára záródik, s egy idő után jószerével szereplőiről sem akad már mondandója. Ekkor folyása lelassul, terjedelme ismétlések, fokozások és elhagyható epizódok mentén duzzad tovább. Mintha – akár hősei – a passzentosnál egy számmal nagyobb, kinyúlt ruhába öltözött volna.

A regény elején a notórius hazudozó, kirívóan rúzsozó, enyves kezű nagymamát ismerjük meg, aki egy pincelakásban él, hanyag és feledékeny, de szórakozottságát végső soron akár szórakoztatónak is tarthatnánk. Ám a harsány, már-már börleszki felütés hamar halkul, az elbeszélés tónusa sötétedik, hogy figyelmünk az első rész vége felé a kötet címéül választott – s meghatározó motívummá növekedő – akvárium felé forduljon. „A vizet soha senki nem cserélte, a halak között sajátos egyensúly állt be, mint valami élővízben.” Aztán az elhanyagolt tartályban – mert az etetés nem egyenlő a gondoskodással, törődéssel (lásd a regény egészét) – elpusztul az összes guppi, Klárimama pedig kiönti az amúgy is szivárgó, poshadt vizet. Tudomást szerzünk róla, hogy az akvárium eredetileg az öregasszony cserbenhagyott lányának nevelőapjáé volt. Aztán a föld alá mélyesztett lakás cipőperspektívája után alámerülünk a nyomorúságos múltba.

Az akvárium – ahogy az emigráns, korábban börtönben ülő, titokzatos Benkő doktor egy helyütt fogalmaz – egy darabka tenger. A cikóriakávé-szagú szobakonyhában feleségével, annak gyengeelméjű húgával és a magukhoz vett lelenclánnyal osztozó Jóska bácsi számára tán az utolsó csepp reménység. Így aztán elkészítése – a kiúttalan bérházi hinaras elfeledésére irányuló elkeseredett szándék – hamar a családfő rögeszméjévé válik. Lám, itt is egy Potozky novellahőséhez hasonló, monomániás akvariszta. Jóska bácsi félti, óvja mindenkitől a barkácsolt tartályt, odaadó munkálkodása gyümölcsét mégsem élvezheti túl sokáig. Alighogy az akváriumba engedi a halakat, életét veszti ugyanis. Baljóslatú és – véleményem szerint túlságosan direkt – indikátorként szolgáló halála nem sok jót sejtet, abszurditása ráadásul elüt a regény alapvetően naturalista világától.

Az akvárium története ezzel persze csak elkezdődik, hogy funkcióját vesztve, kiürítve és fejtetőre fordítva az elnyűtt-kopaszodó szovjet baba mesés üvegkoporsójaként a reménytelenség gyönyörű emlékművévé alakuljon. Csakhogy az objekt elkészültéig – a dermesztő zárást a spoilerveszéllyel dacolók itt olvashatják – számos zárványon, s a cselekményt meg-megakasztó epizódon keresztül vezet az út.

A könyv kendőzetlenül számol be a klór-, izzadtság-, étel- és húgyszagú folyosókról, a falakról, amiken penész és salétrom kiütése látszik, az áporodott levegőjű konyhákról, ahol a leheletekbe szalonna-, kolbász- és pálinka gőze vegyül, de valahogy mégsem költözik élet a hideg kapualjakba és a klausztrofób, sötét, aliglakásokba. A szereplők számára a bizalmatlanság az egyetlen biztos pont. Munkatársak, szomszédok, házastársak egymással sem őszinték ezért. Közhelyeket morognak, lózungokkal nyugtatgatják magukat, s komolyan sem gondolt klisékkel mentik ki magukat a párbeszédekből. „Az örök jelen állott, barna levegőjében pácolódnak, folytonosan ugyanazokat a mondatokat ismételgetve.”

Csakhogy a kilátástalan, néma fulladozás tragédiája kevés ahhoz, hogy kitöltse egy nagyregény terét. A bűzök és elfojtások ismertetése így egy ponton óhatatlanul redundanciába fordul. S meglátásom szerint hasonlóan jár a könyv a csúnya, deformált testek ábrázolásával is (szép küllemű szereplője nincs is tán a regénynek). Egy ideig sokkolnak ugyan a roncsolt, torzult testekről szóló alapos leírások, aztán a hasonló szövegrészek sokasodása kioltja lassan a kezdeti borzongató-kényelmetlen hatást.

A mellékszereplők (Jenőke, a Lehel téri piacról, a leveleit Amerikából irkáló Piroska Tóni, vagy a rövid ideig Jóska bácsiknál ágybérlő artista fivérek) jobbára előkészítetlen epizódjai – ha tetszik – próbálnak bár megtapadni az Akvárium falán, ám novellisztikus szigetekként kívül maradnak a burán, s nem szervesülnek a megfigyelt tartály ökoszisztémájába.

A könyv egy időből kiesett, változtathatatlan, szűk, monoton és elkeseredett világot mutat be, amelyben a kapcsolatok szó nélkül szakadnak meg, s amely szenvtelenül fogad születést, egybekelést, terhesség-megszakítást és halált. Szereplőinek sorsa nem kötődik történelmi kataklizmákhoz, nekik elhagyatottságukban kellene emberinek látszani. Jelentéktelenségük eltúlzott felnagyítása viszont kioltja az elbeszélői szándékot, s a szavak nélküli hősök történetét túlbeszéltté teszi. Az eleve elrontott életek, eredendően elátkozott sorsok kilátástalan alkonyvilágának megfelelőjeként értelmezhető akvárium-motívum – úgy vélem – feszesebben elbeszélhető lett volna egy kisregényben, a nagyprózaformát azonban nem képes maradéktalanul kitölteni.

(Tóth Krisztina: Akvárium, Magvető, 2013, 326 oldal, 2990 Ft.)

 

Vass Norbert

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.