hirdetés

Vlado Bulić: Utazás a horvát álom szíve mélyére

Európai Elsőkönyvesek Fesztiválja, Horvátország

2008. április 21.
Vlado Bulić (1979) underground költő, író és népszerű blogszerző Splitben született és Zágrábban él. Diákként megnyert egy költői pályázatot, így jelent meg első verseskötete 2003-ban. Buborék című blogjával Denis Lalić néven vált ismertté az Index.hr web portálon. Első regényével 2006-ban elnyerte a legjobb horvát regény Jutarnji list díját.
hirdetés

Vlado Bulić első regénye, az Utazás a horvát álom szíve mélyére nevelődési regény. Denis Lalić útját követi nyomon a gyermekéveitől kezdve, amelyeket a nagyapja falujában töltött a dalmát hegyekben. Ott szívja magába azt a népi bölcsességet és észjárást, amely elkíséri egész életében, és később szembekerül a városi életmóddal és életfelfogással, a balkáni stílusú fogyasztói kapitalizmussal. A könyv ironikus képet fest az ezredforduló Horvátországáról.

Vlado Bulić (1979) underground költő, író és népszerű blogszerző Splitben született és Zágrábban él. Diákként megnyert egy költői pályázatot, így jelent meg első verseskötete 2003-ban. Buborék című blogjával Denis Lalić néven vált ismertté az Index.hr web portálon. Első regényével 2006-ban elnyerte a legjobb horvát regény Jutarnji list díját.

Vlado Bulić: Utazás a horvát álom szíve mélyére
hét kapcsolódó link egy bloghoz (részletek)

Egy Dianával utaztunk a városka felé, fűért, Bekának meg be nem állt a szája. Rockfesztivált szervezett az itteni kertmoziban és folyamatosan arról szövegelt. Öt spliti zenekart akar felléptetni, beleértve a saját bandáját is, a fénypont pedig a Kompleks K. jelenése lesz. Állítólag, legalábbis Beka elmondása szerint, már nagy sztárok, pedig én ki nem állhatom őket, hiszen Ivonának éppen az ő gitárosukkal van viszonya. Az előttünk haladó pasas a kisvárosba vezető országúton pont a híd előtt megállt az autójával, és egy kopasz csávóval, aki behajolt hozzá az ablakon, nagy dumcsiba kezdett.
– Mekkora állat, a picsába! Dudálj neki! – s máris a duda felé kapkodtam.
– Menj már, mit ugrálsz, mi a faszt akarsz? Tudod te egyáltalán, ki az a kopasz?
– Gőzöm sincs.
– A Fejsze az, haver – válaszolta, mintha magáról Kurt Cobainról lenne szó.
– Az meg ki?
– A csúcsagyament a városban – monda félig felbaszottan, félig paranoiásan.
– Ezt hogy érted?
– Hát van itt egy csomó régi verőlegény. Tudod, háborús cimborák, meg ilyesmi. Egyébként, a város is majdnem az ő tulajdonuk. Övék a drogpiac, nagyjából ennyi – magyarázta, s még pillantást sem vetett a manus felé. – A Fejsze, meg még páran, többé-kevésbé a mi korosztályunk, csak utánpótlásnak számítanak, s ők gyártják a füvet. Itt, ezen a bevezetőúton van a városi elosztó.
Bámultam a csávót. Kopasz volt, két hatalmas fülbevalót viselt, a felső karjára meg egy ökölbe szorított kezű matróz volt tetoválva. Úgy viselkedett, mintha övé lenne az országút. Amikor eltávolodott az autótól, felfedezte Bekát. Nem tudta levenni róla a szemét. Bámult rá valami beteges, baszomazanyád tekintettel, s akkor felemelte a kezét, és olyan mozdulatot tett, mintha lőne.
– Ez meg mi a fasz volt?
– Hát az, hogy nem akar punkerokat abban a városban, ahol ő a gazda – s idegesen rágyújtott egy cigarettára. – A faszi már vagy egy éve fenyeget, hogy szétver. Hát ezért intézem rajta keresztül a füvet. Megveszi az agyamenttől, aztán nekem eladja – egyesbe tette a kocsit, és máris indult.
– És te ide akarsz rockfesztivált? Tényleg te vagy a menő.
– Ott lesznek majd a zsaruk is a koncerten és nem lesz balhé – igyekezett cool maradni.
– S mért pont Balta a neve? – folytattam úgymond zsarus módra.
– Két évvel ezelőtt a diszkó előtt valami hülye splitiek szarrá verték. Aztán a fickó fél óra múlva visszament, és baltával ripityára verte a kocsijukat.
– Vazze, tisztára őrült!
– Hagyd, az egész város ilyen. Eszementek!
A városba vezető országút melletti dombon volt egy régi üdülő, de már romos állapotban. Belövésre a legjobb hely az egész városban. Odalátszik a város, meg a torkolat csatornástól, a látvány valóban idilli, a tengerpart pedig akár egy levelezőlapon. A helyi csapatot azonban ez az idilli környezet nem kötötte le különösebben. Azért lógtak itt folyton, mert itt már sem a Fejsze, sem a fogdmegjei nem zargatták őket, így ez a lepusztult épület számított igazán biztonságos menhelynek.
Füveztem, és bámultam a hidat. Ilyen magasról nézve az emberek odalent olyanok voltak, mint a hangyák, egy rakás féreg, akik sohasem lesznek képesek ésszel felfogni a LET 3 dalait, hát még Cobain átejtését. Belőve ezen a magaslaton én voltam a legintelligensebb és legtönkrebaszottabb ember ezen a bolygón. Különben is ez a tönkrebaszottság a kenyerem. Enélkül a csapatban is csak egy nulla lennék.

Az elkövetkező hónapban a rockfesztivál volt az egyetlen téma. Egész délutánokat töltöttünk abban a kertmoziban, takarítottunk, építettük a színpadot, kipróbáltuk a hangosítást, este pedig a banda Beka garázsában gyakorolt. Ivona és én csaknem minden kapcsolatot megszakítottunk. Amióta úgy döntöttünk, hogy az, ami a temetőben történt, nem több egy elvetélt esélynél, közöttünk tulajdonképpen minden érintkezés már csakis valamilyen félhivatalos tunyasággal ért véget, a rockfesztiválig pedig ez a tunyaság is kizárólag az add a dzsuvátban merült ki. Hanem amikor már alaposan készen voltunk, akkor tértünk vissza az öngyilkossághuszonhételőttről kötött egyezségünkre, és aztán úgy lepusztultan számláltuk vissza a napokat.
A rockfesztiválra eljött minden helyi alternatív, összesen tizenketten, s végül a Splitből érkező zenekarokkal és azok kísérőszemélyzetével voltak vagy ötvenen – metálosok, punkosok, grungerek, rockerek – ennyi „drogosra” egy kupacban még a Városka legidősebb lakói sem emlékeztek. Beka adrenalin-szintje egész nap csúcsra járt, tesztelte a hangosítást, a bandájával tartott még egy utolsó próbát, szervezte a kisegítőket, irányította a kimitéshovát, emellett egész nap ivott, úgyhogy kezdésre már olyan volt, mint egy felpörgött repülőgép, amely mihelyst felkapaszkodik a sztejdzsre, tüstént felszáll.
Marinával a lelátó legtetején ültünk, s onnan ráláttunk a bejáratra, szemmel tarthattuk a mozi előtti park történéseit és a jegyárus hapsit, aki két zsaruval dumcsizott. Kétliteres műanyagpalackból szopogattuk a bort és hülyéskedtünk. A nő, mint vérbeli punker, szart az egészre, ami itt zajlik, de mihelyt egy kicsit kapatos lett, eregetni kezdte a cinikus megjegyzéseit, főleg Beka számlájára, s lassacskán szórakoztatóbb lett, mint maga a hepening. Két gúnyos megjegyzés között körbepásztáztam, hogy mi zajlik. Már tizenegy körül járt, s el kellett volna kezdeni a dolgot. Néhány szépreményű balek az első sorokban már belőve kizárólag a hangszóróból kiáradó számoktól, Beka felmászott a sztejdzsre, Ivona pedig két sorral alattunk a Kompleks gitárosával smárolt, a moziba pedig a parkbeli padokról betódult az utolsó csapat is.
A dolog aztán Beka bandájával kezdődött. A „Névtelen istenanyák” – remek szám. Beka ebből punk-szavalatot faragott, azt sem tudtam, hogy a szégyentől nevessek-e vagy sírjak. Elszavalt két sort, aztán teljesen beleélték magukat, s minden terv és program nélkül nekiestek a gitároknak és a doboknak. Arra aztán megint két sor. A közönség meg bomlott érte. Főleg a verssorok közti részekért.
– Dena, ez totál faszság! – s Marina majdnem elbőgte magát a nevetéstől.
– Tudom – nevettem el magamat én is, és folytattam a borozást, ott ahol abbahagytam.
Aztán a klasszikus repertoár jött – egy kis Nirvana, egy kis artikulálatlan tobzódás, roham a hangszerek ellen. A nép teljesen beindult, felpörgötten élvezett, és senki sem tekingetett a bejárat felé. Pedig ott már készült a balhé. Először azt vettem észre, hogy három zsaru csatlakozik ahhoz a kettőhöz, akik már régebben ott dekkoltak, pár szót váltanak, mire a jegyárus faszi felszívódott. Vizslattam a zsarukat, egyikük tök ismerős volt – ő vert meg annakidején az őrszobán egy lagzi után. Ezután már rá se hederítettem a koncertre, hanem inkább a parkot figyeltem. Öt árnyék tartott a bejárat felé, s amikor már egészen közel értek, akkor fedeztem fel a Baltát. Megállt a bejáratnál, üdvözölte a zsarut, aki anno engem készített ki. Az ördögbe!
– Marina, tűz! – mondtam.
– Mi van?
A bejárat felé pillantottam. A Fejsze a négy társával már bent volt. A zsaruk elővették a gumibotokat, és megálltak a kijáratnál.
– Odanézz! – mutattam neki a zsarukat.
– A faszba!
Elrohantunk a fal másik végébe. Olyan három méter magas lehetett, a föld onnan alig látszott. Csakhogy itt mindjárt kitör a balhé, azok a buzeránsok meg elállják a kijáratot.
– Ugord át! – mondtam.
– Na nehogymár, jóember, figyi mekkora! – s paranoiásan egészen bepánikolt. – Ezek akkor szétverik a Bekát, meg az Ivonát!
– Visszajövök értük! De most indulás!
– De hogy, vazze?
– Majd foglak. Gyerünk, ugrás, vazze!
Átvetette a lábát a falon, én megfogtam a kezét és lassan leereszkedett. Már lent is volt.
– Várd meg az Ivonát! – mondtam.
Visszamentem Ivonáért, időközben a sztejdzset figyeltem. A Fejsze meg a négy férfi már idegesen ólálkodott a színpad környékén.
– Ivona, gáz van, tűnjetek innen!
– Mi van?
– A zsaruk lezárták a kijáratot, a Fejsze meg már befurakodott a tömegbe.
– Fuck, vazze! – mondta és felugrott.
– És ki az a Fejsze? – kérdezte a pasija.
– Ne kérdezősködj, hanem tűnés! – kiáltottam.
– Hova menjünk, vazze? – s már majdnem sikoltozott.
– A falon át, gyertek már!
– De a csapat, a zenekar meg még lent van! – nyavalygott a haver.
– Akkor menj értük és ugorjatok le a falról, mert rábasztatok, ha maradtok – mondtam és elvonszoltam onnan Ivonát.
A csávó elvegyült a tömegben, mi pedig már ott voltunk a falnál. Leeresztettem a lányt, majd visszamentem. A balhé már beindult. Fejsze odaállt a színpad szélére, és öklével bevárta az egyiket, majd behúzott a másiknak. Akkor beszállt a bunyóba a négy társa is és kész, megkezdődött a svédtorna. Öt kigyúrt marcona szarrá verte a kába kisköcsögöket az első sorokból, és dobálta őket, mintha habszivacsból lennének. Mire aztán csatlakozott az a két zsaru is, és gumibottal tartotta a frontot. A tömeg nekilódult a kijáratnak, ott pedig az a három egyenruhás várta őket gumibotokkal, a parkon keresztül pedig futott már a rendőri erősítés. A város csaknem minden zsaruja a helyszínen volt. Beka a színpadról zavartan nézte mi van, én pedig futtában lefelé egyfolytában ismételgettem: „Ne legyél buta! Kérlek, ne legyél buta!” Pedig az volt. Az a hülye nyakánál fogva vette kézbe a gitárt, nekirugaszkodott és beugrott a tömegbe, útközben fejbekólintva egy tök kopasz faszit. S ez persze tovább hergelte a jövevényeket. Ketten püfölték, és pluszban egy zsaru, pedig már magzathelyzetben vonaglott a földön. Akkor fogtam egy széket és behúztam valakinek, mire aztán megéreztem a hátamon a gumibotot, egy lábat a gyomromban és egy öklöt a halántékomban. Mindent egyszerre. Elestem, s amit utoljára még láttam, az egy tornacipő volt, ahogy vészes sebességgel közeledik a pofám felé. Aztán semmi, sötét.
(Xenia Detoni fordítása)

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.