hirdetés

Vlagyimir Szorokin: Az opricsnyik egy napja

A Gondolat Kiadó ajánlata

2008. április 24.
Vlagyimir Szorokin, a mai orosz irodalom nemzetközi sztárja nagy kísérletezője és igazi botrányhőse. Hátborzongató víziót vetít elénk legújabb, szélsebesen világsikert aratott regénye, Az opricsnyik egy napja. Az idő 2028. Győzőtt a „nemzeti eszme”. Oroszországba visszatért a züllött Nyugattól fallal és terrorral elzárkózó „Szent Oroszország” szelleme.
hirdetés

Vlagyimir Szorokin, a mai orosz irodalom nemzetközi sztárja nagy kísérletezője és igazi botrányhőse. Különös, gyakran utópisztikus világát, a vad nyersség és a költőiség végletei közt mozgó, egyedi stílusát a magyar olvasó leginkább A jég című regénye alapján ismeri, amely mind könyvformában, mind színpadi változatban nagy sikert aratott, és már második kiadásban lát napvilágot magyarul. Szorokin valós tényből, képzeletből, politikumból és költészetből, ösztönből, kínból, erőszakból szőtt fantasztikus világa nem ismer gátakat és határokat. Meg is gyűlik a baja az erkölcs-csőszökkel, a konzervatív kritikával és időnként a hatóságokkal is. Olyannyira foglalkoztatja az orosz történelem mély elnyomás- és erőszak-hagyománya, hogy sikerült „az orosz de Sade” címkét is magára ragasztatnia. „Az erőszakot gyerekkorom óta úgy élem meg, mint valami természeti törvényt, az elnyomás pedig a mi országunk sötét energiája” – mondta a Der Spiegelnek egy 2007-es interjúban, amikor megvallja: az erőszak valóban központi szerepet játszik írásaiban, és ez tudatos írói magatartás. „Az elnyomás és az erőszak ott van minden államhivatalnok hatalmi arroganciájában, ott a Kreml szuperhatalmi mentalitásában”.  
 
 
Hátborzongató víziót vetít elénk Vlagyimir Szorokin legújabb, szélsebesen világsikert aratott regénye, Az opricsnyik egy napja. Az idő 2028. Győzőtt a „nemzeti eszme”. Oroszországba visszatért a züllött Nyugattól fallal és terrorral elzárkózó „Szent Oroszország” szelleme, és vele a monarchia, Rettegett Iván „modellje”. A külső kapcsolatok az olaj, a gáz és a többi nyersanyag kereskedelmére szűkültek, amiből az új feudális rend kiválóan megél, hisz a megvetett külföldiek hason csúsznak a birodalom előtt  e kincsekért. Ebben a vízióban jól megfér egymással a XVI. századi orosz történelem rendje a modern idők vívmányaival. Noha van mobiltelefon és televízió, a szereplők a legjobb nyugati autómárkákon közlekednek (igaz, kutyafejes jelzéssel), a trónon ismét a cár atyuska ül, betiltották az összes „nyugati’ szabadságjogot, visszaállították a rendiség intézményét, a kínzást és a testi fenyítést, könyveket égetnek. Újra itt az „opricsnyina” is, Rettegett Iván magánhadserege, KGB-je, Gestapója, amelynek dolga az irgalom nélküli büntetés. A regény egy Komjaga nevű opricsnyiknak egy napját beszéli el, ami szörnyű másnapossággal kezdődik, egy vad orgia után a Kreml termeiben. Aztán a másnaposság oldódik, és kezdődik a „normális munkanap”:  az opricsnyik elindul szokásos napi büntető útjára….
A szerző tagadja, hogy napi politikai indítékok mozgatták volna a regény megírásakor. Egy helyen így nyilatkozik: „Oroszország olyan, mint egy úszó jégtábla. Ha elszabadul, meg sem áll a máig velünk élő 16. századig.” Az opricsnyik egy napja – amely szerzője szerint szatíra — éppen ezt elszabadult „visszaúszást” jeleníti meg.
 
Vlagyimir Szorokin
Az opricsnyik egy napja
Gondolat Kiadó 2008
Fordította: Szőke Katalin
189 oldal
2480 Ft
 
 
 
Részlet a regényből:
 
 
Tyimoha ügyesen rátűzi a kutyafejet a Merci-paripa lökhárítójára, a seprűt pedig a csomagtartóhoz erősíti. Ráhelyezem a tenyerem a Merci zárjára, az áttetsző tető csillog, bezárul. Elhelyezkedem a fekete, kényelmes bőrülésen. Bekapcsolom a biztonsági övet. Beindítom a motort. Az önműködő deszkakapu kinyílik előttem. Kihajtok, robogok a behavazott ősfenyvessel szegélyezett, keskeny, egyenes úton. Micsoda gyönyörűség! Micsoda remek hely! A visszapillantó tükörből látom, ahogy egyre távolodik a birtokom. Pompás ez a ház, lelke van. Mindössze hét hónapja lakom benne, mégis az az érzésem, mintha itt születtem volna, itt cseperedtem volna fel. Korábban Sztyepan Ignatyevics Gorohové, a Kincstári Prikáz egyik pénzváltójának a társáé volt ez a birtok. Mikor a Kincstár Nagy Tisztogatása idején kegyvesztetté vált és lecsupaszodott, mi is kézbe vettük. Azon a hosszú forró nyáron sok pénzváltó feje lerepült. Vasketrecben hurcoltuk végig Bobrovot öt cinkosával együtt egész Moszkván, majd megbotoztuk és lefejeztük a Vesztőhelyen. A pénzváltók felét kitelepítettük Moszkvából, az Uralon túlra. Sok volt velük a huzavona… Gorohovnak meg, ahogy szokás, először trágyába dugtuk a pofáját, így vittük ki a házból, majd a száját bankókkal tömtük tele és bevarrtuk, a seggébe gyertyát szúrtunk, és felakasztottuk birtoka kapujára. Megparancsolták, hogy a családját ne bántsuk. A birtokot pedig ráírták az én nevemre. Igazságos a mi Uralkodónk. Istennek legyen hála.
 
 
 
A z út jobbra kanyarodik. Kihajtok a Rubljovkói sztrádára. Kiváló országút, kétszintes, tízsávos. Besorolok a baloldali vörös sávba, ez a mi sávunk – az állami szolgálóké. Ezen fogok közlekedni, amíg élek, amíg az uralkodó szolgálatában állok.
Az autók utat engednek, irigylik az opricsnyik piros, kutyafejes Mercijét. Sivítva hasítom a Moszkva környéki levegőt, nyomom a gázt. A rendőr tiszteletteljesen pillant rám. Kiadom a parancsot:
- Oroszhon Rádió.
Lágy női hang szólal meg a kocsiban:
 - Erőt, egészséget Andrej Danyilovics! Mit óhajt meghallgatni?
A híreket már ismerem. Így másnaposan a lélek egy szép nótára vágyik:
- A sztyeppéről meg a sasról szóló dalt.
 - Teljesítjük a kívánságát.
Belecsapnak a guszlárok, felhangzanak a csörgők, cseng az ezüstharangocska:
 
Hej, te sztyepp, végtelen,
Nincsen táj nálad szebb,
Széles sztyepp, messzi tág,
Magányos, vad világ
 
Hej, csak száll-szálldogál
Sztyeppi sas, szép madár,
Hej, vigad a kozák,
Hajnalig meg sem áll.
 
A Vörös Zászló érdemrenddel kitüntetett Kremli Kórus énekel. Szépen dalolnak, telt, érces hangon. Úgy cseng a dal, hogy mindjárt sírva fakad az ember. Száguld a Merci a Belokamennaja felé, falvak, birtokok suhannak el. A behavazott fenyők szikráznak a napfényben. Fölpezsdül a lélek, megtisztul, és valami magasabb rendűre vágyik…
 
Ne röpülj sasmadár,
Olyan alacsonyan
Ne mulass, te kozák
Oly nagyon dacosan!
 
Ezzel a dallal hajtottam volna be Moszkvába, ha nem szakítják félbe. Poszoha telefonál. Szivárványos keretben jelenik meg rusnya pofája.
- Hogy a jó… – morgom, s kikapcsolom a nótát.
 - Komjaga!
 - Mi kéne?
 - Szó és tett!
 - Mi van?
 - Van egy kis zűr a törzsökös nemessel.
 - Micsoda?
 - Tegnap éjjel nem tudtuk ráhúzni az árulást.
 - A francba! Miért hallgattál eddig, te tyúkeszű?
 - Kitartottunk, amíg lehetett, de kiváló a testőrsége, három marcona.
 - A Papa tud róla?
 - Ne-e-em. Komjaga, mondd meg te a Papának, én fosok tőle. Dühös rám, még a polgárok miatt. Rettegek. Tedd meg, nehogy rám verje a balhét.
Hívom a Papát. A kormánytól jobbra megjelenik széles, vörös szakállas arca.
 - Jó napot, Papa!
 - Erőt, egészséget, Komjaga! Készen állsz?
 - Én mindig készen állok. De az a helyzet, Papa, hogy befuccsolt a fiúk akciója. Nem tudták ráhúzni az árulást a törzsökös nemesre.
 - Nincs is rá szükség… – A Papa ásít egyet, kivillannak erős, egészséges fogai. – Árulás nélkül is likvidálható. Csupasz lett. Te csak arra figyelj, hogy ne nyomorítsd meg a családot, értetted?
 - Igenis – bólintok, kikapcsolom a Papát, és bekapcsolom Poszohát. – Hallottad?
 - Hallottam! – Megkönnyebbülten vicsorítja a fogát. – Istennek legyen hála…
 - Az Istennek ehhez nincs semmi köze. Légy hálás az Uralkodónak.
 - Szó és tett!
 - Ne késlekedj, te pernahajder.
 - Már ott is vagyok.
Lefordulok az Első Uszpenszkij országútra, az erdőben a fák itt még magasabbak, mint nálunk otthon: vén, több száz éves fenyők. Mennyi mindent láthattak az hosszú életükben. Felrémlenek nekik, felrémlenek előttük a Vörös Zavaros Idők, emlékeznek mind a Fehér, mind a Szürke Zavaros Időkre, s Oroszország Újjászületésére. Emlékeznek a Változások korára is. Mikorra mi már por meg hamu leszünk, és átröpültünk egy másik világba, még mindig állni fognak ezek a dicső, Moszkva környéki fenyőfák, s fenséges ágaik ringanak-hajladoznak…
No lám csak, ez a helyzet ezekkel a törzsökös nemesekkel. Már árulás sem szükségeltetik. A múlt héten Prozorovszkijjal is ez történt, most meg ezzel a másikkal… A mi Uralkodónk bátran tizedeli ezeket a törzsökösöket, de úgy kell nekik! Ha irtják az erdőt, röpül a forgács! Aki á-t mond, mondjon bé-t is. Üsd, vágd, nem apád!
Előttem mennek a mieink, a két vörös Mercivel. Nyomom a gázt, utolérem őket. Együtt suhanunk, aztán befordulunk, megyünk még egy kicsit, és megállunk a törzsökös nemes Ivan Ivanovics Kunyicin birtokának kapujánál. Nyolc autónk már ott áll a kapunál. Itt van Poszoha, Hrul, Szivolaj, Pogoda, Ohlop, Zjabel, Nagul, Kreplo. A Papa a tősgyökereseket küldte, hogy elrendezzék az ügyet. Kunyicin kemény dió. Nagy gyakorlat kell hozzá, hogy likvidáljuk.
Leparkolok, kiszállok a kocsiból, kinyitom a csomagtartót, és előveszem a furkósbotot. Odamegyek a mieinkhez. Állnak, várják a parancsot. Nincs itt a Papa, tehát én vagyok a főnök. Üdvözöljük egymást, ahogy a munka előtt szokás. Szemügyre veszem a kerítést: a kerítés mentén, a fenyvesben a Titkos Prikaz sztrelecei – elkel a segítség. A birtokot az Uralkodó parancsára még az éjjel bekerítették. Hogy a kártékony patkány ne tudjon kibújni a csapdából, ne röpüljön ki a rossz szándékú vérszopó.
A törzsökös kapuja jó erős. Pojarok becsenget, és egyre ezt szajkózza:
- Ivan Ivanics, nyisd ki! Nyisd ki, ha jót akarsz!
- A duma titkárai nélkül nem jöhettek be, ti szemét gyilkosok! – hangzik fel a hangosbeszélőből.
- Rosszul fogsz járni, Ivan Ivanics!
- Nekem már nem lesz ennél rosszabb, te kutya!
Ami igaz, az igaz. Ennél rosszabb neki csak a Titkos Prikázban lenne. De oda már nem szükséges, hogy elhurcolják Ivan Ivanicsot. Elrendezzük a dolgot mi magunk. Várnak már a mieink. Ideje hozzálátni!
Odamegyek a kapuhoz. Az opricsnyikok megdermednek. Ráütök a furkósbottal a kapura, egyszer:
 - Pusztuljon ez a ház!
            Másodszor:
             - Pusztuljon ez a ház!
            Harmadszor:
             - Pusztuljon ez a ház!
            És a kommandó mozgásba lendül:
             - Szó és tett! Hajrá!
             - Hajrá! Szó és tett!
             - Szó és tett!
             - Hajrá! Hajrá! Hajrá!
            Megveregetem Pojarka vállát:
             - Kezdjél hozzá!
            Pojarok Szivolajjal együtt sürgölődni kezdett, elhelyezték a petárdát a kapun. Mindenki félreállt, és befogta a fülét. Nagy robbanás hallatszott, s röpültek a forgácsok a súlyos tölgyfakapuról. Rohantunk be a furkósbotokkal. Ott állt a törzsökös testőrsége, dorongokkal felszerelkezve. Lőfegyverrel tilos védekezni, akkor a sztrelecek sugárfegyvereikkel mindenkit elintéznének. A Duma törvénye értelmében, ha valaki a szolganépből a rajtaütésnek doronggal szegül szembe, nem válik kegyvesztetté.
            Betörtünk a házba. Ivan Ivanovicsnak gazdag a birtoka, az udvara tágas. Van hol verekedni. Már vár ránk a testőrök és a szolgák siserehada, kezükben doronggal. Három láncos kutya van velük, ránk rontanak. Megküzdeni egy ilyen őrséggel, az bizony bajos volna… Jobb egyezségre jutni velük. Fondorlattal elvégezni az állami feladatot. Felemelem a kezem:
            - Figyeljetek ide! A gazdátoknak úgyis mindegy, nem marad életben!
             - Tudjuk! – kiáltja az őrség – De veletek úgyis meg kell verekednünk!
            - Várjatok! Válasszunk ki két párbajozót! Ha győz a tietek, elmehettek, és magatokkal vihetitek a vagyonotokat! Ha a mienk – mindenetek a miénk lesz!
            Eltöprengett az őrség. Szivolaj azt mondja nekik:
             - Egyezzetek bele, amíg jó kedvünkben vagyunk! Kiirtunk benneteket mind egy szálig, ha ideér a segítség! Az opricsnyik kommandónak senki sem tud ellenállni!
            Megtanácskozták a dolgot, majd így kiáltanak:
             - Rendben! De hogyan verekedjünk meg?
             - Ökölharcban! – válaszolom.
Egy böhömnagy marhagondozó áll ki tőlük, buta a pofája, mint a tök. Leveti a subáját, felhúzza a kesztyűjét, taknyát-nyálát letörli. De mi készen állunk az effajta bunyóra – Pogoda Szivolaj karjára dobja fekete kaftánját, cobolyprém szegélyes süvegét lehajítja, lehúzza brokátkabátját, hetykén megvonja vörös, selyeminges vállát, odakacsint nekem, és előre lép. Az ökölharcban Pogodához képest még Maszlo is kismiska. Pogoda nem valami sudár legény, de széles a válla, erős a csontozata, fürge, mint a csík, jól tud elhajolni-forgolódni. Sima pofáját nehéz eltalálni. Ő viszont könnyűszerrel viszi be a húsig hatoló, záporozó ütéseket.
Huncutul, hunyorogva nézegeti Pogoda az ellenfelet, miközben ingje selyemzsinórjával játszadozik.
 - Na mi van, bunkó, készen állsz rá, hogy tönkreverjelek?
 - Ne bízd el magad, opricsnyik, ha ütközetbe indulsz!
Pogoda és a marhagondozó méregetik, körbejárják egymást. Más-más öltözetet viselnek, más a rangjuk, más urat szolgálnak, de jobban megnézve – egy fából vannak faragva. Igazi orosz legények, egyik sem ijed meg a saját árnyékától.
Körbeálljuk őket, csatlakozunk a szolganéphez. Ökölharcnál ez a szabály. Itt mindenki egyenlő, a paraszt és a nemes, az opricsnyik és a Prikáz hivatalnoka. Itt az ököl az úr.
Pogoda nevetgél, rákacsint a marhagondozóra, hetykén húzogatja vállát. A muzsik nem bírja tovább, nekiront egy hatalmas ökölcsapással. Pogoda leguggol, és bevisz egy kurta ütést a marhagondozó gyomorszájára. Az csuklik egyet, de állja a sarat. Pogoda újból körbetáncolja, húzogatja a vállát, mint egy utolsó ribanc, ringatózik, forgatja a szemét, öltögeti rózsaszínű nyelvét. A marhagondozónak elege van a táncból, krákog, és megint lendíti az öklét. De Pogoda megelőzi – bevág neki egyet balról a pofacsontjára, jobbról a bordái közé: durr, durr. Roppannak a bordák! Ő meg újból elhajolt az iszonyatos ütés elől! Üvölt a marhagondozó, mint a medve, csapkod hatalmas tenyereivel, a kesztyűjét is elvesztette már. De hasztalan már mindez: újabb ütés a gyomorszájra, meg az orrára is egy – durr! Támolyog a legény, mint a kóbor medve. Összekulcsolja a kezét, úgy bömböl, hogy szinte széthasítja a fagyos levegőt. De nem megy vele semmire: puff, puff, puff! Bizony-bizony gyors Pogoda keze: csurom vér már a marhagondozó pofája, beverve a szeme, piros takony lötyög az orrán. Hullanak a vörös vércseppek, úgy szikráznak, mint a rubin a téli napsütésben, lehullanak az összetaposott hóra.
Elkomorul a szolganép. Összekacsintanak a mieink. Megtántorodik a marhagondozó, tocsog a vérben betört orra, köpködi kifelé a fogait. Az egyik ütés a másikat követi. Hátrál a legény, hadonászik, mint amikor a medve hessegeti el magáról a méheket. De Pogoda nem kegyelmez: továbbra is üti-veri. Rendre betalálnak az opricsnyik erős ütései. Fütyülnek a mieink, kurjongatnak. Jön az utolsó ütés, repülnek a fogak! A marhagondozó hanyatt esik. Pogoda elegáns csizmájával a mellére tapos, kihúzza tokjából a kését, és lendületből belevág a pofájába. Így kellett tennie. Hogy tanuljanak belőle. Másként most nem lehet.
Folyik a vér – úgy megy minden, mint a karikacsapás.
Kushad a szolganép. Szivolaj, megmarkolja az összevert pofát – ujjai közt fröccsen ki a legény piros vére.
Pogoda elteszi a kést, leköpi a legyőzöttet, rákacsint a szolganépre:
- Tyű! A pofája vérben ázik!
Ismert szavak ezek. A mieink mindig ezt mondják. Így alakult.
Most már ideje feltenni az i-re a pontot. Felemelem a furkósbotot:
            - Térdre, bunkók!
           Az ilyen pillanatokban egyszerre mindent világosan lehet látni. Ó, mennyire világosan lehet látni az orosz embert! A szolganép meghökkent ábrázatát. Egyszerű orosz arcok. Szeretem nézni őket az ilyen pillanatokban, az igazság pillanatában. Most ők a tükör. Bennük tükröződünk mi is, és a téli napocska is.
Istennek legyen hála, nem homályosult el ez a tükör, nem sötétítette el az idő.
A szolganép térdre esik.
A mieink kiengedték a gőzt, megmozgatták tagjaikat. A Papa azonnal telefonál; Moszkvából, a palotájából követi az eseményeket:
- Derék fickók vagytok!
 - Oroszhont szolgáljuk, Papa! Mi legyen a házzal?
 - Lerombolni!
Lerombolni? Ez valami új… A likvidált birtokát általában megtartották, a mieink kapták meg. És a korábbi szolganép az új gazdánál maradt. Mint az én esetemben is. Egymásra pillantgatunk. A Papa elmosolyodik, villogtatja fehér fogát:
- Mit töprengtek? Ez a parancs: földig rombolni.
- Teljesítjük, Papa!
Aha. Földig rombolni. Ez azt jelenti – felszáll a vörös kakas. Már régen nem történt ilyesmi. De a parancs, az parancs. Nem nyitnak róla vitát. Kiadom az utasítást a szolganépnek:
 - Mindenki egy zsák kacatot vihet magával! Két percet adunk rá!
Azok már felfogták, hogy a ház elveszett. Kapkodtak, futkároztak, szétszéledtek kutakodni a kamráikban, fogták, amit összekuporgattak – meg ami a kezük ügyébe került. A mieink a házat nézegették: rácsok, kovácsoltvas ajtók, vörös téglafalak. Meglátszik rajta a gondos gazda keze nyoma. A kőfal egyenletesen van fölrakva. Az ablakokon a redőnyök le vannak húzva, de nem teljesen: fürge szemek kukucskálnak a réseken. Az otthon melege rejtőzik ott, a rácsok mögött, a búcsúzó, rejtőző melegség, mely most reszket, halálos reszketéssel. Ó, micsoda kéj behatolni ebbe a meghitt világba, s kihozni onnan azt a búcsúzó reszketést!
A szolganépből mindenki összeszedett már egy-egy zsáknyi kacatot. Alázatosan baktatnak, mint a vándorló regősök. Odaengedjük őket a kapuhoz. Ott, a résnél, a sztrelecek ügyelnek a sugárfegyvereikkel. Elhagyja a szolganép a birtokot, vissza-visszanéznek. Bámuljatok csak, bunkók, nem sajnálunk titeket. Most jött el a mi óránk. Körülvesszük a házat, a dorongokkal verjük a rácsot és a falat:
 - Hajrá!
 - Hajrá!
 - Hajrá!
Utána háromszor körbejárjuk, a nap járása szerint:
- Pusztuljon ez a ház!
 - Pusztuljon ez a ház
 - Pusztuljon ez a ház!
Pojarok a kovácsoltvas ajtóra helyezi a petárdát. Elmegyünk onnan, kesztyűvel befogjuk a fülünket. Felrobbant a petárda – és nincs már ajtó. Ám az első ajtó mögött van egy másik is, ez faajtó. Előveszi Szivolaj a lángvágót. Felszisszent a kékes, gonosz láng, úgy hatolt be az ajtóba, mint vékony kötőtű – és jókora rés támadt.
Bemegyünk. Lassan, nyugodtan. Most már nincs hová sietnünk.
Bent csend van és nyugalom. Szép háza van a törzsökösnek, ellátva minden kényelemmel. A szalonban a kínai módi az uralkodó – kerevetek, szőnyegek, alacsony asztalkák, ember nagyságú vázák, papirusztekercsek, selyemre hímzett és zöld nefritből kifaragott sárkányok. A hírbuborékok szintén kínaiak, íveltek, fekete fával szegélyezettek. Keleti illatok terjengenek. Ez a divat, nincs mit tenni. Felmegyünk a széles, kínai szőnyeggel borított lépcsőn. Itt már hazai szagok fogadnak – a mécsolaj, a tömör fa, a régi könyvek, a macskagyökér ismerős illata. A tehetősségről árulkodó, soktermű fapalota gerendákból épített, tömített falú. Hímzett kendők, ikontartók, ládák, komódok, szamovárok meg cserépkályhák mindenütt. Szétszéledünk a szobákban. Sehol egy lélek. Netán megszökött volna ez a mocsok? Járunk-kelünk, a dorongokkal kutakodunk az ágy alatt, felforgatjuk az ágyruhát, szétverjük a fehérneműs szekrényeket. A gazdának nyoma veszett.
 - Talán csak nem szívódott fel teljesen? – morogja Poszoha.
 - Tán csak nincs itt valahol egy titkos kijárat? – keresgél Kreplo a doronggal a komódban.
- A kerítést körülvették a sztrelecek, ugyan hová mehetne? – szólok vissza.
Felmegyünk a manzárdba. Itt téli kert van, kőtár, vízesés, edzőterem és obszervatórium. Újabban mindenkinek van obszervatóriuma… Sehogy sem értem: az asztronómia meg az asztrológia jelentős tudományok persze, de mi a fenének a teleszkóp? Talán jósolni lehet belőle? Felfoghatatlan, hogy a Belokamennajában miért nőtt meg a kereslet a teleszkópra ilyen eszement mértékben! Még a Papa is beszerzett magának egyet a birtokára. Igaz, nincs nagyon ideje rá, hogy belenézzen.
Poszoha mintha a gondolataimban olvasna:
 - Meghibbantak ezek a törzsökösök meg a pénzváltók, hogy a csillagokra meresztik a szemüket. Mit akarnak belőlük kiolvasni? A saját halálukat?
 - Lehet, hogy az Istent? – neveti el magát Hrul, egy pálmát ütögetve a doronggal.
 - Ne káromold az Istent! – utasítja rendre a Papa hangja.
 - Bocsáss meg, Papa – Hrul keresztet hány magára –, az ördög vezetett félre…
 - Miért a régi módon keresgéltek, balfácánok? – szólal meg újra a Papa. – Kapcsoljátok be a „nyomkeresőt”!
Bekapcsoljuk a „nyomkeresőt”. Vinnyog, s a földszint irányába mutat. Lemegyünk. A „nyomkereső” a két kínai vázához vezet minket. Nagy vázák, testesek, magasabbak nálam. Találkozik a tekintetünk. Kacsintunk egymásnak. Intek Hrulnak meg Szivolajnak. Ütésre emelik a dorongokat – bumm, neki a vázáknak! Repül szerteszét a finom porcelán, mintha egy sárkány hatalmas tojásának a héja lenne. És ezekből a tojásokból mint Castorok és Polluxok bújnak elő a törzsökös gyerekei! Szétgurulnak a padlón borsószemek gyanánt, és vonyítanak. Három, négy… hat. Hirtelenszőke kis zsiványok, szekérderéknyi aprónép.
 - Ez már döfi! – hahotázik a Papa, aki most láthatatlan. – Mit ki nem talált ez a csirkefogó!
 - Meghibbant rémületében – vicsorítja a fogát Szivolaj a gyerekekre.
Nem kéneígy vicsorognia, nem szép dolog. Mi a gyerekeket nem bántjuk… Persze, ha az a parancs, hogy kibelezni – akkor igen. Ám egyébként – felesleges vérontásra nincs szükségünk.
A mieink, mint a fogolymadarakat, összefogdossák a visongó pulyákat, a hónuk alá csapják őket, és kiviszik. Kinn már vár rájuk az árvaházból a sánta bíró, Averjan Trofimovics, sárga autóbuszával. Befogadja a picinyeket, nem hagyja, hogy elkallódjanak, a hatalmas ország becsületes állampolgáraivá neveli fel őket.
A gyereksikoly a legjobb csali, azzal lehet elkapni a törzsökösök asszonyait: nem tudta türtőztetni magát Kunyicin felesége sem, felzokogott a rejtekhelyén. Az asszonyok szíve vajból van. Megyünk a zokogás irányába – a konyhába vezet az út. Szép lassan megyünk. Körbenézünk. Szép konyhája van Ivan Ivanovicsnak. Tágas, és praktikusan van berendezve. Van itt minden, asztalok, ahol előkészítik az ételt, tűzhelyek, az acél- és üvegpolcokon edények és fűszerek, bonyolult szerkezetű mikrohullámú sütők, külföldi high-tech, komplikált szagelszívók, csillogó hűtőszekrények, alulról megvilágítva, mindenfajta kések, és középen – a nagy, fehér, hagyományos orosz kemence. Remek fickó ez az Ivan Ivanovics. Milyen is lenne egy pravoszláv étkezési szertartás az orosz kemencében készült scsi és kása nélkül? Talán a külföldi sütőkben lehet olyan pirogot sütni, mint a mi kemencénkben? Talán a tej ott is úgy habosodik fel? És a mindennapi kenyerünk? Az utolsó koldus is megmondhatja, hogy orosz kenyeret csak orosz kemencében lehet sütni.
A kemenceajtó nyílása rézzel van befedve. Pojarok bekopog rajta:
 - Megjött a szürke farkas, süteményt hozott. Kip-kop, ki bújt el a kemencében?
A kemenceajtó mögül női sikoltozás meg férfikáromkodás hallatszik. Dühös Ivan Ivanovics a feleségére, hogy zokogásával elárulta rejtekhelyüket. De hát nem is történhetett másképp. Ellágyul a fehérnép szíve, ezért szeretjük őket.
Pojarok leveszi a kemenceajtót, megfogják a mieink a villás edényrudat és a piszkavasat, s kirángatják velük az istenáldotta napfényre a törzsököst meg a feleségét. Mindkettőjük tiszta korom, kapálóznak. A törzsökös nemest rögtön megkötözzük, és kipeckeljük a száját, majd könyökénél fogva kicipeljük az udvarra. Az asszonyt pedig… no, a fehérnéppel persze vidámabban kell elbánni. Így van előírva. A konyhaasztalhoz kötözik, ahol a húst készítik elő. Helyre teremtés: karcsú, szép arcú, bögyös, faros, és szenvedélyes. De először a törzsökös kerül sorra. Kitódulunk az udvarra. Ott már vár Zjabel és Kreplo a seprűkkel, meg Nagul a beszappanozott kötéllel. Az opricsnyikok a lábánál fogva vonszolják a törzsököst a tornáctól a kapuig, utolsó útjára. Zjabel és Kreplo a seprűkkel felsöprik az utat utánuk, hogy az Állam ellenségének Oroszországban még nyoma se maradjon. Nagul már felmászott a kapura, ügyesen felköti a kötelet, nem először akasztja fel Oroszország ellenségeit. Mindannyian a kapu alá állunk, felemeljük a törzsökös nemest.
 - Szó és tett!
Egy szempillantás – és már ott ingadozik Ivan Ivanovics a hurokban, rángatózik, felhördül, szuszog, fingik egyet búcsúzásul. Levesszük sapkánkat, keresztet vetünk. Majd újból a fejünkre tesszük. Várjuk, mikor száll ki a törzsökösből a lélek.
A dolgunk egyharmadát már elvégeztük. Most az asszony következik. Visszamegyünk a házba.
 - Nem szabad meghalnia! – figyelmeztet a Papa hangja, mint mindig.
 - Megértettük, Papa!
Ez a tett viszont felkorbácsolja a szenvedélyeket, és nagyon is az ínyünkre van. Plusz erőt ad nekünk, hogy letiporhassuk az Orosz Állam ellenségeit. Ehhez a finom tetthez alaposság szükségeltetik. Rang szerint kell kezdeni és végezni. Tehát a sorban én vagyok az első. Vergődik már a megboldogult Ivan Ivanovics özvegye az asztalon, kiabál és nyögdécsel. Letépem róla a ruhát, letépem róla a flancos, csipkés alsószoknyát. Szivolaj és Pojarok szétfeszítik sima, ápolt, fehér lábait, és tartják nekem. Imádom az asszonyi lábat, különösen a combokat és az ujjacskákat. Ivan Ivanovics feleségének hűvös, fehér a combja, finomak és formásak az ujjacskái, körmei gondozottak, rózsaszínű lakkal be vannak lakkozva. Az opricsnyikok erős karjaiban rángatóznak az asszony erőtlen lábai, a lábujjacskák pedig a feszültségtől és a félelemtől meg-megremegve meredeznek. Pojarok és Szivolaj ismeri ezt a gyengémet – és tessék, egyenesen itt, az ajkaimnál megrezdült a gyengéd női lábfej, számba veszem a kis, remegő ujjacskákat, és csupasz dákómmal behatolok ölébe.
Micsoda édes gyönyör!
Mint egy eleven kismalac, mikor sütés közben a nyárson forgatják, úgy remeg és sikongat az özvegy. Belevájom a fogam a lábfejébe. Vonít és vergődik az asztalon. Alaposan, rendületlenül végzem el a finom tettet.
 - Hajrá! Hajrá! – mormogják az opricsnyikok, miközben elfordulnak.
Fontos tett.
Szükséges tett.
Jó tett.
E nélkül a tett nélkül olyan a rajtaütés, mint a ló lovas nélkül… kantár nélkül… óóó, a fehér ló, lovacskám... gyönyörű… okos… varázserejű… ló… tüzes lovacska… te édes… kedves paripám lovas nélkül … és kantár nélkül … kantár nélkül… fehér ördög lovagol rajta… ördög, édes kis kantárral… ördögfióka… fió…ó…ó…ó… ó… ka… aa… ááá… ááá!
Édes kötelesség az állam ellenségének asszonyába üríteni spermánkat.
Jóval kellemesebb, mint magának az ellenségnek a fejét venni.
Az özvegy finom ujjacskái kiesnek a számból.
Színes szivárvány úszik a szemem előtt.
Átadom a helyem Poszohának Az ő hímtagja a beléje varrt tavigyönggyel Ilja Muromec buzogányához hasonlatos.
Hűha… jól befűtöttek a törzsökös házában. Kimegyek a tornácra, leülök a kispadra. A gyerekeket már elvitték. A szétvert pofájú marhaápoló után csak vérfoltok maradtak a hóban. A sztrelecek ott toporognak a kapura felakasztott nemes körül, nézelődnek. Előveszek egy doboz Rogyinát, és rágyújtok. Harcolok ez ellen a rossz, idegen eredetű szokásom ellen. Noha lecsökkentettem az elszívott cigaretták számát napi hétre, de nincs erőm végérvényesen abbahagyni. Paiszij atya imádkozott értem, s megparancsolta, hogy én is mondjak vezeklő imát. Nem segített… Száll a füst a fagyos szélben. Süt a nap, a hóval kacsingatnak egymásra. Szeretem a telet. A fagy kitisztítja a fejet, felpezsdíti a vért. Télen még a vitás államügyeket is gyorsabban rendezik el Oroszországban.
 
 

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.