hirdetés

Vlagyimir Szorokin: Tellúria

2014. november 26.

Beutaztam Rjazanyt lóvagonban, vérrel és spermával váltottam ki magam a tartariai gengszterek fogságából, dolgoztam rakodómunkásként Baskíriában, éltem tolvajként Urálban, megvetett koldusként Barabinban, eltöltöttem három hónapot egy tellúriai vizsgálótáborban, ahol négyszer megerőszakoltak. - Vlagyimir Szorokin új regényéből olvashatnak egy részletet.

hirdetés

XXI.

(…)

Felvirradt az új nap.
    Alig kukorékolták ki magukat a falu kakasai, alig csillant fel a nap a horizonton, mikor mind a háromszázhúsz lovag, élén a grand maitre-rel, összegyűlt a vártemplomban. Alverij, a káplán megkezdte a misét. Reverendája hófehér, posztóvértjét szalafita golyónyomok tarkították. Hangja emelkedett volt, csak úgy zengett, és ez a zengő hang szétáradt a templomban a térden álló templomosok feje fölött:
    – Dominus vobiscum!
    – Et cum spiritu tuo! – hullámzott végig a termen.
    Megkezdődött a liturgia. A hat ács szintén ott volt, külön sorban térdeltek, fejüket lehajtották, kezüket összetették. Magnus meg sem moccant, mintha egészen feloldódott volna ezekben a szavakban, ebben a hangzavarban. Már olyan régóta várt erre. Megszólalt az orgona, a Sanctust énekelték. Sietős Magnus velük énekelt. Megszűnt számára az idő.
    Akkor ocsúdott fel, mikor a káplán rövid prédikációval fordult a gyülekezet felé. Beszélt a Krisztus nevében véghezvitt hőstettekről, a hit és a hívek védelmezéséről, a legutóbbi, nehéz időkről, Krisztus harcosának szívéről, aki egyesíti magában a bárány szelídségét az oroszlán dühével. Azután megkezdődött az eukharisztia. Először a nagymester járult a káplán elé. Miután magához vette az oltáriszentséget, beállt egy alacsony boltív alá. Minden lovag, miután elvette a szentséget a káplán kezéből, ugyanez alatt a boltív alatt ment át, végigment egy folyosón, és egy nagy étkezőbe jutott, ahol öt hosszú faasztal állt padokkal. Úgy voltak elrendezve, hogy az öt asztal együtt egy római III-ast adjon ki, mely alatt és felett is vonás van. Az étkezés ideje alatt a káplán végig a felső vonás közepén foglalt helyet, a magister pedig az alsó vonás közepén. A falak mentén mindenhol szolgák álltak. Amint az utolsó lovag is elfoglalta helyét az asztaloknál, becsukták az ajtót.
    Megkezdődött a szertartás, melynek kedvéért a hat ács annyira sietett La Couvertoirade-ba. A szolgák feladták rájuk az ácsoknak járó gumikötényt, a kézmosáshoz vízzel teli rézlavórokat és szappant készítettek elő. A néma csöndben mindenki hallotta, ahogy belezúdul a víz a hat lavórba, ahogy az ácsok lassan és alaposan megmossák a kezüket. Amikor a korsók vize elapadt, az ácsok szárazra törölték a kezüket, alkoholt locsoltak rá. Ezután minden ácshoz odament egy szolga, kezében bársony párnácskára fektetett hosszúkás dobozzal. Minden doboznak más-más alakja volt, és más-más anyagból készült. Hugónak egy durva vasdobozt nyújtottak át. Szilveszternek lakkozott feketefából, Theodornak japánfenyőből, Arisznak rézből, Nyikoljának könnyű alumíniumból készült dobozt vittek. Magnus doboza ciprusfából készült. A szolgák kinyitották a dobozokat. Az ácsok szerszáma, a kalapács volt benne. A kalapácsok is különbözők voltak, akárcsak a hat mester személyisége. Az ácskalapács nyele a világ minden táján kanadai juharból készült. De a fémet, amelyből a fejet kovácsolták, minden ács maga választotta meg. A kövér Hugó választása már régen megállapodott a színaranynál. A bölcs Szilveszter a platinát részesítette előnyben minden más fémmel szemben, a féktelen Nyikolja a puha, edzetlen vasat. Theodor, mint Hugó is, aranykalapáccsal dolgozott, Arisz pedig rézzel. Magnus kalapácsa titániumból készült.
    Az ácsok kezükbe vették a kalapácsot, könnyedén megemelték, ahogy a porosz marsallok lendítik üdvözlésre pálcájukat, majd mozdulatlanná dermedtek. A szolgák elvitték az üres dobozokat. A káplán közelített az ácsok felé. Lassan haladt el sorfaluk mellett, minden egyes arcot jól megnézett magának. Sovány, barnás, hat sebhellyel tarkított arcából hit sugárzott, és az események eleve elrendeltségébe vetett bizalom. Ahogy haladt, tekintete sorra találkozott az ácsokéval. Úgy látszott, mintha búcsúzna tőlük. Valójában mérlegelt. És azzal, hogy Magnusszal szemben megállt, már döntött is.
    Az ács megdermedt.
    A káplán a vállán nyugtatta napalm égette kezét.
    – Sietős Magnus! Urunk, Jézus Krisztus nevében felszentellek a nagy feladatra! – mondta erőteljes, jellegzetesen magas hangján a káplán.
    „Időben érkeztem, Uram” – rándult össze ujjongva Magnus szíve.
    Miután meghajolt a káplán felé, magasra tartott kalapáccsal megindult a fal mentén. Két szolga követte egy-egy műanyagdobozzal. Magnus elért a homlokzati falig, balra fordult és elindult az asztal mentén, az ott helyet foglaló lovagok háta mögött. Mikor a sor középére ért, megállt. Geoffroy de Payns, a templomos rend Nagymestere ült előtte. A mester mozdulatlanul ült, összeszorított ökle a durva faasztalon nyugodott. Arannyal és marmolonnal díszített harci páncélja káprázatos volt. A golyók okozta horpadások, a szalafita szablyák és szekercék nyoma pedig csak tovább fokozta varázsát. Tökéletesre borotvált feje, melyet mintha nemesfémből öntöttek volna, megdöbbentően szép volt.
    Magnus előtt egy igazán jelentős ember ült. Ő és lovagjai Európa védőbástyájává váltak, megtörték a szalafita pöröly erejét. Letiporták az ellenséget Toulouse-ban és Marseille-ben, felszabadították Nizzát és Perpignant, elsüllyesztették a szalafita hajókat Îles d’Hyères közelében. Ő, Geoffroy de Payns volt az, aki Languedoc büszke zászlaját vonta az új főváros bástyáira, ő táplált reményt Európa elfolyó vérébe, ő egyesítette minden európai keresztény erejét és védte meg a keresztény civilizációt az öreg kontinensen.
    Magnus nem nyitotta ki a szemét. Hangtalan sóhajtott, ettől  a bensőjében kavargó érzések lecsillapodtak. Ezt mostanra kiválóan megtanulta. A szolgák apró kattanással kinyitották a tárolókat. Fertőtlenítő oldatba áztatott tellúrszög volt bennük, egy felgöngyölt okos, meg vérzés elállítására alkalmas tamponok. Magnus jelt adott a szolgának. A szolga megfogta az okost, kigöngyölte, a magister fejére tapasztotta. Az okos sípolt, kivilágosodott, felvillant benne egy zöld pont. Kicsit még ugrált ide-oda, majd megállapodott. Magnus bólintott. A szolga levette az okost a mester fejéről. A fejbőr megfelelő helyén csak egy alig látható jel maradt. Mellette kivehető volt a koponyán a sűrűn egymás mellé bevert huszonegy korábbi szög helye. Magnus fogta a szöget, a ponthoz állította, kővé dermedt.
    Az egész terem őt figyelte.
    Magnus egyetlen szemével keresztülnézett a termen. Gondolatban erőt kért az Úrtól.
    De ez nem tartott sokáig. Gyorsan lendült a kalapács, lecsapott. A szög egészen belemélyedt a mester fejébe. A test összerándult, a fegyverek megcsörrentek, a kéz ökölbe szorult.
    A nagymester mélyen, megkönnyebbülten felsóhajtott. És vele együtt az egész terem. A fal mellett álló öt ács tartózkodón Magnusra mosolygott. A kalapácsot, mely már elvégezte dolgát, Magnus visszatette a dobozba. Fogta a tampont, és felitatta vele a szög feje alól kiszivárgott pici vércseppet. Bár hátulról nem látta a magister arcát, de érezte tekintetének tellúr által megsokszorozott erejét. A magister pillantását a teremben ülő háromszáz lovag hatszáz szeme verte vissza. És ebbe a visszaverődő pillantásba Magnus beleremegett. A lovagok tekintete egyetlen egésszé állt össze, akár egy puzzle.
    – Languedoc… – szökött ki akaratlanul az ács ajkán.
    A terem megélénkült, mozgolódás támadt. Minden asztalhoz odalépett egy ács. Több tucat szolga követte őket az előkészített tárlókkal. És megkezdődött, amiért az öt mester annyira sietett az új templomosok fellegvárába. Csattant a felnyíló tárlók fedele, villantak a tellúrszögek, felzendültek az első kalapácsütések. És felhangzott az első üdvrivalgás a lovagok szájából, akiknek sima fejébe már behatolt az isteni tellúr.
     Megkezdődött az ácsmunka. Magnus továbbra is a magister háta mögött állt, hiszen ő csak azért érkezett, hogy megtöltse tellúrral ezt a nemes, csodálatra méltó fejet. Ez volt az ő küldetése. Mozdulatlanul állt, karját leeresztette a teste mellett, és társai munkáját figyelte. Itt és most, ahogy az ácskalapácsok ütéseit hallgatta, teljes egészében átérezte hivatása szépségét.
    Milyen ügyesen és precízen dolgoznak az ácsok!
    A kövér és lomha Vajkezű Hugó rémisztő arckifejezéssel végezte munkáját. Sorra illesztette a kopasz fejekhez a szöget és sújtott le a kalapáccsal, akár egy ősi kőfaragó, aki erőtől duzzadó karjával egy figyelemreméltó kornak állít eleven emlékművet.
    Firenzei Szilveszter tökéletes precizitással dolgozott, vékony sebészujjai a mozdulatok gyorsaságával és minimalizmusával mindenkit elkápráztattak.
    Szőrös Nyikolja magabiztos dühvel végezte a beütést, mint a harcos, aki nagyhatalmú ellenfelét az új, boldog és igazságos világ reményében pusztítja el.
    Konstanzi Theodor úgy tette a dolgát, mintha mindez egészen egyszerű, hétköznapi és magától értetődő lenne, mintha már régóta mindenki számára rutinná vált volna, és a végzetes hiba leghalványabb lehetőségét sem hordaná magában.
    Átütő Arisz úgy magasodott a lovagok simára borotvált feje fölé, mint középkori alkimista a művészi rendbe állított retorták fölé, melyekben végre kikotyvasztotta az emberiség által oly régóta várt, csodás elixírt…
    Magnus most csak nézte őket. Vajon irigykedett? Nem! Tökéletesen elégedett volt. Keze, a még serénykedő ácsokéval szemben, már nem mozdult, mert teljesítette a feladatot. A nagymester fejében a tellúratomok már az idegsejtek falát bombázták. És ez nemcsak a templomos rend háromszázhúsz lovagja számára volt különösen fontos. Hanem egész Languedoc, és egész Európa számára.
Csengtek-bongtak a kalapácsok.
    Az ezüstszínű fém sorra behatolt a fejekbe.
    A lovagok ugráltak, kiáltoztak, nyögdécseltek. Átszellemült kiáltások hangzottak föl. Úgy tűnt, sosem lesz vége. És mégis, alig több mint egy óra múlva már az utolsó lovag fejében is benn pihent a szög. Az ácsok, miután feladatukat ellátták, a falhoz léptek, a kalapácsot átadták a szolgáknak, megálltak. Lezajlott. És akárcsak a legutóbbi tizenkét alkalommal, most sem esett baja egyetlen lovagnak sem. Senki sem fetrengett fájdalmas görcsökben. Senki nem rogyott kifordult szemmel a földre. És senki nem halt meg, ahogy pedig gyakran meghalnak a tellúrtól mindazok, akiknek épp nincs szerencséjük.
    Itt megint mindenkinek sikerült.
    La Couvertoirade-ban ehhez a csodához már hozzászoktak.
    Még egy percig mindenki mozdulatlanul ült. És akkor a nagymester felemelkedett a helyéről, és erőteljes hangján megszólalt:
    – Testvéreim az Úrban! Rendünk lovagjai! A keresztény világ ellenségei nem csitultak el. Miután Marseille alatt megsemmisítő vereséget mértünk rájuk, kiömlő fekete vérükben fuldokolva visszavonultak. De gyűlöletük a keresztény Európa iránt nem apadt el. Gazi al Abdallah elkerülte a hadifogságot, és most sereget toboroz az újabb támadáshoz. Az ellenség megint arra készül, hogy leigázza Európát, elpusztítsa templomainkat, meggyalázza szentségeinket, tűzzel-vassal terjessze saját hitét, felállítsa saját kegyetlen uralmát, és az európai népből engedelmes rabszolgahadat faragjon magának. A mai napig mi mindannyiszor csupán visszavertük támadásukat. De ők, valahányszor Krisztus harcosai szétverték csapataikat, újból egyesítették erőiket, és újabb háborút hoztak a fejünkre. Szabad-e hát nekünk, a krisztusi hit védelmezőinek tétlenül várnunk a barbárok újabb támadását?
    A magister szünetet tartott, körbejáratta tekintetét a lovagokon. A lovagok mozdulatlanul álltak, készen arra, hogy kimondják a szavakat, melyeket már oly régóta keblükbe zártak. Néhányan már fel is pattantak helyükről.
    – Nem! Teljesen hasztalan továbbra is védekezésre berendezkednünk! – a magister szinte kiabált. A teremben kitört az ováció.
    A lovagok felálltak. A magister felemelte kezét, csöndet kért. A lárma azon nyomban elült.
    – Legjobb védekezés a támadás!
    Újabb ováció.
    – Nagy tisztelettel emlékezünk Hugues de Payns-re, Raymond de Toulouse-ra, III. Konrádra, Bouillon Gottfriedra, Barbarossa Frigyesre! Akik bizony nem várták be a muszlimok támadását, hanem maguk indultak el kelet felé. Hogy megoltalmaztassanak a keresztény szentségek, hogy elpusztíttassanak a barbárok és szentségtörők, hogy megerősíttessenek a keresztény civilizáció határai. Kövessük hát az ő példájukat!
    Egyetértő kiáltások töltötték be a termet, a hangok ide-oda verődtek a boltívek között.
    – A mai napon végzetes csapást mérünk a legfőbb szalafita tűzfészekre: Isztambulra! Minden erőnket az ellenfélre zúdítjuk! Ellenségünket az Igazság kardja által megsemmisítjük! Megmutatjuk a hitetleneknek Krisztus harcosainak erejét!
    Az üvöltésbe beleremegtek a súlyos kőfalak. A magister újból felemelte kezét. Amikor beállt a csönd, így szólt:
    – Én, Geoffroy de Payns, a templomos rend nagymestere ezennel meghirdetem a tizenharmadik keresztes légi hadjáratot! Velünk együtt repülnek Belgium, Hollandia, Charlottenbourg, Bajorország, Szilézia, Erdély, Havaselve, Halics és a Fehér-tengeri Köztársaság harcosai. Velünk repül Bátorszívű Luiz és az ő szárnyas légiója, a Rioja sólymai! Velünk van a megszállt Isztambul ötödik hadoszlopa! Együtt mérünk csapást az ellenségre! Ez Isten akarata!
    – Isten akarata! – zengett a teremben.
    – Isten akarata… – suttogta Magnus is, akinek az izgalomtól földbe gyökerezett a lába.
    Nyomban megszólalt a vártemplom félrevert harangja.
    A mester sarkon fordult, elindult a kijárat felé. Magnus most látta először profilból: nagy, hegyes orr, mélyen ülő szemek, beesett arc, vékony ajkak, kicsi, határozott áll. A magister belépett a csarnokba, nyomában a káplán és a hat leghűségesebb lovag. A harcosok hada elhagyta az étkezőhelyiséget. Háromszázhúsz vért és háromszázhúsz tellúrszög feje villant. Magnus továbbra is egyhelyben állt, elvarázsolta ez a nyüzsgő, eleven emberáradat, melyet  tömegnek neveznie sehogy sem akaródzott.
    A lovagok kimentek.
    A terem csöndjét csak a félrevert harang zúgása törte meg. A szűk ablakokon behatoló napfény megvilágította az üres asztalokat, és megcsillant egy-egy vércseppen.
    Magnus magához tért a kábulatból, odament a társaihoz. Hosszú, jelentőségteljes pillantásokat váltottak. Szavaknak itt nem volt helye.

Miután kimentek az étkezőből, a lovagok leereszkedtek az altemplomba, ahol egy üres, csupa kő terem közepén súlyos, levitációs félvezetőből készült keretben, két golyóálló üvegréteg közt a csodás eredetű Krisztus-kép, a szent Mandülion lebegett: a legfontosabb ereklye, melyet a rend a kíméletlen torinói csatában nyert el a hitetlenektől. A lovagok csatasorba rendeződtek, térdet hajtottak, megérintették a szentséget. Kimentek az alacsony oszlopcsarnokba, fölmentek egy lépcsőn, és a várudvarra jutottak. Már ott magasodott a templomos rend egyik csodafegyvere: a maga teljes negyvenméteres fesztávjában felállított katapult, egy bonyolult, rakéta-sorozatvetőhöz hasonló fémszerkezet. Mellette merev acélsorokban háromméteres robotok tömörültek, automata gépfegyverrel, rakétával és lángszóróval fölszerelve. Minden robot mellkasán vörösen fénylett a templomosok nyolccsúcsú keresztje. Először a magister szállt be az egyik robotba. Elhelyezkedett az ülésen, bekötötte magát, megragadta a két irányítókart. A robot hermetikusan záró sisakja lecsapódott, kerek fejében, a golyóálló, tüzérségi lövedékek számára is áthatolhatatlan üveg mögött megjelent a magister eltökélt arca. A magister után a tábori káplán és a hat leghűségesebb lovag következett. A lovagok fürgén szálltak be a robotokba, gyors egymásutában csattantak a zárak és a sisakok. A robotok megindultak a tágas liftek felé. Acéllábaik nehézkesen lépdeltek az öreg pallókon. A liftek felzúgtak, egymás után emelték a robotokat a katapultra. Miután felértek, a robotok rendezett sorokban ráfeküdtek az irányítósínre. Mikor az első ötven elfoglalta a helyét, lábukhoz szilárd hajtóanyagú rakétahordozókat csatlakoztattak.
    A robusztus szerkezet délkelet felé fordult. A megfelelő jelre kigyulladtak a gyújtócsövek, és hatalmas robajlás közepette ötven tűzcsóva röpítette föl Krisztus acélharcosait sűrű egymásutánban Languedoc kék egére. Mint üstökösök száguldottak a lovagok a Fekete-tenger távoli partvidéke felé. És ugyanezekben a másodpercekben több száz ugyanilyen üstökös szállt föl további hat kilövőállomásról Liège, Breda, a siewierz-i erdők, a Déli-Kárpátok csúcsai, a Starnbergi tó és a Szoloveckij-szigetcsoport környékéről.
    A tizenharmadik keresztes légi hadjárat minden erőt egyesített a döntő csapáshoz.
    Közben a vár falai közt a tömeg üdvrivalgásban tört ki. Több tízezer languedoci érkezett ide ezen a reggelen, hogy köszöntse szent háborúba induló hőseit. A lovagokat szállító robotok acél hátitáskájában nemcsak a hadifelszerelésnek volt elegendő hely: ott lapult az eleség is, melyet a helyi lakosok időben elkészítettek, és most idehoztak a környező településekről. Sajtok, friss házikenyér, vaj, sült paradicsom, olajban áztatott articsóka, sonka, sózott atlanti tőkehal, füge, kajszibarack, és természetesen a pótolhatatlan tanyasi aligot: burgonyapüré sajttal és jól átsült sertéskolbászkákkal. Az emberi melegség és a családi béke e kedves és megható megnyilvánulásai, melyeket most a kegyetlen acélóriások szállítottak, az első táborozásnál majd megacélozzák az ütközetben elfáradt lovagok erejét, és emlékeztetik őket Európa egyszerű, keresztény népére, akik kedvéért elindultak, hogy véghezvigyék a nagyszerű hőstettet…
    La Couvertoirade-ban újabb sortűz döndült. Rengett a föld. Újabb ötven üstökös tört az ég felé. Délkeletnek indultak. Magnus az étkező szűk ablaka előtt állt. Tekintete, mellyel követte a keresztesek útját az égen, tele volt hittel és reménnyel.
    – La Couvertoirade… – mondta ki fennhangon, és boldogan elmosolyodott.

XXIV

Ojj, be nagyon szép is az a lovkovói lóvásár!
A lókupecok a világ minden szegletéből futván futnak ide az eleven áruval.
    Nem ám csak Moszkvavidékről, meg a fényes Jaroszlavl alól, meg a szaratovi keltetőkből, meg a voronyezsi és baskíriai mamlóüzemekből, de távoli királyságokból is ménesek özönlenek Folyóntúlra! Még a hispániai Kordobából is érkezett egy málhaszekér kék női mén a moszkvai szépségek örömére. Az erős szügyű kínai szjaomákról aztán már nem is beszélve. Állnak ötösével, várják a gazdákat, bólingatnak loboncos fejükkel. Pavlodari, cserkesz, mongol, tatár, ivanovói, provence-i, bajor paripák. Lovkovóban se szeri, se száma a lovaknak! Úgyám! Hat területversztát elfoglalt magának a piac, hanem mégis panaszolkodnak a kupecok: kevésre jött ki a hely, seholse nem lehet rendje-módja szerint megsétáltatni a lovacskát, strammságát meg csínját fitogtatni!
    Alig pitymallott, mikor Ványa a világos pej gombocska-lovacskával már megérkezett a vásárba. Kiszállt a metróból, a gombocska-lovacskát a fonott skatulában a púpjára vetette, aztán nekilódult a vásárnak. Megy-mendegél, nézgelődik, örvendez. Annyi sok ló van körülötte, majd kiguvvad belé a szeme! Vannak ottan közönséges lovak mindenféle színben, meg pónik, meg mamlók, meg viseltes lórátétek, meg mókás kis botlók, meg sebesek, meg békések is. Az ólakban egész ménesek: kicsik minden lehető méretben. Ahogy tülekednek, nyeringetnek, majd megszakad rajta az ember a kacagástól.
    Elnevette magát a Ványa, ahogy az apró, tarka ménesre nézett – hát igazán csuda nevetni valók! Ők maguk fehérek, csak sötét foltokkal, mint hogyha festékkel fröcskölődték volna le őket. Össze volt terelve az ólba vagy negyven darab. Nyeringetnek, pupillájuk mint a feketeribiszke, csikorgatják morzsányi kis fogaikat a gazdára. A jól megtermett, kövér gazda meg karját keresztbe ölti, és csak áll ottan, méltósággal eregeti a füstöt, mintha nem is az ő lovai volnának.
    – Hogyér adod a ménest, bátyámuram? – kérdi Ványa.
    – Ötvenért – mondja a kupec. Még csak feléje se pislant.
    – No lám! – csettint a Ványa a nyelve hegyivel.
    Hát ennyi sok pénz az a tarka ménes! Hógyisne. Ványa továbbment. Noha fiatal még az idő, zúg telibe az egész vásár. Alkudoznak, kakaskodnak, felborzolják a mákfejüket. Tenger sok mén körös-körül! A sok kicsi után lát már nagyobbakat is. Mamlók! Ott magasodnak mindenfelé, egyik hatalmasabb a másikánál. Van köztük kétembernyi, s van még annál is nagyobb. Nyugodtan állnak, fülük botját se mozgatják. Körülöttük meg csak sürgölődnek, adják-veszik őket az emberek. A mamlók rá se rántanak az emberfélére! Mintha nem is róluk egyezkednének: adjatok csak el, mi akkor is keresztülnézünk ám rajtatok!
    Nézgelődött a Ványa tovább, egyszer aztán tátva marad a szája: a vásár legnagyobb lova áll előtte. A fakó mamló, akár egy felhőkarcoló. És csak áll, mint egy felhőkarcoló, meg se nem moccan. Sörénye vörhenyes, maga mint a déli felhő, hatalmas lábairól csimbókokban lóg a szőr, csüdje vagy kétölnyi. Hátára, akár egy háztetőre, galambok meg varjak települtek. Odalép hozzá a Ványa, száját is eltátja, nyakát nyújtogatja, leesik a sapka a fejéből.
    A mamló pedig akkorát prüszkölt két orralikával, füléből csak úgy rajzottak a verebek kifelé. Nagyot sóhajtott tágas szügyével, hatalmasat fingott, minthogyha puskából, és egyszeribe olyan trágya lett ottan! Öt talicskába nem fér kihordani.
    Felvette Ványa a sapkáját, földig hajolt a mamló előtt:
    – Dicsőség neked, te vitéz paripa!
    Mindjárt felnyerít erre a gombocska-lovacska ottan hátul a skatulában: Énrólam csak te meg ne feledkezz! Igaz is: első a kötelesség. Nosza, helyet keresett magának a Ványa. És talált is gyorsan, éppen ott, ahol a gombocska-lovacskákat adják-veszik. Megfizette a húsz kopeket a kirgiz felvigyázónak, megállapodott. Kinyitja a skatulát, elmormol egy imát magában: „Szent Florus és Laurus, ti küldjetek énhozzám gyors vevőt.”
    Szerencséje is volt a Ványának, még fél óra sem telt belé, érkezett egy gyorskezű lócsiszár, csupa aranyban, brokátselyemben, három okoskával, kobakjából tellúrszög mered ki. Megállapodtak, tízesért nekiadta skatulkástul. Keresztet vetett a Ványa, elrejtette a tízest a sapkába. Azt gondolja, veszek egy élőkendőt az asszonynak, édességet a gyerkőcöknek, jó puha pasztilát anyukának, aztán hazatérek Aprelevkába. Elindult a vásáron keresztül a metró felé, hát rögtön az út mellett: egy falatozó. Szép új, van benne minden. A tornác fölött meg hatalmas élőkép: vörösképű felszolgáló mutogat egy asztal felé, kacsingat, hívogat: „munka után legjobb ízű az étel”. Az asztalon meg, Ványa szájában nyomban összefut a nyál, sonkaszeletek lapulnak, pirogok pirulnak, uborkák zöldellnek, hasas korsóban hideg kvasz, nyakas kancsóban vodka gyöngyözik, középütt meg: sült liba gőzölög!
    Ványának fogalma nem volt, miként került beljebb, magától repítette a lába a falatozóba. Leült az asztalhoz, fél stóf szmirnovot hozatott, meg egy pár pirogot rágicsálni. Egy-két kupicával hörpint csak fel, s már integetnek neki egy nagyobbféle asztaltól: telepedjél csak te ide hozzánk, földi! Jól megnézte őket magának, egyszerű emberek mind, lókupecok. Letelepedett körükben, iddogáltak, beszélgettek. Először ők hívták meg Ványát, aztán a Ványa őket. Énekmondók jöttek, rázendítettek Ványa nótájára. „Ne szidj engem, kedves…”. És olyat mulatott a Ványa, hogy csak éjszaka ocsúdott fel, mikor egyszeribe fogta a tatár őr, s kitessékelte-kirugdalta a vásár kapuján. Leül a Ványa a lámpa alá, egyre zúg a feje. Hogy volt, mint volt, mind kiszállt a fejéből. Fölkelt, elkecmergett a csapig, benyakalt a vízből. Derengett már neki: a vásárba jött, a gombocska-lovacskát egy tízesért eladta. Kiforgatja a zsebeit, a pénz sehol-semerre. Töri a fejét a Ványa: hát hogyan is állítsak haza üres kézzel? Az új fürdőházra volt az a pénz rászánva. Azért is nevelgettük, gondozgattuk, tartottuk a gombocska-lovacskát zabon meg lóherén. Az asszony, áldott egy jó lélek, nyírfaskatulkát font a lovacskának. Sörényébe leánykáim tarka szalagokat szőttek, patkóit anyuka ezüstszínnel kicsinosította. Hanem mostan már se skatulka, se lovacska, se tízes…
    Forró könnyek peregtek Ványánk hő szeméből.

XXXIV

Vett papuka a vásáron egy okoskát.
    Csak ezt a napot várta már a Várka, mióta az eszét tudta. Egyre csak kacsingattak egymásnak a kis barátnőivel, álmodozón sutyorogtak, imádkoztak a Szűzanyához, küldjön nekik egy okoskát. Hát hogy is ne imádkoztak, álmodoztak, sugdolóztak volna mindenfelé? Hisz az egész községre két okoska jutott mindösszesen: egy a Mark Fedotics kuláknak, egy meg a gyjaknak. Se egyik, se másik ki nem adta volna a kezéből a maga okosát: egyik kapzsi, másik állhatatlan.
    Elkérte volna Várka az okoskát Polinko Szokolov gyjaktól, hogy elmenjen vele a báb-világkiállításra, de az így mondja neki:
    – Nézzed csak a rádión azokat a bábukat. Az okoska nem ám huncutkodásra van.
    No, hát az igaz, manapság minden gunyhóban benn áll a rádió, lehet is nézni naphosszat, míg ki nem alszik. De a rádión össze-vissza három adó van, a bábkiállításból épp egy fikarcnyit hogy mutattak. Mi értelme annak a fikarcnyinak? Odanéztél, s már ott se volt. Csak étvágycsinálónak volt az jó…
    Ott zsivajgott tehát az aprónép a rádió előtt, várták a vasárnapi ismétlését. Jött is az ismétlés, megnézték az élőbábokat. Azután meg keserűen szétszéledtek mind – fácánmetéléssel se lakik az ember jól.
    De nem hiába imádkozott a Várka: nyáron papukával nagy csoda esett meg. Nekidurálta magát Szemjon Markovval, hogy szenet égetnek a Vágáson. S épphogy nekiestek, kidöntötték a nyírfa szárazát, szétfűrészelték, s kezdték ásni a gödröt, hát mit nem látnak: vas van a gödör mélyin. Kiásták, hát egy egész benzines önjáró Mercedes, a belsőjében meg három emberváz fő nélkül. Hamarjában kiderült: hatvan éve rablók gyilkolták le azokat ottan, fejeiket lenyirbálták, az önjárót meg beküldték az erdőbe, nagy gödröt ástak neki, és abba betömködték, hogy senki tudomására ne jöjjön. Azokban az időkben volt ez, amikor a Második Zavargás volt, amikor a Háromujjú Rabló tankkal vonult be Moszkovába. Akkor még Várja papukája meg se nem született, hanem Matvej apó is csak tízéves forma volt.
    Az önjáró az biz már megrozsdált, hanem a motor benne épen jött elő. Kihúzta belőle a papuka meg a Szemjon az ép motort, kocsira tették, bevitték a faluba. Széjjel csavarozták a motort, rendbe rakták, pálinkával át is törölgették. Mintha csak új volna. Elvitték azt a motort Silovóba, el is adták az önjárósoknak százhatvanöt rubelért. Az bizony nagy pénz! A papuka meg a Szemjon megosztoztak rajta kétfelé. Szemjon rögtön nekiállt a gunyhóját toldozni-foldozni, papuka meg vett egy tehénkét kisbornyúval, ruházmányt kinek-kinek, önjáró masinát, no meg egy okoskát. A legdrágább vásárfia biz az okoska volt. Igazi drágaság. Hatszor annyiba van, mint a tehén a bornyúval. Hát ilyen papukája van a Várkának. Hazahozta az okoskát, kihúzta a dobozából, odanyújtja a lányának:
    – Nesze, Várka.
Nézte a Várka, meghűlt benne a vér: egy okoska! Hányszor mutatták a rádióban, hányszor csak beszéltek-beszéltek róla, hányszor kukkolt be az állhatatlan gyjak ablakán, csak hogy a szeme sarkából megláthassa, és mostan meg itt van, az övé! S micsoda aranyos: puha, finom, s városi szaga van. Tízéves fejjel a Várka mindent tudott már az okoskákról. Ujja hegyével megérintette, az meg aszondja neki:
    – Üdvözlöm, Varvara Petrovna.
    – Én is üdvözöllek, okoska, tégedet.
    – Milyen alakot kívánsz, Varvara Petrovna, hogy fölvegyek a kedvedért: könyv, festmény, gömböc, kocka, henger, táska, öv, sapka, kesztyű vagy sál legyek?
    – Legyél kisgömböc – rendelte a Várka.
    És kerek kisgömböc lett a Várka okoskája: tekintete vidám, orcája piros, szeme barátságos mindenkihez.
    És onnantól fogva a kisgömböccel élte a Várka az életét.
    Vidám élet kezdődött Opilovék gunyhójában: mintha maga a nap költözött volna a kemence búbjára! A fakakukk még el sem kakukkolja a hatórait, a kisgömböc már ereget egy kakashologramot (tyúkot már jó régen nem tart a faluban senki, a csapolt tojás a boltban olcsóbb, mint a kenyér), verdes a szárnyával a kiskakas, kedves kicsi fejét megrázza, és a kakukkal együtt már rá is zendít. Gyakorta még korábban is: a nagypapa kakukkja már öreg, késve mutatja néha az időt.
    Felébrednek mind az Opilovék, mamuka begyújtja a kályhát, leülnek reggelihez, a kisgömböc meg énekel nekik, híreket mond, még mutatja is, mi történik a világban, s merre. Matvej apó csak krákog-hápog, míg a teáját hörpöli.
    Reggeli után Várka csókot nyom a kisgömböc feje búbjára, felveszi az átalvetőt, és megy az egyházközségi iskolába. Saját kisgömböcöt az iskolába bevinni tilos: van egy ottani. Az bizony igen marcona egy okoska: lóg a táblán, akár egy lepedő, tréfát nem ismer, zenét nem játszik. Félnek a gyerekek az iskolai okoskától. Nem kegyelmez, mindent lát. Ha valaki viháncol vagy koppint, az okoska nyomban rájuk förmed:
    – Pasztuhov, óra után harminc perc kukorica!
    – Lotosina, óra után hatvan perc a sarokban!
    Ilyen okoska mellett csintalankodni nem lehet. Az igazgató bezárja a páncélszekrénybe éjszakára.
    Végigüli a Várka a három óráját, hazamegy, befalatozik, mond a gömböcnek:
    – Kisgömböc, kedves kisgömböc, mutass nekem távoli országokat, meg csodálatos bolygókat, meg élőbábokat s világszép királyfiakat!
    Jönnek a kis barátnői, letelepülnek a kisgömböc köré, az pedig mutatja nekik. Eregeti körben a buborékokat: itt van neked a tenger, itt a puszta, itt a tengerentúli városok meg a csodás erdők! Csak bűnös meg tilos dolgokat nem mutat soha a kisgömböc. Mindenkinek segít a családban: papukának megsúgja a faszén valódi árát, és hogy hol lehet legjobban eladni, mamukának, hogy hol lehet legjobban vásznat venni. Nagyapónak a köszvénnyel meg a dohánnyal segít elbánni. Amikor az Opilovék tehene elbitangolt a csordától, a kisgömböc rögtön megmutatta: a Vízmosásban van a szerencsétlen, száraz fűvel tömi a hasát. Hanem segített a gömböc még a kolompért is ültetni! Az utolsó szemig mindent kiszámolt, megsúgta, mit hogyan. Súgott a pálinkánál is, kiszámolta az arányokat. Színtiszta lett az elője, mikor lejártatta, akár a könnycsepp, s kék lánggal égett. Amikor meg a nagyapó nekiállott, hogy a Ványa öcsikének új bocskort szőlne, a kisgömböc megmutatta, hol szedni a legjobb háncsot. Nagyon elcsudálkozott a nagyapó azon. Világ életében a Leégett ligetben szedte a háncsot, a kisgömböc meg az Úri hasadékba küldte. Szitkozódott a nagypapa, de elindult. Bár egy versztával közelébb esik, hársfa az életbe nem nőtt ottan, csakis fűzfa meg dió. Odament, körülnézett, ámult-bámult: egy kicsinyke körben zsenge hársfák állnak a bozótos közepén. Örömében hét köteggel tépett, alig győzte hazacigölni. Este meg jól beivott, énekelt, koccintott a kisgömböccel. Jóízűt kacagtak mind a nagyapón.
    Télen a kisgömböc forró országokról vetített mozit, vidám zenét tett be, s még énekelt is hozzá más-más hangon. Vidám egy élet volt!
Így éldegéltek Opilovék a kisgömböccel kerek egy éven át.
Hanem aztán szakadt csak rájuk a baj. Kínai artisták járták a vidéket. Betértek, bár ne tették volna, a Várkáék községébe is. Összesereglett a nép a piactéren a látványosságot megbámulni. Csűrték-csavarták a kínaiak a sok pörgés-forgást, a nép csak bámult, tapsolt. Várka is nézte mindenestül. Aztán hazament, a gömböc meg sehol. A zárak mind épek, az ablakok csukva, hanem a kisgömböc: sehol.
Papuka indult volna a kínaiak nyomába, hanem minek is menne: hát ért már utol valaki önjárót lóháton?
Várka sírt-rítt egész éjszaka. Hanem reggel jókor, mikor még a kakukk se kakukkolt, összeszedelőzködött, magához vett hét rubelt az útra meg egy karéj kenyeret, és elindult hazulról, megkeresi a kisgömböcöt. Hallotta, hogy a kínaiak Morsanszk felé vették az irányt. De talán hazudtak szándékkal, tudja aztat az ördög. Nincs mit tenni, a kisgömböcöt csak meg kell találni. Elindult a Várka az erdőn keresztül egyenest az országútnak, hogy azon Morsanszkba elmegy. Félútig sem ért, hirtelen mit lát: egy kicsi öregember ül ott egy kenderszőttesen, s picinyke szivart szív. Várka nemigen szokott kicsi emberekhez, csak a mutatványosnál látott a vásáron. Odamegy a Várka az öregemberhez, meghajol előtte:
– Adjon isten, öregapám.
– Adjisten, te Várka, ágról szakadt lányka.
Elcsodálkozott a Várka, hogy az öreg a nevén szólítja.
– Ne csodálkozz, Várka. Sok mindent tudok én, s nem csak terólad – mondta neki az öreg. – Az okos gömböcöt keresed?
– Azt keresem, öregapám.
– Adj nekem ennem egy falás kenyeret, és megsúgom neked, hol találod a gömböcödet.
Előszedte Várka a karéj kenyeret, odanyújtotta a vénembernek.
Az pedig lehunyta a szemét, s nekilátott befalni. Látnivaló volt rajta, régen nem abrakolt. Megette a vénember a karéj kenyeret, s mondja a Várkának:
– Menj el az útig, ülj föl a buszra, s le ne szállj róla, míg Basmakovóba nem ér. Ott találod a te gömböcödet.
– Hát Basmakovóba mentek a kínaiak tovább?
– A kínaiak éppen egy út menti falatozóban esznek-isznak. De hamarjában eladják ottan a te gömböcödet egy nagy molnárembernek. Az meg Basmakovóból való. A város határában van neki a malma. Este hazatér majd a kisgömböccel. Te is oda menj, ha a gömböcödet tőle vissza akarod még szerezni.
Meghűlt a vér a Várka ereiben:
– Hát öregapám honnan látja mindezt, hogy mi fog történni? Tán nem hiperokos lapul a zsebében?
– Ez itten az én hiperokoskám! – azzal az öregapó lekapta fejéről a nemezsapkát, meghajtotta a fejét.
Hát csodák csodája, az öregapó fejéből egy csillogó szög áll ki! Várka egy szót nem szólt, meghajolt, elindult. Elment az útig, bevárta az autóbuszt Basmakovó felé, felült rája, három egész rubelt fizetett a jegyért, s elindult. Utazott fél napot, meg is érkezett. Kiszállt a buszból, hát ott egy piac. Odament az egyik kofához, megkérdezte tőle, miként juthatni el a malomba. Megmutatta neki a kofa. És elment a Várka a malomba. Az egész városon keresztülment, azután egy mezőn, majd egy erdősávon, és akkor meglátta a malmot a távolban. Odament, hát ott rengeteg sok szekér áll sorba gabonával, egymás hegyén-hátán mind a sok muzsik. Közelebb ment a Várka. Hatalmas egy malom, szép szál deszkákból van összeépítve. Hallani, ahogy benne a malomkövek forognak, csikordulnak. Elámult a Várka: se patak, se szélkerék, se dízelmotor, hanem a kövek mégis őrölnek. Bekukkant egy résen, hát odabent hatalmas nagy óriás forgatja a malmot. Mint egy fa, akkora. Hanem a nagy molnárt, azt nem látni sehol. Fülelte a Várka a muzsikok beszédét, s kiértette abból, nem érkezett még haza a molnár. Ez a nagydarab asszony itten a felesége neki, a molnárné. És elhatározta a Várka, hogy amíg a kerék forog, bejut a gunyhóba a molnárhoz, elrejtőzik, éjjel pedig kilopja a kisgömböcét. Így is tett. Míg a molnárné őrölt, Várka bevette magát a gunyhóba. Hanem a molnár gunyhója óriásnagy, minden szálfákból van benne csinálva, székek is, asztal is, a ruhásszekrény is, meg az ágy is. Minden felfoghatatlan-óriási itten. Megrémítette a Várkát ez az óriásgunyhó – de a kisgömböcre gondolt, a mosolyát, szemét felidézte, s leküzdötte a félelmet. Bebújt az ágy alá, ott várakozott. Telt-múlt az idő. Eltelt egy óra, kettő, s már a harmadik is. A kövek abbahagyták a pörgést, szétszéledtek a muzsikok a szekereikkel százfelé. Bejött a molnárné a gunyhóba, felhajtott egy hordó vizet, kezdett teríteni. Nagyot döndült a föld nemsokára, kivágódott az ajtó, belép a molnár a gunyhóba, összecsókolódzik a feleségével. A molnárné meg leültette urát az asztalhoz, itatta-etette. Teleitta, teleette magát a molnár, böffentett, fingott, és azt mondja:
– Drága ajándékot hoztam neked, egyetlen feleségem.
És előszedte a molnár a zsebéből a kisgömböcöt, ki az asztalra. Elámult a feleség, fogta a gömböcöt, megbökte az ujja hegyével. Az meg aszondja neki:
– Az én gazdám Varvara Petrovna Opilova, egyedül neki szolgálok én, őneki engedelmeskedem.
Felnevetett a molnár meg a molnárné, de úgy ám, hogy zengett az egész gunyhó. Azt mondja a molnár:
– Holnap elhívok egy ezermestert, átépíti neked eztet a gömböcöt, téged fog szolgálni. Te leszel itten a világ úrnője!
Felnevetett a molnárné a gyönyörűségtől. Leheveredtek a molnárral az ágyra, kezdtek hupákolni, kufircolni. Megindult az ágy a Várka fölött, mire úgy megijedt, hogy már „Csendőr!”-t kiáltott volna – de a kisgömböcre gondolt, és összeszorította a fogait. Kikufircolták magukat, a horkolást lehetett már csak hallani. Kikecmergett a Várka az ágy alól, felkapaszkodott az asztalra, megragadta a kisgömböcöt, s iszkiri a szörnyű gunyhóból.
Hanem az udvaron már sötét éjszaka, az orráig se látni, csak az uhu huhog. Mellére szorítja Várka a kisgömböcöt, megcsókolja, megérinti az ujja hegyivel.
– Üdvözöllek, Varvara Petrovna – mondja neki a gömböc.
– Üdvözöllek, drága kisgömböc! – feleli a Várka. – Segíts nekem megtalálni az utat hazáig!
– Úgy is lesz – feleli a gömböc.
Kivilágosodott a kisgömböc, megmutatta Várkának az utat. És kijutott a Várka egyenesen az országútra. Éppen ottan megy egy éjszakai autóbusz Szerdobszk felé. Felült a Várka, kifizette a kerek három rubelt a jegyért, reggelre Szerdobszkban is volt. Onnantól meg gyalogszerrel indult hazafelé.
Megy a mezőkön, lóbálja a gömböcöt, danolászik. A kisgömböc meg kíséri az énekét, szivárványt ereget. Megérkezett végül a faluba. Hanem ott már mindenki csak őt keresi, papuka már a rendőrséget zargatja. Meglátja a család, megörülnek neki. A Várka meg mutatja nekik a kisgömböcöt, eldicsekszik, az óriásoktól szerezte vissza. Elcsodálkozik a papuka meg a mamuka, nem gondolták ők, hogy a Várka ilyen bátor nagylánnyá cseperedett.
A Várka akkor lerakta a gömböcöt a földre, hímzett kendőt terített rá, és azt mondja:
– Mostantól, kisgömböc, senki fiának oda nem adlak, se nagynak, se kicsinek, se embernek, se robotnak.
És Opilovék boldogan éltek, míg meg nem haltak.

XLVI.

(…)

Szergej Venyegyiktovics fehér parasztingben ült a széken, egyik kezében felesége, másik kezében fia kezét szorongatta. És időnként olyan erősen megszorította ezt a két kezet, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy ők nem ugyanolyan gyötrő kísértetek csupán, amilyenek a családjától távol töltött négy év alatt, éjszakánként, mikor álmatlanul hánykolódott fekhelyén, oly gyakran keresték fel.
    Beszélt. Szerettei pedig hallgatták őt.
    – Az emberiség vonzalma a narkotikumok iránt valóban kimeríthetetlen. Ez a vonzalom a régmúltban gyökeredzik, a kőkorszakban, mikor az emberek még a természet közelében, az állatok közt éltek. Már akkor is rágták a kokacserje leveleit, belélegezték a füstöt, itták a gumók levét, ették a hallucinogén gombákat. Szeretteim, tisztán látom magam előtt ezt az őskort, amikor a szűz anyatermészet ölén, a tábortűz mellett, a leölt állatok bőrébe bújva őseink olyan növényeket fogyasztottak, melyek látomásokban részesítették őket. Olybá tűnhet, velünk ellentétben ők be kellett érjék az anyagi, látható és tapintható világgal, tökéletesen bele kellett simuljanak a természet világába, csak azt vehették el, ami a túléléshez és a faj fenntartásához nélkülözhetetlen, csak a húst, csak a növények édes gyökerét, csak a lenyúzott bőrt, az ágat és a követ, mely segítette őket a vadászatban, testük védelmében, a hideg elleni küzdelemben, a vadászathoz és halászathoz alkalmas eszközök előállításában. Hanem már akkor is vonzotta őket a látomások világa. Hiszen az ember kiűzetett a paradicsomból, s ilyenképpen soha nem olvad már eggyé az őt körülvevő világgal – az ősemberek esetében a természet világával. A világ és az ember közt tátongó szakadék már akkor végzetes volt, amikor még mamutok és machairodusok verték fel bőgésükkel a szűz erdők csendjét, mikor még az ember is inkább vadállathoz hasonlított. És ez az alacsony homlokú, erős állkapcsú, szőrős, kecskebőrbe burkolódzó ember már akkor kérges kezébe fogta az apró-pici gombát. Nem mint táplálékot, hanem mint idegen világok meghódításának eszközét emelte szájához.
    Lukomszkij elhallgatott. Végigjártatta tekintetét a vadul burjánzó, elhanyagolt kerten, majd fölemelte szemét, oda, ahol a bárányfelhők mögül a májusi égbolt kandikált elő.
    – Minden elhalványul, elfehéredik és kialszik az isteni tellúr árnyékában. Ennek a terméknek nincs párja a narkotikumok világában. A heroin, a kokain, a bélyeg, a spuri: mélységes nyomor ehhez a tökéletességhez képest. Tegyétek a kőbaltát a hegedű mellé, és csak tízezer években tudjátok mérni köztük a távolságot. Az eszével élő ember fejlődik, világa változik, összetettebbé válik, a technika egyre újabb eredményei szövik át, az ember az anyagból atomenergiát állít elő. Változnak azok az anyagok is, melyek segítik az ember túlélését e világon. A gömb, a kocka, a piramis, a henger, a kúp, a csonkakúp, a tórusz, a spirál – mind az új kor és az új technológiák termékei. Volt idő, mikor csúcstermékeknek tűntek számunkra. Sokan, akik bevizsgálták őket, mind ugyanazt mondták, s hangjuk egyetlen zengő kórussá olvadt össze: ez a csúcs, ez maga a tökély, hogy is akarhatnánk ennél többet, vágyaink ki-e-lé-gül-tek! És így ment majdnem húsz évig. Az isteni tellúr felfedezéséig. Kedveseim, szedjétek le erről az asztalról a tányérokat, a csészéket, a villákat, és rakjatok rá egy hatalmas mérleget, terítsétek le réz serpenyőit fekete bársonnyal. Halmozzátok fel a bal oldali bársonyos serpenyőben mind a termékeket, amiket elsoroltam, és helyezzetek a jobb oldali serpenyőbe csak egyetlen csillogó tellúrszöget. És csodát fogtok látni: a jobb oldali serpenyő győzedelmesen alászáll. Úgy igaz, a színtellúr szög erősebb a modern narkotechnológia egész geometriájánál, mindezek a piramisok, tóruszok és gömbök erőtlenül emelkednek fel vele szemben. Bizony, könnyűnek találtattak. Bizony, nem foghatók a magasztos tellúrhoz. Bizony, fényesre csiszolt pofázmányuk korcsra sikeredett!
    Miután az utolsó mondatokat kiejtette a száján, levegővétel nélkül, szinte üvöltve, most egy pillanatra megállt, lenyugodott, majd folytatta:
    – És velük együtt mint léggömbök szállnak fel mind a gépektől, szakemberektől, különféle preparátumoktól roskadozó laboratóriumok, saját impotenciájuktól felfúvódva felrepülnek mind a tudósok a képleteikkel, a mágusok, az alkimisták, mind, mind, akik életre hívták ezeket a semmirevaló piramisokat, kockákat, hengereket, akik hiába reménykednek benne, hogy az emberiség öntudatlan gyermek módjára majd nekiáll játszadozni ezekkel a kocka-piramisokkal, és oázik és szellent örömében, és hálásan csorgatja a nyálát: dicsőség nektek, új csodák sámánjai! Az emberiség nem kisgyermek. Az emberiség olyasvalami, ami az igazságra szomjazik. Az ember pedig olyasvalaki, akinek feladata nem a leküzdés és a felülkerekedés, hanem az útkeresés és a küzdés maga. Mindennapos, mindenórás, mindenperces, mindenmásodperces küzdelem…
    Szergej Venyegyiktovics elhallgatott, elfordította fejét, mutatta koponyájának jobb oldalát, ahol füle fölött aprócska sebhely látszott.
    – Utazásom az isteni tellúrhoz négy hosszú éven át tartott – folytatta Lukomszkij. – És noha tudom, ti mennyit szenvedtetek ez alatt a négy év alatt, egyetlen percig sem sajnálom ezeket az éveket. Én is szenvedtem, tőletek távol, kedveseim, rettenetesen, elmondhatatlanul szenvedtem. Mennyi álmatlan éjszakát töltöttem azzal, hogy csak rátok gondoltam! Csak rátok, kedveseim! Bárcsak egyetlen rádiócsók tőletek, csak egyetlen szálkácska… Ám nem pusztán szenvedtem a távollét miatt, volt öröm is mindebben. Arra gondoltam, hogy mikor visszatérek hozzátok, olyan csodáról számolhatok majd be nektek, amely egyszeriben értelmessé, teljes értékűvé, magasztossá varázsolja életeteket. És ez a gondolat segített nekem elviselni ezt az örökkévalóságig tartó, nehéz utat, a búcsút, a nélkülözést, elviselni mindazt, ami osztályrészemül jutott, mindazt, amivel csak találkoztam az isteni tellúrhoz vezető hosszú utam során. Ó, ez az út, ez az út az olyannyira vágyott világ felé…
    Lukomszkij lehunyta kialvatlan szemét. És így maradt, mozdulatlanul, mintha képzeletben újra megindult volna ezen az úton. Végül újra megszólalt, de szemét nem nyitotta ki.
    – Beutaztam Rjazanyt lóvagonban, vérrel és spermával váltottam ki magam a tartariai gengszterek fogságából, dolgoztam rakodómunkásként Baskíriában, éltem tolvajként Urálban, megvetett koldusként Barabinban, eltöltöttem három hónapot egy tellúriai vizsgálótáborban, ahol négyszer megerőszakoltak. És mindezt csak azért bírtam ki, hogy huszonkilencszer tellúrszöget verjenek a fejembe. Ami meg is történt.
    Kinyitotta a szemét.
    – Tudjátok, mi adja a tellúr erejét. Hogy legdédelgetettebb vágyainkat, legrejtettebb álmainkat hívja elő agyunkból. És ezek az álmok jól átgondoltak, mélyek, érettek, nem pillanatnyi ingerek hatására keletkeznek. Minden korábban ismert narkotikum magával rántott bennünket, ránk kényszerítette saját álmait, saját akaratát, saját elképzelését vágyról és kielégülésről. Emlékszem, amikor először próbáltam közönséges bélyeget, mindössze tizenegy éves voltam. És olyan képeket láttam, melyek megrendítők, de egyúttal félelmetesek is. Tudjátok ezt jól, kedveseim. Fokozatosan megtanultuk elfogadni, hogy szinte mindig csak a puszta kielégülést kapjuk. És más, tökéletesebb termékek ugyanezen az elven működtek. A tellúr viszont… az isteni tellúr nem eufóriát nyújt, nem görcsös kielégülést, nem pörgést, nem a megszokott szivárványos lebegést. A tellúr egy teljes világgal ajándékoz meg benneteket. Kiterjedt, valóságos, eleven világgal. És én abban a világban találtam magam, amelyről kora gyerekkorom óta ábrándoztam. Urunk, Jézus Krisztus tanítványa lettem.
    Úgy tűnt, Lukomszkij szeme könnybe lábad, ám ehelyett valami újszerű, különösen mély és erőteljes csillogás jelent meg benne.
    – Minden kisgyermekkori és ifjúkori ábrándom, minden képzelgésem Urunk életéről, cselekedeteiről és csodás tetteiről megelevenedett előttem. Az apostolok egyike lettem. Ott voltam Vele, Palesztina földjét jártam, hallgattam a Hegyi beszédet, bort ittam a kánai menyegzőn, úsztam a Genezáret-tóban, láttam az üregből kilépő, feltámadt Lázárt, a megtisztult bélpoklosokat és a disznók nyáját, ahogy a meredélyről a tengerbe vetik magukat, aludtam a Getsemáne-kertben, és tehetetlenül zokogtam a Golgotán, mikor a rómaiak a keresztre feszített Megváltóba döfték dárdájukat…
    Lukomszkij elhallgatott. Hallgatott családja is.
– Mindent láttam – mondta Lukomszkij, de olyan hangon, hogy felesége és fia beleremegtek. Felesége anyjának arca önkéntelenül eltorzult, öreg, duzzadt szeméből patakzottak a könnyek. Mégsem emelte fel kezét, hogy könnyeit letörölje. A feleség fogta férje kézfejét, és olyan odaadón nézett a szemébe, mintha ott lett volna vele Kánában, ott a Golgotán. Fia sírással küszködött, kipirult arcából keserű szemrehányás áradt: miért nem lehettem ott veled, édesapám? Csak a hatéves Rita ült továbbra is mozdulatlanul, dermedten. Tágra nyílt, búzavirágkék szeme mintha keresztülnézett volna apján.
– Kedveseim – folytatta Lukomszkij. – Most már mindnyájunknak van célja az életben. Tudjuk, mit tegyünk. Tudjuk, hogyan, miért éljünk.
Váratlanul felállt, ellökte a széket. A szék nesztelenül dőlt el a friss májusi fűbe. Lukomszkij hóna alá kapta a lányát és felrakta az asztalra. A kislány, aki ezen cseppet sem lepődött meg, továbbra is ugyanolyan tágra nyílt szemmel meredt maga elé.
– Mondd ki, édes lányom, mi szívünkben ég – biztatta Lukomszkij, és térdre ereszkedett.
Felesége, fia és felesége anyja is térdre borult.
A kislány felemelte arcát, a virágzó meggyfa ágain keresztül belenézett a napba:
– Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben. Szenteltessék meg a Te neved; jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek; és ne vígy minket kísértetbe, de szabadíts meg minket a hazugságtól és az ellenségeskedéstől.
– Ámin – mondta Lukomszkij.
És megkönnyebbülten elmosolyodott, először ezen a végtelenül hosszú és nehéz napon.   

Szorokin

Vlagyimir Szorokin új regénye a szerző univerzumából már jól ismert elemekből építkezik. Csak éppen ezek az elemek most nem egy szorokinosan vad és meghökkentő történet díszletei, hanem maguk válnak főszereplővé. Az elbeszélés perspektívája ezúttal kitágul, sok-sok független nézőpontból látunk rá egy idegen, de mégis ismerős, taszító, egyszersmind vonzóan izgalmas világra, melyet kicsik és nagyok, partizánok és hercegek, zoomorfok és templomos lovagok, pónik és mamlovak, robotok és batyuzók, pravoszláv kommunisták és ácsok népesítenek be.

Valamikor a 21. század közepén járunk. Európa ekkor már túl van egy muszlimokkal vívott háborún, egykori államai részben széttagolódtak, és az Orosz Föderáció is sok kis államalakulatra esett szét. Az Altaj-hegységben egy kicsiny köztársaság jött létre, amely a területén kitermelhető ritkaföldfém után a Tellúria nevet vette föl. A tellúr egy meghökkentő tudományos felfedezésnek köszönhetően ekkoriban már igazi kincs, melyből az ősi zoroasztriánusok receptje szerint tudatmódosító szögeket állítanak elő; kereskedelme a világ legtöbb államában szigorúan tilos. Az új termék felülmúl minden korábbi narkotikumot: az ember legbensőbb vágyait kelti életre, s a transzcendencia élményét nyújtó utazásban részesíti használóját.

A regény ötven fejezete elképesztő fantáziával eleveníti meg ezt az egyszerre retrográd és hipermodern világot, amelyben járva lépten-nyomon az oroszországi és európai jelen politikai és kulturális eseményeire, tárgyaira ismerünk, amelyek sajátos fénytörésben, egy már-már feledésbe merült múlt szilánkjaiként jelennek meg. A jelenből elképzelt jövő és a jövőből láttatott jelen képei ismételten igazolják, hogy Szorokin nemcsak kiváló író és stiliszta, hanem valódi látnok, akinek a felszínen hihetetlen történetei ténylegesen a társadalmi-politikai folyamatok irányát fedik föl: a felbomlást és a széthullást, a hangsúlyok eltolódását vagy éppen megmaradását.

Vlagyimir Szorokin (1955) a kortárs orosz irodalom meghatározó alakja. Egy Moszkva melletti kisvárosban született, végzettsége szerint mérnök. Eleinte könyveket tervezett és illusztrált, majd a nyolcvanas években íróként az orosz underground jellegzetes alakja lett. Írásai 1989-ig nem jelenhettek meg hazájában, első regényét, A sort (1983) egy párizsi emigráns kiadó publikálta.

Kezdetben a szexualitást, a testiséget és az erőszakot a maga nyerseségében megjelenítő műveivel keltett feltűnést. Később stílusa sokat szelídült, regényeinek világa – a putyini Oroszország problémáitól is inspirálva – társadalomkritikai nézőponttal gazdagodott. Az általa elképzelt, a jelen tükreként és a múlt visszatéréseként egyaránt olvasható jövőbeli világo(ka)t iróniával, sok humorral, némi naturalizmussal, s mindig a csakis rá jellemző élőnyelv segítségével jeleníti meg.

Szorokin eddigi tíz regénye mellett számos novellát, több drámát és filmforgatókönyvet írt. Regényeit, köztük A jég-trilógiát (2002–2005) világszerte több mint húsz nyelvre fordították le.

 Vlagyimir Szorokin: Tellúria. Ford.: Gábor Sámuel. Gondolat Kiadó, Budapest, 2014. 345 oldal, 3500 Ft.

Vlagyimir Szorokin könyvei a Gondolat Kiadónál.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.