hirdetés

Vonalas játékok

MűKEDDvelő, 2006. október 3. MU Színház

2006. október 6.
Ahogy Forgács Zsuzsa is kiemelte „a gyötrelem vergődéseit”, a gyermek- és felnőttkor vergődései jelennek meg itt is, hasonlóan, mint a Porhó című kötetben, itt mégis egész máshogy - folytatja Boldizsár Ildikó. Tóth Krisztina siet tisztázni, hogy ezek nem életrajzi tények, sok kapott és megtalált történetet használt fel, s mikor ő kezd el mesélni, aközben benne is csiszolódnak a sztorik, lehullnak a felesleges részeik, s egyre inkább sajátjainak érzi őket.
hirdetés

          A Szépírók Társasága és a MU színház október 3-ai közös programjának témája Tóth Krisztina Vonalkód című kötete volt, a beszélgetést Boldizsár Ildikó vezette. A MU színház legfelső termét teljesen megtöltöttük, kicsit meglepetten számoltam össze, hogy több mint negyven voltunk, s a jelenlévők összetételére cseppet sem az irodalmi esteken megszokott „belterjesség” volt jellemző. Nagyon kellemes, precízen felépített, szórakoztató, de egyben elgondolkodtató beszélgetést hallhattunk, s akik még késve érkeztek és osontak be a teljesen sötét nézőtérre s különböző pontjain kapcsolódtak be az estnek, azok is ugyanúgy élvezhették, mert minden szakasza egyformán lebilincselő volt.
          Lárai Eszter, a program szervezőjének köszöntője után Boldizsár Ildikó vette át a szót, aki kiemelte, hogy egy kötet szerkesztőjét, aki jelen esetben ő, sohasem szokták megkérdezni, hogy milyen is az a munka, pedig neki már korábban, Tóth Krisztina versesköteteinek szerkesztése közben is mindig az járt a fejében, hogy Kriszta tele van történetekkel, amiket nem lehet versbe sűríteni. Felidézi, hogy akárhányszor korrektúrázni ment a szerkesztőségbe, még be sem lépett, de már mesélt, hogy a metrón arról beszélnek az öregek, hogy mennyi a hamvasztás ÁFA-ja…
          Tóth Krisztina, miután megköszöni Boldizsár Ildikó nemcsak kedves köszöntő szavait, de szerkesztői munkáját is, a kötetből a Hangyatérkép című novellát olvassa fel, hogy akik esetleg nem ismerik még a kötetet, is kicsit közelebb kerüljenek ahhoz a világhoz. Akik olvasták, azokat is lebilincseli, egészen másképp elevenedik meg a történet az írónő jellegzetes hangján, akik nem, azok fel-felkapják a fejüket a próza szókimondó részein.
          Különböző vonalak kötik össze a kötetet – határvonal, irányvonal, életvonal, vérvonal, színvonal, törésvonal, bikinivonal – emeli ki Boldizsár Ildikó első kérdésének felvezetésében, valamint azt is, hogy míg az első novella úgy kezdődik, hogy „Úgy volt…”, az utolsó „Úgy lesz”-el zárul. A két vég közé feszülő történetek miért nem férnek bele egy versbe, hogyan jött a műnemváltás – hangzik az első kérdés.
          Bár hirtelen váltásnak tűnhet a Síró ponyva után – érkezik a válasz – de volt átmenet, hiszen verseiben is történetdarabokat rejt el. A kötet először megírt novellájának, Bikinivonalnak is vannak még versszerű jegyei, s igazából onnan ered a „vonalas játék is”, azok köré kezdte szervezni a kötet egészét.
          Ahogy Forgács Zsuzsa is kiemelte „a gyötrelem vergődéseit”, a gyermek- és felnőttkor vergődései jelennek meg itt is, hasonlóan, mint a Porhó című kötetben, itt mégis egész máshogy - folytatja Boldizsár Ildikó. Tóth Krisztina siet tisztázni, hogy ezek nem életrajzi tények, sok kapott és megtalált történetet használt fel, s mikor ő kezd el mesélni, aközben benne is csiszolódnak a sztorik, lehullnak a felesleges részeik, s egyre inkább sajátjainak érzi őket.
          Történetek után még mindig, de már másfajta történetek: Ildikó a „Tóth Krisztina: Vonalkód” egységre egy internetes kereső által érkezett 31 400 találat közül mazsolázva különböző fórumozók hozzászólásaiból olvas fel. A legnagyobb sikert Isolde megjegyzései aratják, nem bírom ki, hogy ne idézzem: „Tóth Krisztina eddig remek verseket írt, ez ellenben egy novelláskötet. Hát, igen. Tóth Krisztina gondolatai ismerősek, valamint jól ír. Ahogy már a verseiből is látszott: pontosan tudja, melyik szónak hol a helye. Olyan érzésekről ír, ahogy én éreztem volna magam ugyanott. Éppen úgy ír, ahogy én írnék, ha én lennék a Tóth Krisztina. Sőt, időnként az jut eszembe, hogy: hé, ezt én akartam megírni. Elmeséli a történeteit: gyerekekről, szerelmekről, lakótelepekről, halálról. Mindet E/1-ben, és igazán érdekelne, ebből mi az, ami valóban az írónővel történt meg, és mi az, amit csak kitalált. Nagyon hitelesen és a legnagyobb természetességgel meséli el ugyanis mindet, de azért nem hiszem, hogy a Krisztinát ennyiszer teherbe ejtették, megcsalták, ennyi különféle helyen lakott és ennyiféle rokonai voltak. Persze, lehet.” Nem csak a Kriszta könnyei csordultak ki nevetés közben, hanem a közönségé is, s már az est után szállóige-gyanússá váltak a hozzászólás egyes részei.
          Mindez remek felvezetőnek bizonyult a Boldizsár Ildikó által kitalált játékhoz, melynek ötletét a Hidegpadló című novellából lopta, bár ő nem dugja el 6 különböző helyre a teremben a borítékokat, amelyek mondatokat rejtenek a Vonalkódból. A „Húzzál Kriszta!” felszólítás után megtudjuk, hogy Kriszta, bár kamaszkorában látott először vonalkódot, és a mai napig nem tudja ugyan, hogyan is működik, de elbűvöli, hogy ilyen egyszerűnek látszó dolgok mögött mennyi minden van, ezért is lett a kötet címe ez. Kiderül, hogy nem csak ő, hanem mi, a közönség sem tudjuk, hogyan is működik, hogy nem a fekete vonalak, hanem a köztük lévő fehérek jelentenek valamit. A kérdező igazán felkészült, de egy idő után, mikor már a péksütemények kódjainál tartunk, én elvesztem a fonalat.
          Ekkor kerül elő egy másik ajándék, ami nem csak nekünk, hanem láthatóan a vendégnek is meglepetés volt, a csomagolásból előkerül egy tolltartó s egy kék iskolaköpeny. Igaz nem az igazi, klasszikus nylon, de így is csodálkozó hangokat hallani a nézőtér soraiból, hogy vajon hol lehet ilyet ma még kapni?! Ezek a tárgyak vezetnek át a novellák világának szépnek nem nevezhető gyerekkorába. Krisztina úgy gondolja, hogy a gyermekek szorongásai a felnőttek agressziójából táplálkoznak, s aki a ’70-es években nőtt fel, az a „kétszer szocializálódottak nemzedékéhez” tartozik. Az akkori kettős értékrend, hogy mit mondhatott otthon és mit az iskolában, rányomta a bélyegét mindenki életére. Keserédes történetek kerültek elő mindkét beszélgetőtől úttörőtáborokról és túl későn érkezett „haza akarok menni” -levelekről, Lenin-életrajzírásról és képgyűjtésekről.
          A következő boríték mondata: „ …meghalt Kádár János. Tulajdonképpen sajnáltam.” Csodálkozva kérdez rá erre, s hozzá kötődő emlékeire Boldizsár Ildikó. A díszletek állandósága jelenti az állandóságot – tudjuk meg a válaszból. Először az utcák homlokzata változik, eltűnnek a palacsintázók. Ezek az ismétlődő dolgok, és pl. a híradó szignálja még mindig azt, a gyereknek olyan fontos biztonságérzetet hívja elő a mai napig benne.
          „Gyakran érzem úgy magam, mint egy UFÓ, egy marslakó” - mondja Tóth Krisztina a következő borítékban lapuló mondat kapcsán, de kérdezője kiemeli, hogy erre kitűnő technikát fejlesztett ki, mégpedig, hogy ilyenkor, mikor az „élet elrontja az előre megírt történeteket”, kivonul és szemlélődésbe vált át. Az érintett bőszen helyesel, elárulja, hogy a külső szemlélő állapotában érzi magát a legotthonosabban, ennek alátámasztására egy friss történetet mesél egy horvátországi alkotótáborról, belülről nyitottnak vélt, kívülről ijesztően antiszociális önmagáról.
          „Érdekel, hogy egy pasi mit mond rólad?” Nagyon - érkezik egyből a válasz, ezért egy férfi netes véleménye is elhangzik, amiben ismét egybecsúszik az elbeszélő és a szerző személye, aminek kapcsán az írónő ismét fontosnak érzi kiemelni, hogy ez nem így van. Persze a vélt vagy valós egyezések eddig is sok komikus történetet szültek, egy sor telefonáló férfit és vacsorameghívást, vagy például együttműködést, ahogy ez a Síró ponyva kötet címötletét akaratlanul is szolgáltató Síró János esetében is történt, akinek a ponyvái már díszletként szolgálnak a Katona József Színházban játszott Bikinivonal című darabban. Valamint felhívja a figyelmet arra, hogy a gyerektörténetekben már ott sejlenek a felnőtt történetek csírái, egyfajta tükörjátékot játszik velünk, olvasókkal.
          Az utolsó boríték mondata – „Utáltam , hogy van test és van halál s a halál a test által beszél.”- elkerülhetetlen volt, hiszen van olyan kritikusa a kötetnek, aki nem is emelt ki mást az egészből, mint a halál hangjait. Aki alkot, az folyton küzd az idővel, naponta érzi a sürgetést, hogy haladni kell valami felé – vallja be a szerző. Ildikó pontosít, hogy mintha nem is kicselezni szeretné az időt a művekben, hanem csak nyilvánvalóvá tenni, hogy bármikor vége lehet mindennek, és nem biztos, hogy az szép lesz. S hogy ezt, a halálhoz való viszonyát akár tanítani is lehetne.
 Az utolsó boríték még a kérdezőnek is meglepetés, de remek zárszó. Az idézetre reagálva beismerő válasz érkezik: Tóth Krisztinából hiányzik az érzelmi felejtés képessége, 15 évvel ezelőtti állapotot is képes tisztán felidézni, nem rakódik rá semmi, minden jelen időben jelenik meg.
          Az Esős nyár hangzik el búcsúzóul, ami a készülő új kötet, ezúttal verseskötet, egyik darabja. „Kísért egy mondat, egy szavak nélküli öntőforma…”. Engem nem egy, hanem sok mondat kísértett hazafelé, s újra előveszem a Vonalkódot, amiben nekem még mindig (vagy egyre inkább?) nem a fehér, hanem a fekete részek a fontosak.

Csapody Kinga

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.