hirdetés

Vonnák Diána: Közel menni

2018. augusztus 25.

Az első hetek láza után kicsit enyhült a kollégiumi kommuna fülledtsége is, a forradalom kezdett megszokássá válni. Aztán átköltöztünk az albérletembe. Hamar megértettem, hogy nincs rajtam meg a kamerán kívül egy biztos pont sem az életében. – A Litera bemutatja rovatban Vonnák Diána novellája.

hirdetés

Hasogat a fejem, az autó alig vánszorog. A panelházakra mintha a tegnapi diszkógömb villózása szórta volna oda az ablakokat. Enni kéne. A taxisofőr füle tövében pikkelysömör hámlik, le kell hunynom a szemem az émelygéstől. A szélvédőt ritmusra veri a rózsafüzér, a visszapillantó tükör alatt egy ikonról Jézus emeli rám az ujját megrovóan. Olyan, mint a szovjet plakát, amin a decens férfi eltolja magától a vodkát, és alatta az van, hogy nyet. Kátya átnyúl felém az utastérben, megsimogatja az arcomat, a borostámmal játszik. Egyenként érzem az ujjai hidegét az arcomon. Kint kavarognak a viharfelhők, bent a gyomrom és még a rádió is hurutosan szól.

Megindulunk, az elsuhanó város képe megnyugtat. A szovjet lakótelepek után álklasszikus oszlopokkal díszített, luxusnak hazudott lakóparkok termeszvárai jönnek, aztán a folyó. Jobbra a hatalmas vasúti híd, mellette apró szigeten aranyozott kupolájú kis templom. A túlparton sokasodnak a kioszkok, a buszmegállókban a rosszul öltözött emberek, ónos fáradtsággal az arcukon. A part menti, régi Kijev a legszebb, a meztelen téglafalakkal és a dombos utcákról nyíló hatalmas parkokkal. Pedig ez is tele van a napról napra rögtönzött élet jeleivel: spontán taxiállomások, kéregetők, kartondobozból árult, hamisított parfümök mindenhol. Hatalmas hirdetőoszlopokon majdnem meztelen nők, mellüket hevenyészett cetlik takarják ki. Olvasom rajtuk, hogy hosszú szőke hajat veszek, olcsó vízum, idénymunka Csehországban. Graffitiken, hogy Putyin faszfej, Léna szeret szopni, alatta telefonszám. Beállt a forgalom.

Kátya fészkelődik, biztosan a kamerájáért aggódik. Idegesíti, hogy nem zuhanyozott már két napja, mondja a zsíros fejbőrét vakarva. Az orvos nem lesz lelkes, mikor levetkőzik. Szét vagyunk esve. Az egyetemnek a közelébe se jutott november vége óta, de valószínűleg mindegy, a téren a kavalkádban úgyis többet tanul. Elnézem a cserepes száját, még mindig lilás a tegnapi bortól. A homlokán a nagy, festékes anyajegy olyan, mint egy leharapni való áfonya. A szeme alatt már barnul a monokli. Hallom a hangján, hogy gyulladt a torka az üvöltéstől és a szeme is hetek óta piros. Az égő gumiabroncsok füstjétől van, az enyém is ilyen lehet. Kicsit félek, súgja szinte mentegetőzve. Nem tudok mit mondani. Még sóhajtani se hagyom magam, valószínűleg undorító a szagom. Ráteszem a combjára a kezemet.

Fáradt vagyok. Mikor hajnalban végre lefeküdtünk, nem bírtam elaludni. Néztem az ágyon hanyagul szétvetett karjait, a bugyija mellett kicsit kilátszó, félcentis borostát. Egy riportot próbáltam befejezni, de alig láttam a betűket. Pörögtek a képek a fejemben és elképesztően dühös voltam rá. Fél éve találkoztunk. Anna egy hónappal korábban hagyott ott, elege lett abból, hogy mindig távol vagyok. A Majdanon figyeltem föl rá alig pár nappal azután, hogy megérkeztem az országba. Európai uniós csillagokat festett az arcára, bár a kamera mögött kevés látszott belőle. Kékre és sárgára festett körmei kilógtak a biciklis kesztyűből, a haja a kapucni alól.

A barátnőjével volt mindig, igyekeztek a tömeg közepében maradni, két gyönyörű dokumentumfilmes csaj, akiket úgyis minden tüntető megvéd majd és akikre úgyse lő senki. Gondolták ők. Mindent rögzíteni akart, kényszeresen, hogy milyen utókort vizionált, sejtelmem sincs. Nagyon közelről filmezte le, ahogyan a rohamrendőrök agyonverték azt a meztelenre vetkőztetett srácot, akinek azóta kint van a képe mindenhol. Véletlenül éppen én álltam mellette akkor, a nyakamba borult és éreztem, ahogyan a visszatartott öklendezés hullámokban dobálja a gerincét. Mondott valamit ukránul, nem értettem, angolra váltottunk. Így kezdődött.

December végére teljesen hozzájuk csapódtam, figyeltem, ahogyan hagyja, hogy a zűrzavar magával rántsa. Egy darabig azért maradtam Kijevben, mert volt valami mágikus ezekben az első hetekben. Elég könnyű volt eladni a tudósításaimat is. Aztán már inkább miatta rendezkedtem be. Az Anna utáni űrben még volt valamennyi undor, de már nem elég ahhoz, hogy ne essek kísértésbe. Tulajdonképpen szánalmas és nagyon ismerős volt, ahogy reménykedni kezdtem. Reggelente borotválkozás után kötelességszerűen, unottan maszturbáltam a csapba. Menj, udvarolj csak. Menjek. Mindig kezet mostam, körömkefével.

A téren mindig Kátya közelében maradtam. Egy megbomlott enciklopédista rögeszmésségével, embert nem látva rohant mindennek a közepébe, közel és még közelebb. Éjjel, a kamera nélkül kiengedett és meglágyult, a fáradtságtól megnyúlt lett az arca. Gyakran magát átölelve ringatózott, a körömágyain véresre volt tépkedve a bőr, de sosem láttam, amikor csinálja. Ültünk az ágy szélén, meg kint a lépcsőházban, legtöbbször zenét hallgattunk. A társaságában voltak, akik folyamatosan vitatkoztak, akik csinálni akartak valamit a parlamentben, szervezeteket alapítottak és véleményük volt, de Kátyán látszott, hogy nem érdekli a vita. Mintha már semmi ereje nem lett volna ahhoz, hogy saját véleményt formáljon napi tíz órányi kamerázás után.

A kollégium, ahol laktak, minden este megtelt vidékről érkezett tüntetőkkel, a padlón tucatjával, összegabalyodva aludtak az emberek. Iszonyú lábszag és emésztett borszag volt mindig. A konyhában tízesével kente a szendvicseket, aki épp ráért. Én kétnaponta kihúztam a lefolyóból a hajszálakat. Lefertőtlenítettem a wc-kefét. Mint egy megszomorodott, kivénhedt gondnok. Volt valami otthonos, szinte fesztiválszerű az egészben, főleg ameddig el nem kezdtek sebesülteket is felhozni.

Feljártam hozzájuk, de először visszatartottam magam. Úgy tűnt, szinte mindenkit vonzónak talál, akit a velünk üvöltő tömegben látott, simogatta az elnyűtt arcú srácokat, kötözte a sebeiket, aztán néha lefeküdt velük. Sokan csinálták ezt, a szex összefolyt a gondoskodással, a szolidaritással meg a felejtéssel. Nemzeti hősök voltak meg mártírok, a vak is látta, hogy megéri nekik. Figyeltem, ahogy heteken át rengeteg sráccal félrehúzódott, aztán mikor visszajött, dühödten néztem, pedig semmi jogom nem volt rá. Éreztem, hogy idegen vagyok, akkor is fanyar kívülálló, ha ott állok vele a tömegben minden nap.

Az első könyvem jutott eszembe — mielőtt haditudósítónak álltam, hadtörténész voltam. A könyv azokról az orosz nőkről szólt, akik ellenséges katonákkal feküdtek le a második világháború alatt, a verésekről és a csoportos erőszakról, amit kaptak érte. Levágták a hajukat, néha karóba húzták őket. Voltak plakátok is, azokon szép, életerős orosz férfiakat kínált a nőknek az állam. Persze azt akarták, hogy gyereket csináljanak. Mesélni akartam neki azokról a nőkről, de nem tudtam, hol kezdjem.

Miért csinálod, kérdeztem egyszer a lépcsőfordulóban rágyújtva, ő meg vállat vont, hogy az ilyen napok után csak az segít, ha valaki megkívánja, a bordái közé vájja a körmét, ha behunyhatja a szemét és az objektív helyett végre a lába közé figyelhet. Felnyaláboltam és megkértem, hogy jöjjön fel hozzám. Próbáltam legalább az oroszt törve beszélni hozzá, ha már ukránul nem tudtam. Valószínűleg nem az én érdemem volt, hogy elélvezett aznap, addigra a rohamrendőrök már gyakran lőttek a tömegbe, mindenkiben pattanásig feszült minden húr. Véresre karmolta a hátamat, de nem bántam. Utána sem hagytam abba a testőrködést, konokul mentem a kamerája után a jegyzettömbömmel. A szája sarkában aztán állandósult a fanyar mosoly. Azt hiszem, lassan megszeretett, vagy legalábbis a gúny megszelídült benne.

Az első hetek láza után kicsit enyhült a kollégiumi kommuna fülledtsége is, a forradalom kezdett megszokássá válni. Aztán átköltöztünk az albérletembe. Hamar megértettem, hogy nincs rajtam meg a kamerán kívül egy biztos pont sem az életében. Diadalmasan vette észre az összes ősz hajszálamat és éjszakánként minden végtagjával rám tekeredett. Közben valami mindig történt kint, apadt és dagadt a téren a tömeg, az elnök elmenekült, a helyzet eszkalálódott. Faggatott a tudósításról és vérre menő vitákat folytattunk a dokumentálás helyes attitűdjéről. Azt mondta, a cinizmus csak önszeretet, én meg magyaráztam neki, hogy értelmezés és analízis nélkül nem tudsz a történethez férkőzni, hogy pont a tárgyad kedvéért kell távolságot tartanod. Nem értett egyet. Nem tudod megtalálni a megfelelő szöget, ahonnan kinyílnak, ha nem olvadsz össze velük, tiltakozott.

Keselyűnek hívott, azzal heccelt, hogy fogadásokat kötött a barátnőjével, mikor megyek tovább valami még véresebb országba. Nem mentem volna, de ezt nem tudtam bebizonyítani neki, mert tavasszal kitört a háború és tényleg annyi munkám lett, hogy gyakorlatilag menekülnöm kellett a szerkesztőség levelei elől. Elkezdtem rendszeresen átjárni a felkelőkhöz, interjúztam mindkét oldallal, heteket töltöttem katonákkal és helyiekkel. Megrázott. Könyörgött, hogy vigyem magammal. Nem vittem, pedig nem volt jó érvem, felnőtt ember és ez mégis csak az ő országa. Sajtóigazolvány nélkül viszont nehezebb volt mozogni, ez volt a szerencsém. Féltettem, főleg mert biztos voltam benne, hogy a katonákhoz is ugyanolyan közel menne, mint a rohamrendőrökhöz a Majdanon. A riportjaimat elolvasta, de a fejét csóválta. Azt mondta, ettől semmivel sem érti jobban, kik ezek az emberek.

Ahogy aludt, a keze néha megrándult és a párnába mart. Elkönyveltem, hogy ez az éjszaka már így marad, álmatlanul, pedig a kijózanodás felé félúton a legundorítóbb ébren maradni. Kátyán nem látszott, hogy lefekvés előtt üres szemekkel, szinte ájulásig táncolt. Egy barátnője szülinapi buliján voltunk egy klubbá alakított gyárépületben. Nem akart hazaindulni, pedig tudta, hogy orvoshoz kell mennünk másnap. Kurvára nem én akarok menni, sziszegtem a fülébe. "Köszönjem meg, hogy kifizeted?" Olyan dac volt a válaszában, hogy megbántam. Tudtam, hogy inni is a holnap miatt iszik ennyit, de hogy ez félelem vagy önpusztítás, azt nem tudtam eldönteni.

Mikor végre otthon voltunk, fogmosás közben hisztérikusan dúdolta a háború főcímdalát, hogy plive kacska po Tiszine, úszik a kacsa a Tiszán, ki fog engem eltemetni, ha idegen országban halok meg. Iszonyú ideges voltam. Basszák meg a háborújukat és ezt a kibaszott összetartozást. Zsibbadt nyelvű mondatokban kiabálta, hogy nincs jogom bírálni, nekem senkim nem halt itt meg. Nem tudtam mit mondani. Neked sem. Érzéketlenre akartam inni magam, de minden korttyal csak rosszabb lett.

Reggelre aztán elszállt az este feszültsége. A taxiút csupa hála, bűntudat, félős kedvesség. Ahogy a hideg ujjai simogatják az arcomat, abszurdnak tűnik az egész kapcsolat. Az is, hogy van, meg az is, hogy baj van vele. A sömörös sofőr rám néz a visszapillantó tükörben, kérdezi, melyik klinika kell. Mondom, hogy a nőgyógyászat, kacsint rám, mielőtt bekanyarodik. Míg fizetek, Kátya kiszáll, kezében az elmaradhatatlan kamera. Nem tudom, minek hozta, mindegy is. A steril, hűvös és modern épületben egy strasszos fogú recepcióssal beszél, papírokat ír alá, bólogat. Nagyjából a felét értem annak, amit a nő mond. Vákuummal csinálják, altatásban. Ha nincs komplikáció, holnap kiengedik, jó, hogy ilyen hamar elintéztük. Viccelődik, hogy a férje milyen kedves, hogy bekísérte, nyugodjunk meg, szexelni elég hamar lehet majd megint.

Tényleg nem én akartam, pedig igaza van Kátyának. Gépiesen megyünk végig a folyosón a nővér után, kezemben egy oldaltáskában pizsama, fogkefe, csoki és papucs. Betettem egy regényt is, hogy legyen mit olvasnia. Nem tudom, mennyire nehéz ez neki. Vissza-visszanéz rám, vizsgálódó tekintettel, aztán bent a kórtermi ágyra ül, mosolyog és elveszi a táskát. Ne aggódj, van ennél fontosabb is és ez nem is fáj, mondja. A füle mögé tűröm a haját. Dühösebb vagyok, mint amennyire bűntudatom van, pedig az is túl sok. Azt mondja, nagyon halkan, hogy jövő héten elmegy, kisírta az egyik önkéntes hadtest vezetőjénél, hogy velük mehessen forgatni. Magyarázatnak szánja, azt hiszem. Már napok óta tudom, vártam, hogy mikor vallja be. Nyitva felejtette a laptopját. Azóta akciós repjegyek után kutatok. Hozok neked egy golyóálló mellényt, mondom. Mosolyog és beleborzol a hajamba. Kickstarteren is lehet pénzt küldeni, tankra gyűjtünk, teszi még hozzá egy hirtelen vigyorral, mielőtt a nővér kitessékel.

Vonnák Diána

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.