Švejk és Heidegger korántsem véletlen találkozása a közép-európai létezés zsíros tején hizlalt költői képzelet boncasztalán – mondhatnánk a bohemológus, értsd: bohém logoszhívő Vörös István költészetéről, aki bőven töltekezett a civil és költői létezés fent említett tápláló folyadékából. A töltekezésnek pedig feldolgozás a vége, a legeslegvége meg – kiürítés. Vagy ha jobban tetszik: kiáradás. Ahogyan a fent említett schwarzwaldi bölcselő nyomán mondhatnánk: aki merít, mint a költészet forrásánál lakozó Hölderlin, az ürít is. Kiüresíti magát. Ránk, olvasókra ereszti mindazt, amivel éhesen töltekezett, amit alaposan megemésztett.

Nyugodtan beszélhetnénk Vörös új kötete kapcsán a halhatatlan lélekről. De beszéljünk valami másról. Mondjuk az elmúlásról. Vagy inkább a levésről. De csak úgy, mintha valamilyen ízletes levesről, gazdag összetételű raguról volna szó. Levés – leves. Túl vagy innen a nyelvi poénon, vagy inkább nyakig benne, Vörös sosem tesz lakatot a szájára akkor, ha rím- vagy képkényszerbe, ne adj’ isten gondolatkényszerbe kerül, és olyan szavakat kell leírnia, mint: „lét”, „nemlét”, „öröklét”, „lét-özön”, „léttelen”, „létteli”… A „lét” Vörös verseiben nem is annyira gondolat (persze egy kicsit az is; még jó hogy), mint inkább szó, amely viszont jókora szóbokorrá terebélyesedik. Dúsra lombozódik. Mint valami égő bokorféleség a pusztában, amelynek magasra csap a lángja. Az egyik versben például az „öröklét” szó jóvoltából rímkényszerbe (ez egy túlvilági hiánybetegség) kerül egy angyal, mikéntha kutyaszorítóba, és szorgosan rázza az „öklét”. A „lét” ezúttal – akár elviselhetetlen, akár könnyű, akár elviselhetetlenül könnyű – elsősorban akusztikai léttel bír lenni (lásd például: Létdal és Nemlét-brake).

Vörös István tudja, hogy ha valaki az „öröklét” szót használja egy versben, akkor jól teszi, ha olyasféle címet ad neki, mint: Emelő és pajszer. Merthogy, olvashatjuk benne: „A halál csak egy emelő, / Isten meg egy pajszer…” Legalábbis innen, a Kant utca végéből annak látszanak.

Bazsányi Sándor

Vörös István

AZ ÍRÁSTUDATLANOK ÁRULÁSA

Taníts meg írni, Istenem,
az én betűim szétesnek.
Vezesd át remegő kezem
papírhídján a végesnek.

Hogy az arcom a tükörben
ne ijesszen és ne féljen.
Ne ismerjék tágabb körben.
Szédüljek a meredélyen.

Legyen rend a papíromon,
mint egy raktáráruházban.
Ha szétesem, azt felrovom.
De tisztellek általában.

Mi közöttünk van, az példás
barátságnak is mondható.
Én megteszem, amit elvársz.
Csak az arcod nem látható.

De ha lehunyom a szemem,
a papíron rendet rakok,
karba teszem fáradt kezem –
akkor nekem az angyalok

egy kis csomagot ledobnak.
Csoki, fésű, törülköző.
A vendégek háborognak:
„Úgy volt, aztán nem jött elő!”

Taníts meg várni, Istenem,
a napjaim még végesek.
Ha nem vezeted a kezem,
most azonnal eléd esek.

De lassan itt a délidő,
utánad nyúl harangszóval
templom, az ördögtéritő.
És egy utcakő megszólal.

A KANT UTCA VÉGÉN

A Kant utca végén,
sej, a Kant utca végén
nem jár egy lélek se,
a gondolkodás élmény.

A Kant utca végén,
sej, déli fél háromkor,
három lány lépett be
egy kapuba a rosszból.

Vasvilla volt náluk,
egy műanyag vasvilla,
csak játszani kellett,
látszott, hogy nincs nagy súlya.

A Kant utca végén,
sej, három csinos lányzó
beléptek egy kapun
a zajos Kant utcából.

Beléptek egy kapun,
és ott fönn levetkőztek,
a Kant utca végén
nem laknak rémes szörnyek.

Egy fi lm készül nyilván,
sej, a Kant utca végén,
lámpa csillog ott fönn
és bent erkölcsi törvény.

Lábuk között törvény,
de még csak borotválják,
az egyik jelmezt vesz,
kirúzsozza a száját.

Piros nyom az égen,
sej, a Kant utca végén,
ott van most az ördög,
egy férfi ül a térdén.

És rúzsos szájával,
sej, a Kant utca végén
elbabrál egy kicsit
a tiszta ész rejtélyén.

Mire sötét borul
a Kant utca végére,
leesik az eső.
És kilép az erkélyre

egy füdőköpenyben
az, aki az ördög volt.
Mellbimbója lila,
szeme alatt kis fényfolt.