Mondd, nincs nálad egy vontatókötél, derékszíj vagy cipőfűző? – kérdem, amikor a cellába lép, de ő kitér, nem a kérdésre válaszol. Got vagyok, csak ennyit mond orrhangon. Szabatosan de Got, de te nyugodtan szólíts csak Bertrand-nak! Tesz felém pár lépést, vagyis inkább felém libeg pár centivel a föld felett és kövér ujjaival végigsimítja az arcomat, amin még ott a priccslenyomat. Csak hogy ne ők, hanem én vessek véget ennek a…, de közbevág: a létre gondolsz, fiam? – és közben tovább tapogat. Tiszta víz a hajad – kántálja –, fülledt a levegő itt nálatok. Leteszi az asztalra a bibliát, és mély levegőt vesz, vagy csak úgy tesz, mintha venne. Fülledtség! Bizony. Fülledtség, fiam. Nem jár a levegő ebben az országban. A Kárpátok rabul ejtik a szelet. Azt hiszem, a hegyek leárnyékolnak benneteket – mondja, és nagyvonalúan ráül a szörnyű spermabundás priccspokrócom derekára. Mielőtt eljöttem hozzád – mert az égiek a tudtomra adták, hogy nem látod meg a felkelő napot –, megvilágosodtam, mondja. No, nem valami egetverő a téma, emiatt szent biztos nem leszek, de a dolog nektek talán érdekes lehet. Tegnap éjjel arról bizonyosodtam meg, hogy ti végzetesen, örökérvényűen keleti nép vagytok. Nyilván nem vigasztal ez téged, de mielőtt felkötnek, még megtudhatsz magadról valamit, kivéve, ha pont felejteni akarnál… Bambán bámulok csupán, ezt biztatásnak veszi. Na, igen, tehát idejöttetek Európába a nyeregi húsotokkal, de lélekben még mindig ott vagytok valahol..., az isten tudja, hol. És ott is maradtok örökre. Nincs remény, se kompolás. Körbenéz a félhomályban, és beleszív a testpárába. Viszont valójában nem értelek titeket. Mire a hőzöngés, ha mindig itt köttök ki a siralomházban? Érthetetlen forradalmak, kongó rendező-pályaudvarok, én magyarázzam ezt neked? Ühüm – köhintem el magam diszkréten, de már nem is csodálkozom a külföldiek naivitásán, megpróbálok komoly arccal válaszolni: itt pont úgy jó, ha elpatkolnak. A puszta szenvedés felénk fél siker csupán. Meghökken, és látom: nem tudja hova tenni a válaszom. Tudom – mondja –, hogy most dühös vagy, és előítéletes csigazabálónak tekintesz. Ez persze megint csak egy előítélet, ami meg amúgy fontos része az életünknek és az életünkről alkotott véleményünknek. Hogy érthető legyek, teszem azt, elmondhatom, hogy én is meglepődök, ha egy rasztanégert látok – és a rasztanégert raccsolja – Bach-fúgát játszani bádoglavórokon. A lavór még hagyján, de Bach azért mégiscsak olyan fehér dolog. A szemöldököm megrebbentésével jelzem, hogy eddig tudom követni, és folytassa csak bátran, amíg jólesik. Szóval tegnap este nézem a térképet – most belém karol, és lebegni kezdünk a sarok felé, ahol a pottyantó bűzölög – és látom, hogy a németek azt mondják „a Lajtán túl”. Túl. Ott, máshol, a világvégén, a Balkánon, a hiénák földjén – ésatöbbi-ésatöbbi. És ti? Ti meg mit mondotok? Dunántúl – ezt mondjátok, mon vieux: Túl –, ott, ahol a római civilizáció gyökeret vert. Utak, városok, kultúra, vízvezeték, szőlőtermesztés. Ez nektek: túl. Ráadásul „túl” van az összes fővárosotok is: Fehérvár meg Buda is. He? Furcsa, nem? Sőt még Esztergom is – vetem oda helyeslően. Esztergom, pláne. Az meg depláne – mondja, és öntudatosan lesimítja a pajkos ráncokat a börtönlelkészi ruhán. De nem odabuda! – gondolom: Na és Debrecen? – szegezem neki támadó homlokráncolással, és már érzem is a tökeimben a kurucvért zubogni. Á, nincs jelentősége – feleli melankolikusan. – Debrecen Batthyányinak nem volt több, mint Szent Péternek Avignon. Nekem aztán elhiheted! Hm – mondom –, Bertrand, igazad lehet, és még épp időben elmanőverezem a szentatyát a szarkupac elől. Got hálásan, de szomorúan, szinte bűnbánóan néz rám. Néhány pillanatig állunk így, de aztán csak kimondja, ami a tudós lelkét nyomja: ti vagy szabadok vagytok, vagy haladtok – idegen uralom alatt. Ha senki sem ül a nyakatokra, egymást kaszaboljátok cafatokba. Haza. Vagy haladás… Enfin, presq', attól függ, milyen elnyomót fogtok ki. Ha nincs szerencsétek, még mélyebbre döngölnek titeket a Duna sarába. Ekkor egy pillanatra megtorpan, köhint, és a hangját lehalkítva folytatja: kifelejtetted Visegrádot. Fel se tűnt? Még egy fővárosotokat a Dunán innen, vagyis nektek a Dunán túl. Nem véletlen, hogy megfeledkeztél róla. Mindenki kifelejti, mert az egy francia város. Egy francia király bújt oda, és ott várta meg, amíg a magyar urak szépen kivéreztetik egymást. Árpád vére, hej! (Toppant, és öklét az ég felé lendíti.) Türelmes ember volt, és általában hallgatott ránk. Sikere kétségtelen történelmi tény. Megtorpanok, látom rajta, hogy a magvas társalgás folytatására számít, de nekem elegem lett. Idegesít a történelem, untat a jelen. Ürítek. Bertrand finnyáskodva elfordul, én meg azon rágom magam, hogy nem tudom, milyen sorrendben kell leírni Róbert Károly neveit. Talán nem is bennem van a hiba, hanem ebben a francia királyban, gondolom, és megkönnyebbedek. Tudod, Bertrand – mondom kézlögybölés közben –, nem volt olyan nap, hogy valaki ne kérdezte volna meg ebben a kurva cellában valaki mástól az elmúlt ezer évben, hogy mi lesz ezzel a szegény, szar kis országgal… Beletörlöm a vizet a nadrágomba, és nagyjából ennyiben maradunk. Aztán megszólal a kakas, és Bertrand kerülni kezdi a tekintetem. Hosszú a csend. Csak valami csöpögés a falak mögött, meg egy karmos kezű árnyék a plafonon. Összerezzenek. Szinte érzem, ahogy az árny kapaszkodik fel a hátamon, és ekkor felsikolt bennem a csak még egy mesét kisgyerek: Bertrand, kérlek, mulass még egyet velem! Zavartan megpöndöríti a tincset a homloka tetején, a szemében ott van a javíthatatlanok, reménytelenek vagytok rosszallása, de látom, megért engem. Ha annyira akarod! De hogy jobb legyen a hangulat, hívok még pár alakot. Matatni kezd egy kristálygömbbel, simogatja, püföli, varázsigéket mormol neki, aztán a kénszagú füst mögül betessékel a cellába néhány asztrállényt a rácsokon keresztül – na, jöjjenek, uraim! Az egyik egy pillanatra fennakad a rácson, mert egy demizson szilvapálinkát csempészett be a nyaki lebernyege alatt. Tévhit, hogy az angyalok hírvivők az emberek és az istenek között. Ők valójában csak azok a szerencsétlen lelkek, akik nem tudják, melyik világhoz tartoznak, vagy nem mernek önmaguk lenni. Ugye, jól mondom, uraim? – kérdi őket Bertrand a műsorvezetők profizmusával, miközben ledobja magáról a reverendát. A lények meglepően barátságosak, finom önirónia lengi őket körül. Bertrand látja arcomon a kellemes csalódást. Délnémet a gömb – mondja elégedetten –, egy orosz gyártmánnyal más lefolyása lenne a bulinak, elhiheted. Van egy olyanom is otthon, de évek óta nem használom, azt hiszem, ahhoz már túl öreg vagyok. Na, osszál, kisfiam! Harsány jókedvre derül, csakúgy, mint az angyalok, akik a kártyában nem csalnak ugyan, de a snapsztól berúgnak rendesen. Mi nemkülönben egyébiránt. Éjfél felé már a székely himnuszt üvöltjük, aztán átmegyünk a Tigrisen meg Románián. És így tovább egészen Moszkváig. Épp a honvéd álla megy szintetizátoron, amikor benyit a bakó meg az igazgató. A direktor egy igazi finom békebeli jelenség, akinek láttára még Bertrand is megkísérel visszabújni a reverendába, igaz, sikertelenül. A bakó, egy lomhaszárnyú démonhivatalnok, meg alig köszörüli meg a torkát, mégis úgy tudja mondani, mint egy vérbeli dídzséj, hogy: Uraim! Az utolsó szám! Vége a szoárénak! Erre aztán hisztérikusan összeakad a tekintetem Bertrand-éval, és előtör belőlem a zsigeri kívánás: Magyarokférfiakésasszonyok! Az a szám legyen! A direktor finoman bólint: legyen! És a bakó már teszi is be szakszerűen. És akkor elindul, felhullámzik az a hatalmas nagy érzés bennem ott a barna mettlachin; férfiasan alám nyúl és felemel. Itt repülök át épp a mindenen, és jajj, de semmi, de semmi sem érdekel, se kakas, se hajnal, se búcsúlevél, selejtes történelem. Bertrand már a plafonra tapadva, kifordult szemekkel imádkozik, és édes istenem, milyen szépen kontráznak a hullarészeg bajor kanangyalok, hogy: a dunamentiköztársasááááág! És így megy ez egyre csak folyton, egyre csak tovább, amíg el nem jön a képszakadás, mint a muhipusztán, innen a Dunán.

Grecsó Krisztián: Hatszáznégy című írása itt olvasható.

Voyti Attila