W. G. SEBALD

 

A Szaturnusz gyűrűi  

(részlet) 

 

II

Mély felhőkbe burkolódzó nap volt, amikor 1992 augusztusában, az annak idején Norwich és Lowestoft között közlekedő, öreg és egész föl az ablakokig kormos meg olajos motorvonattal leutaztam a tengerpartra. Az a néhány ember, aki rajtam kívül még utazott, félhomályban ült a kopott lila ülésen, mind menetiránnyal szemben és oly némán, mintha soha életükben nem hagyta volna még el szó az ajkukat. A sínek fölött bizonytalanul himbálódzó kocsi az idő zömében üresjáratban gurult, mert a tenger felé majdnem mindvégig enyhén lejt a pálya. Csak amikor az egész alkotmányt megrázó ütéssel be-beindult időnként a hajtómű, akkor hallatszott egy darabig a fogaskerekek őrlődése, mielőtt ismét, mint annak előtte, egyenletes dübögéssel gurultunk volna tovább, hátsóudvarok és kiskertkolóniák, szemétdombok és raktártelepek mellett, ki a keleti külváros előtt elterülő lápvidékre. Brundall, Brundall Gardens, Buckenham és Cantley érintésével, ahol egy füstölgő kéményű cukorrépa-feldolgozó úgy áll a zöld mezőre kifutó út végében, mint valami gőzös a kikötőhíd mellett, a vasút a Yare folyását követi, mígnem Reedhamben átszeli a folyót és széles ívet leírva kifut a délkeleti irányban a tengerpartig húzódó síkságra. Nem látni egyebet, mint néhol egy-egy magányos csőszkunyhót, füvet és ringó nádat, néhány besüppedt fűzfát és omladozó, valami lehanyatlott civilizáció emlékeinek ható téglakúpot, annak a rengeteg szélkerékpumpának és szélmalomnak a maradványait, 

[romos szélmalom]

melyeknek fehér vásznas lapátjai ott forogtak a lápokon Halvergate-nél és a parti sáv mögött mindenütt, amíg az első világháborút követő évtizedekben egymás után fel nem számolták őket. Ma már el sem tudjuk képzelni, mesélte nekem valaki, akinek gyermekkora a szélmalmos időkbe nyúlt vissza, hogy hajdanán e tájon minden szélmalom olyan volt, mint a festett szemen megcsillanó fény. Amikor e fénypontok elhalványultak, úgyszólván az egész környék elhalványodott velük. Néha az az érzésem, ha manapság körülnézek, hogy már minden halott. – Reedham után Haddiscoe-ban és Herringfleetben álltunk meg, két elszórt házakból álló településen, alig látszott belőlük valami. A következő, a Somerleyton-kastélyhoz tartozó állomáson leszálltam. A motorvonat mindjárt újra nekilódult, és fekete füstszalagot vonva maga után nem sokra rá eltűnt a szelíd ívű kanyarban. Pályaudvar-épület nem volt, csak egy esőfogó. Végigmentem az üres peronon, balra a végtelennek tetsző lápvidék, jobbra, alacsony téglakerítés mögött, a park bokrai és fái. Sehol egy lélek, akitől útbaigazítást kérhettem volna. Régen, gondoltam magamban, miközben felvettem a hátizsákomat és végigmentem a sínek fölötti faátjárón, nyilván egészen másképp volt, mert annak idején biztos csaknem minden, amire egy olyan házban, mint Somerleyton, a birtok kiegészítéséhez szükség volt és amit kintről kellett beszerezni a sosem teljesen megingathatatlan tekintély fenntartásához, az olajzöld lakkozású gőzvonat tehervagonjain érkezett ide az állomásra – mindenféle berendezési tárgy, az új pianínó, függönyök és ajtókárpitok, az olasz csempék és a szerelvények a fürdőszobához, a gőzkazánok és csővezetékek a melegházakhoz, a kertészetektől rendelt szállítmányok, rajnai és bordói borok ládái, fűnyíró gépek és hatalmas dobozok halcsontmerevítős míderekkel meg krinolinokkal Londonból. Most pedig már sehol semmi és senki, se egyenruhás állomásfőnök fényes sapkában, se alkalmazottak, se kocsisok, se meghívott vendégek, se vadásztársaságok, se uraságok elnyűhetetlen tweedöltönyben, se pedig hölgyek elegáns utazókosztümben. Egyetlen dermesztő pillanat, gondolom sokszor, s egy egész kornak vége. Napjainkban Somerleyton, akárcsak a vidéki nemesség legtöbb más jelentős háza is, a nyári hónapokban nyitva áll a fizető publikum előtt. Ám ezek az emberek nem a motorvonattal jönnek, hanem a főkapun át hajtanak be saját automobiljukon. Az egész látogatóüzem, természeténél fogva, őrájuk van szabva. Ha valaki mégis a vasútállomásra érkezik, mint én, és nem akarja előbb a fél birtokot megkerülni, az kénytelen csibész módjára átmászni a kerítésen és keresztülverekedni magát a bozóton, hogy bejusson a parkba. Különös fejlődéstörténeti leckeként, hisz időnként a fejlődéstörténet is megismétli némi öniróniával korábbi állomásait, fogadott a fák közül kilépve, hogy egy miniatűr vonatocska pöfögött végig a földek között, rajta csupa olyan emberrel, akik jelmezbe öltöztetett cirkuszi kutyára vagy fókára emlékeztettek. A kis vonat legelején, vállán jegytáskával ült a kalauz, aki mozdonyvezető is volt, meg az idomított állatok főnöke is egyben, a mostani Lord Somerleyton, Her Majesty’s, The Queen’s Master of the Horse.

Somerleyton, ami a középkor virágzása idején a FitzOsbertek és Jerneganek tulajdonában volt, az évszázadok során több, egymással házassági vagy vérségi kapcsolatban álló család kezén ment át. A Jerneganekről a Wentworthökre szállt, a Wentworthökről a Garneykre, a Garneykről az Allenekre, az Allenekről pedig az Anguishekre, akiknek nemzetsége 1843-ban kihalt. Lord Sydney Godolphin Osborne, a kihalt család távoli rokona, nem tartott igényt örökségére, s még ugyanabban az évben az egész birtokot eladta egy bizonyos Sir Morton Peto nevű illetőnek. Peto, aki a lehető legalacsonyabbról jött és segédmunkásból, kőművessegédből küzdötte föl magát, alig harmincéves volt, amikor Somerleytont megszerezte, de már korának legjelentősebb vállalkozói és spekulánsai között tartották számon. Nagy presztízsű londoni munkáinak tervezése és kivitelezése során, amelyek között ott szerepelt a Hungerford Market kialakítása, a Reform Club, a Nelson-oszlop, valamint több belvárosi színház építése is, minden tekintetben új mércét állított fel. Ráadásul annak köszönhetően, hogy részt vett a vasútépítésben Kanadában, Ausztráliában, Afrikában, Argentínában, Oroszországban és Norvégiában, a legrövidebb időn belül hatalmas vagyonra tett szert, s ezzel elérkezett arra a pontra, hogy legfelső társadalmi körökbe való felemelkedését olyan vidéki rezidencia létrehozásával koronázza meg, amely kényelmével és extravaganciájával minden addigi társát felülmúlja. És a lebontott régi kúria helyén Morton Peto valóban létrehozta álmai nagy művét, egy úgynevezett italizáló stílusban épült és berendezett fejedelmi palotát, méghozzá alig néhány év alatt. Már 1852-ben a legterjengősebb beszámolók jelennek meg az Illustrated London News-ban és a többi mérvadó magazinban az újonnan vásárolt Somerleytonról, amelynek különlegessége a jelek szerint abban állt, hogy a belső és külső terek közötti átmenetek jóformán észrevétlenek voltak. A látogatók nehezen tudták megállapítani, hol ér véget a természet, és hol kezdődik a művészet. Szalonok váltakoztak télikertekkel, szellős foyer-k verandákkal. Voltak folyosók, amelyek páfránybarlangban futottak össze, benne szüntelen csobogó kúttal, lombsátras kerti járatok, amelyek egy fantasztikus mecset kupolája alatt keresztezték egymást. Süllyeszthető ablakokkal nyitották meg a teret kifelé, miközben odabenn, a tükrös falakon a kinti táj jelent meg. A pálmaházak és melegházak, a zöld bársonykendőt idéző pázsit, a biliárdasztalok posztója, a bokréták a reggeli- és pihenőszobákban meg a majolikavázákban a teraszon, a paradicsommadarak és aranyfácánok a selyemtapétán, a tengelicék a röptetőkben s a csalogányok a kertben, az arabeszkek a szőnyegeken és a bukszussövény övezte virágszőnyegek, mindez olyannyira egymásba játszott, hogy a természetes növekedés és a mesterséges alkotás közti tökéletes harmónia képzetét keltette. A legcsodásabb azonban, olvasható az egyik korabeli leírásban, a nyári estéken volt Somerleyton, mikor az öntöttvas oszlopok és támaszok tartotta, filigrán külsejükkel súlytalannak ható üvegházak belülről szikrázva tündököltek. A temérdek Argand-égő, fehér lángjában halk zúgással emésztve el a mérges gázt, ezüstözött fényvisszaverőivel roppant erős fényt árasztott,

[a régi Somerleyton este]

ami szinte Földünk életáradatához hasonlón lüktetett. Még Coleridge sem festhetett volna ópiummámorában varázslatosabb hátteret mongol fejedelme, Kubla kán mögé. És most képzeljük el, folytatja a tudósító, hogy egyszer egy soirée alatt egy hozzánk igen közel álló személlyel megmásszuk Somerleyton campaniléját és azután ott állunk, egy épp arra szálló éji madár hangtalan szárnyától meglegyintve, az erkélyen odafönn! Egy fuvallat a nagy fasorból hársvirágok bódító illatát hozza föl. Magunk alatt látjuk a sötétkék palával fedett tetőket, a hófehéren derengő üvegházak visszfényében pedig az egyenfekete pázsitot. Távolabb a parkban a libanoni cédrusok árnyai imbolyognak, a vadaskertben félig nyitott szemmel alszanak a rebbenékeny állatok, a legkülső kerítésen túl pedig, a láthatár felé, a láp nyúlik el a messzeségbe, és malomlapátok forognak csapkodva a szélben.

Sebald, Winfried Georg: A Szaturnusz gyűrűi - Angliai zarándokút

Európa Könyvkiadó, 2011

Fordította: Blaschtik Éva

Augusztus kánikulai napjaiban, amikor az ember különösen hajlamos a melankóliára, valaki nekivág gyalog a kelet-angliai Suffolk grófságnak. A gyéren lakott, látszólag kopár vidéken egy-egy omladozó udvarházat, szakadozó partfalat, jobb időket megélt kikötővárost talál – a múlt töredékes nyomait szemlélve azonban egész világokat tár fel előttünk.

Jelen lehetünk például Tulp doktor Amszterdamban tartott anatómiai leckéjén; egy szárnyvonalon közlekedő kisvasúton Kínába utazunk, a Tajping-lázadás idejébe; Joseph Conraddal tartunk a Belga-Kongó sötét mélyére. Szemünk előtt zajlik a Sole Bay-i ütközet, a hollandok és angolok versengését eldöntő tengeri csata, megelevenedik a Németország ellen folytatott, kíméletlen angol légiháború. A zarándokút során megismerkedhetünk többek közt a hering természetrajzával, a cukor és a művészet története között fennálló szoros kapcsolattal, s az angol kultúra olyan különceivel, mint Thomas Browne, Algernon Swinburne és Edward FitzGerald, sőt társunkul szegődik Chateaubriand és Borges is.

A jelent a múlt mélyeivel összekötő könyv műfaja egyéni, sokrétű, egyszerre úti beszámoló és fikció, önéletírás és történetírás, amelybe szervesen épülnek a szerző fotói. A kultúrtörténeti, természetrajzi, történelmi, művészeti és irodalmi témákat ötvöző, hol elbűvölő, hol elborzasztó, de mindig lebilincselő történeteken rejtélyes motívum húzódik végig: a selyemszál.

W. G. Sebald élete nagy részét Kelet-Angliában élte le, a norwichi egyetemen tanított német, majd európai irodalmat. A Szaturnusz gyűrűi című könyve 1995-ben jelent meg először, és azóta a világ húsz nyelvére fordították le. Sebald negyedik olyan műve ez, amely most már magyarul is olvasható.