Az Egyirányú utca legkorábbi szövegei 1923-ban születtek. Amikor Gerschom Scholem kivándorolt Palesztinába, Benjamin egy címnélküli papírtekercs formájában ajándékozta neki a később Császárpanoráma címen publikált írás első változatát. 1924-ben – ugyancsak Scholemnek – már egy barátok számára összeállítandó könyvecske tervéről ír, egy évvel el is küld Hugo von Hofmannstahlnak egy aforizmagyűjteményt, megjelenést remélve a Neue Deutsche Beiträge lapjain. Az első szöveg (Tizenhárom tézis sznobok ellen) a Berliner Tagesblattban jelent meg 1925 július 10-én, a teljes kötetet végül a Rowohlt adta ki 1928 januárjában. Az úttá összeálló szövegek számos későbbi Benjamin-műben – így a Berlini gyermekkorban (pl. a Nagyítások) vagy a Párizsi passzázsokban – folytatódnak.

A Berlini gyermekkor közvetlen előzményét Benjamin Berliner Chronik címmel alighanem Ibizán kezdte el írni 1932. áprilisa és júliusa között. Az első megjelent írást, a Karácsonyi angyalt a Vossische Zeitung publikálta az évi karácsonyi számában. A következő években  – a kiadás reményében – Benjamin többször is átdolgozta a szövegeket. 1940-ben mégis egy korábbi, oldalszámozás nélküli kéziratváltozatot küldött el az Adorno-házaspárnak megőrzésre. Amikor Th. W. Adorno 1950-ben a Suhrkampnál megjelentette a Berlini gyermekkort, semmilyen a szerző által sajtó alá rendezett végleges szövegegyüttes nem állt rendelkezésre, így különböző kéziratokból és föllelhető újságpublikációkból állította össze a kötetet, melyben a szövegek sorrendjét illetően sem támaszkodhatott az íróra. 1972-ben a Suhrkamp kiadta Benjamin Összegyűjtött írásait, s ekkor a szerkesztő sok helyen korrigálta, az időközben megjelent írásokkal kiegészítette az Adorno-féle kiadást. 1981-ben előkerült a Benjamin által 1938-ban radikálisan átírt és véglegesnek szánt szöveg, mely 1987-ben meg is jelent a Suhrkampnál.
A magyar kiadás mégis az 1972-es Összegyűjtött írásait követi. A szempont a Benjamin-szövegek lehető legteljesebb változatának közreadása volt. Kényszerű választásunk azt a szövegegyüttest adja közre, mely Benjamin talán legismertebb könyvévé vált.


Szerző: Walter Benjamin
Cím: Egyirányú utca. Berlini gyermekkor a századforduló táján
Kiadó: Atlantisz Könyvkiadó
Megjelenés: 2005
Ára: 2695 Ft
ISBN 963 9165 78 6
ISSN 0866-0344
Fordította: Berczik Árpád, Márton László, Szitás Erzsébet
A fordításokat az eredetivel egybevetette: Hidas Zoltán

Részlet az Egyirányú utcából

Papír, írószer

Pharus-térkép

Ismerek egy szórakozott nőt. Míg én szolgáltatóim nevét, dokumentumok lelőhelyét, barátaim és ismerőseim címét, egy-egy randevú időpontját tartom észben, neki politikai fogalmak, pártjának jelszavai, hitvallások és parancsok ragadtak meg a fejében. Jelmondatok városában él, testvériségbe forrt, összeesküvő kifejezések városnegyedében lakik, ahol minden kis utcának színt kell vallania, és minden szónak csatakiáltás a visszhangja.

Kívánságlista

„Nád a cukrot termi, nem? – Létünk édesebb lesz. – Írónádam, légy ilyen: – Édes dalt csepegtess!”* – ez úgy követi az Üdvözült vágyat, mint egy igazgyöngy, mely a szétnyílt kagylóhéjból gurult elő.

Zsebnaptár

Az északi emberre kevés dolog annyira jellemző, mint az, hogy amikor szerelmes, mindenekelőtt és mindenáron magára kell maradnia önmagával, érzését először is neki magának kell szemlélnie, élveznie, mielőtt elmegy a nőhöz és feltárulkozik.

Levélnehezék

Place de la Concorde: obeliszk. Amit négyezer évvel ezelőtt belevéstek, ma minden terek legnagyobbikának középpontjában áll. Ha ezt megjósolták volna a fáraónak – micsoda diadal neki! Uralmának emlékoszlopát egyszer majd a közepén hordja a legelső nyugati kultúrbirodalom! Hogy néz ki valójában ez a dicsőségjel? A tízezrek közül, akik erre járnak, egy sem áll meg; a tízezrek közül, akik megállnak, egy sem bírja a feliratot elolvasni. Így vált be minden hírnév egy-egy ígéretet, és agyafúrtságban egyetlen orákulum sem vetekszik vele. Mert a halhatatlan áll itt obeliszk gyanánt: szellemi forgalmat irányít, mely körülötte kavarog, és a feliratnak, mely a kőbe van vésve, senki sem veszi hasznát.



Részlet a Berlini gyermekkorból

Búvóhelyek

A lakásban már minden búvóhelyet ismertem; úgy jártam vissza beléjük, mint egy olyan házba, ahol az ember biztosra veheti, hogy mindent a régiben talál. Kalapált a szívem, visszafojtottam lélegzetemet. Itt be voltam zárva az anyagi világba. Ez a világ rémítően világossá vált számomra, hangtalanul közelített felém. Így válik annak, akit felakasztanak, egyszerre világossá, mi az, hogy fa és kötél. A gyermek, amint az ajtófüggöny mögött áll, maga is átváltozik valami lobogó fehérséggé, kísértetté. Az ebédlőasztal, mely alá odakuporodik, fabálvánnyá változtatja őt egy szentély közepén, melynek négy oszlopa a faragott asztallábak. És egy ajtó mögött állva maga is ajtó, magára ölti az ajtót mint súlyos maszkot, és mint varázsló-pap, mindenkit megbabonáz, aki gyanútlanul belép. A világért sem szabad megtalálni. Ha pofákat vág, azt mondják neki, elég az órának ütnie, és úgy marad. Hogy ebben mi az igazság, azt megtudtam ott a búvóhelyemen. Aki rám bukkant, bálvánnyá dermeszthetett az asztal alatt, mint kísértetet örökre beleszőhetett a függönybe, egy életre belepréselhetett a súlyos ajtószárnyba. Ezért a démont, aki ily módon átváltoztatott volna, hangos sikollyal kiengedtem a számon, mihelyt az utánam kutató felnőtt elkapott – sőt ki sem vártam ezt a pillanatot, hanem elébe vágtam önmagam megszabadításának sikolyával. Ezért sohasem fáradtam bele a démonnal vívott harcba. Ennek során a lakás a maszkok arzenálja volt. Ám évente egyszer titokzatos helyeken, a maszkok üres szemgödrében, kimerevült szájában ajándékok hevertek; a mágikus tapasztalat tudománnyá változott. A kietlen lakást e tudomány mérnökeként megfosztottam varázsától, és húsvéti tojás után kutattam.

Két rejtélyes kép

Képeslapgyűjteményemben akadt néhány, melynek írott oldalára világosabban emlékszem, mint a képre. Az a szép, jól olvasható aláírás állt rajtuk, hogy: Helene Pufahl. Ez volt a tanítónőm neve. Az elején a P a Pontosság, a Példamutatás, a Príma eredmény P-je volt; az f azt jelentette, hogy felkészült, fürge, fáradhatatlan, és ami a végén az l betűt illeti, az arra utalt, hogy lágyszívű, lelkes, lendületes. Így ez az aláírás, ha – mint a sémita írások – csupa mássalhangzóból állna, nemcsak a kalligráfiai tökély megnyilvánulása lett volna, hanem minden erények gyökere is.
A polgári Nyugat-Berlin legjobb családjaiból származó fiúk és leányok jártak Pufahl kisasszony tanulókörébe. Ezt azonban nem vették nagyon szigorúan, így tehát egy nemesleány is betévedt a polgárcsemeték körébe. Luise von Landau volt a neve, és ez a név csakhamar bűvöletébe vont. Mindmáig elevenen él bennem, de nem ezért. Inkább, mert ez volt az első a velem egykorúak nevei között, melyet a halál hangsúlyával hallottam kiejteni. Ez akkor volt, mikor én, az olvasókörből már kinőve, a gimnázium legalsó osztályába jártam. És ezután valahányszor kimentem a Lützow-rakpartra, pillantásommal mindig az ő házát kerestem. Ez a ház történetesen egy olyan kertecskével állt szemközt, mely a túlsó parton belenyújtózott a vízbe. És ez idővel oly bensőségesen összefonódott a szeretett névvel, hogy végül arra a meggyőződésre jutottam: a virágágy, mely érinthetetlenül pompázott odaát, az eltávozott kislány kenotáfiuma. *
Pufahl kisasszonyt Knoche úr követte. Immár iskolába jártam. Ami az osztályteremben zajlott, az többnyire taszított. De nem büntetéseinek valamelyike közben éri tetten Knoche urat az emlékezet, hanem inkább látnoki minőségében, amellyel megjósolta a jövőt, és a dolog nem is állt rosszul neki. Énekóránk volt. Gyakoroltuk a vértesek dalát a Wallensteinből:
Pajtások, a lóra! Pezsegjen a vér,
A szabadság int s hadi vészek!
Odakünn a férfierő sokat ér,
Jó ára van ott a vitéznek. **
Knoche úr azt kérdezte az osztálytól, mit jelentsen az utolsó sor. Természetesen senki sem tudta a választ. Knoche úr azonban mintha éppen ezt akarta volna, és kijelentette: „Ezt majd akkor fogjátok megérteni, ha nagyok lesztek.”
Az idő tájt a felnőttkor partját az én szemben éppoly élesen választotta el sok-sok esztendő folyópántlikája gyermekkoromtól, akár a csatorna túlpartját, ahonnét áttarkállott a virágágy, és ahová sétáink során nevelőnőmmel, aki kézen fogva vezetett, sohasem mentünk át. Később, amikor már útjaimat nem mások írták elő, és amikor már a vértesek dalát is megértettem, gyakran ott mentem el közvetlenül az ágyás mellett, a Landwehr-csatorna partján. De most mintha ritkábban virágzott volna. És a névről, melyet valaha együtt őriztünk, az ágyás nem tudott többet, mint amennyire a vértesek énekének ama verssora szert tett abból az értelemből, melyet Knoche úr az énekórán ígért nekünk. Az üres sír és a megbecsült szív – két rejtélyes kép, melyek megoldásával az élet továbbra is adósom marad.

*Eörsi István fordítása (– A ford.)
*kenotáfium: holttestet magában nem foglaló, üres síremlék (– A ford.)
**Áprily Lajos fordítása. Az utolsó sor szó szerint így hangzana: „Ott még becsülik a szívet” (mármint a csatatéren, ami szintén hiányzik Áprily fordításából). Benjamin tanára erre kérdezett rá – A ford.