hirdetés

Weber Kristóf: Melis László halálára

2018. február 14.

...letaglózva tanulmányoztam a Bakkhánsnőket, amivel újrarajzolta az operaműfaj térképét. Hallgattam a dalciklusait, zongoraműveit (Black and White) és hegedűjátékát. Megérintett a kifinomultsága, Dobszay László Schola Hungaricájából hozott archaikus szellemisége, a szellemessége – A napokban elhunyt Melis Lászlótól Weber Kristóf búcsúzik.

hirdetés

Öt percet sem gondolkodtam, amikor a Litera megkért, írjak-e nekrológot Melis László halálára. Tudtam, akkor is megírom, ha nem kérnek meg. Hiszen, ahogy Borbély Szilárd fogalmazott: „Szavak keresnek védelmet azoknak, akik itt maradtak a szakadék szélén, ahol a sírüreg nyílik. (...) Csak a beszéd halhatatlan, mert a beszéd formatartó, ezért örök. Elillan a gondolat, amelynek egyszer hangot adtak. Ő csak önmaga. A hang."

Melis László generációja vagyok: együtt voltunk fiatalok, együtt öregedtem meg vele. Talán ez az egyetlen közös bennünk. Bár emlékszem: egyszer egy prágai szállodában egy szobába tettek minket a koncertszervezők. Nehezen aludtam el: Melis csikorgatta a fogait. Később arra panaszkodott, hogy velem lehetetlen aludni, én ugyanis állítólag álmomban hangosan beszélek, mit beszélek: ordítok és sikoltozom. Tehát nem tudtunk aludni, ez is közös. Minden másban előttem járt, betudtam ezt annak, hogy hat évvel idősebb nálam. Nem apafiguraként tekintettem rá, ahhoz túl fiatal volt. De képes volt arra, hogy a nagyobb tudását a nagyobb tapasztalatainak tulajdonítsa, és ezeket a tapasztalatokat nem őrizte gyarló féltékenységgel csak magának. A 180-as korszakból ismertem a nyolcvanas évek elejéről. Nem jártunk egy iskolába, bár voltak közös tanáraink-mestereink. A 180-as Csoport a korszak alternatív kortárszenei műhelye volt az Új Zenei Stúdió mellett: míg utóbbi a műfaj sokszínűségét helyezte előtérbe, addig a 180 centisek (a csoport a tagjainak átlagmagasságáról kapta elnevezését) egy kisebb szeletét – a zenei minimalizmust – képviselték, mélyen a felszín alá merülve. Ebből a műhelyből került ki Melis mellett Faragó Béla, Hortobágyi László, Márta István, Soós András és Szemző Tibor is. Nagyszerű koncertek voltak azok, és emlékezetesek maradtak a koncertek utáni beszélgetések is. Még a semmitmondó párbeszédek is. Egyszer cigarettával kínáltam:

– Rágyújtasz?
– Van értelme?
– Nincs.
– Akkor rá.

Persze az elveszítés fájdalmának beszűkült tudatállapotában lehetetlen a jelentősebb élményeket összerakni egy szövegbe. Ahogy a zenéjéről sem tudok még beszélni. De egyszer fogok, megígérem. Azt is követtem. Nem utánoztam, arra képtelen voltam, csak követtem. Ott voltam a korai jelentős bemutatóin: a Maldoror énekein, a Mulomedicina Chironison, a Kleist meghal operán, a Gyöngykánonon, a Henoch Apokalypsisén, az Örmény legendán, valamint a zenekari bemutatóin, így az Over.re-n, és a Dionysián. Beugró énekesként szerepeltem az első operájában: a Mosoly Birodalmában. Három évtizeddel később letaglózva tanulmányoztam a Bakkhánsnőket, amivel újrarajzolta az operaműfaj térképét. Hallgattam a dalciklusait, zongoraműveit (Black and White) és hegedűjátékát. Megérintett a kifinomultsága, Dobszay László Schola Hungaricájából hozott archaikus szellemisége, a szellemessége, mely időnként olyan vaskos humor formájában érkezett, mint amilyen a Csellómániája. Aztán a játékossága, ahogy váltani tudott a tömörség és – ha arra volt szükség – a szószátyárság között. Irigyeltem, hogy egyidejű képessége van a redukcióra és a túlbonyolításra is. De leginkább az alkalmazkodóképességét próbáltam eltanulni. Tulajdonképpen csak jelentős bemutatói voltak, és ugyanilyenek a ránk maradt hangfelvételei is.

Szinte egyszerre kerültünk be a színházi világba, ő persze a néhány éves korkülönbség miatt néhány évvel korábban. Nádas Péter – Vidovszky László Találkozás című kamaradrámáját állítottuk színpadra Pécsen, amikor először a segítségét kértem. Ő volt az ősbemutató egyik muzsikusa, és zenei vezetője; egy nagyobb szabású monográfia egyetlen fejezetébe nem férne be, hogy mennyi bemutató fűződik a nevéhez. Mobiltelefon és internet nem volt akkor, fölutaztam a fővárosba, és megbeszéltük a problémáimat egy Király utcai – azóta már megszűnt – kávézóban. Onnantól kezdve már csak évente találkoztunk. Majd' harminc év telt el úgy, hogy számíthattam rá kétszáz kilométer távolságból is. Melis élesen elválasztotta a színházi zenéit a saját érvű műveitől, és egyik szemöldökét fölvonva méltatlankodott, hogy ebben bizony nem követem. A színházi zene kiváló terep volt a régi stílusok gyakorlására, melynek hatásai aztán Melis kései zenéjét leginkább jellemezték. A színházi zene egy külön zenei nyelvezet, amely több irányba tud mutatni, s ezt a hajlékonyságát Melis alaposan ki is használta. Elkülönítette tehát ezt a fajta alkalmazott zenét az öntörvényű kompozícióitól, de mégis ugyanolyan alapossággal művelte. Nem véletlen, hogy bizonyos rendezők – így Jeles András, Kamondi Zoltán, Réthly Attila és Valló Péter – állandó zeneszerzője lehetett. Megszámlálhatatlan mennyiségű színdarabhoz komponált, ritka az olyan év, amikor ne lett volna havonta legalább egy premierje.

A világhírt is rokon műfaj hozta el számára: a filmzene. Élete utolsó napjaiban is egy filmen dolgozott. Persze tele volt tervekkel. Megbeszéltem vele, hogy lefotózhatom, erre már nem került sor: lejárt az ideje. Nem tudtam viszonozni a gesztusát, hogy az ötvenedik születésnapomra darabot ajánlott nekem. Volt próbálkozásom persze, de lustább, és tehetségtelenebb is vagyok nála. Most aztán gondolkozhatom egy in memoriamon, amíg le nem jár az én időm is.

Weber Kristóf

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.