hirdetés

Weiner Sennyey Tibor: Ballada a rőt költő halálakor

2018. augusztus 9.

S bár fekete macska ráfeküdt, / S bár vörös szerető ráfonta gyolcs ölét, / Sennyey Tibi már Nappal szemben ült, / És kezdte kinevetni testét. / Könyvét csöndben megcsinálta, / Remélte, hogy egy kulcsra nyílik / Százszorosan zárt Nirvána. – Kamaszkorom legszebb nyara sorozatunkban Weiner Sennyey Tibor versét olvashatják.

hirdetés

Faludy György emlékének

A Haláltánc és Faludy szerelmeiről szóló ballada nótájára

Mikor Sennyey Tibi végre hazament
Két táskával, mely háza volt,
És asszonyát szerette, ütötte, verte -
Ha túl sok igazat szólt -
Szavával csépelte és sírva ráborult,
Kérve, hogy szeresse, s ő akkor is ölelte,
Ha sípjával erdőbe' bujdokolt.
Óvta, mint anyja, félte, mint lánya.
Forró combja és puha karja
Egy otthont köréje font.
És Sennyey Tibinek voltak már női,
Tudta, hogy mit jelent egyedül
Tűként az isten madzagján lógni,
Ölteni akart, mintát hímezni,
Tulipánt varrni élete arcára.
És asszonyát, házat, álmot egybeszőtt,
Mert eszébe jutottak régi női:
Fényes városokban sötét szeretők;
Mert szívébe markoltak vert költői;
E sáros honban hímzett szemfedők.
Költők voltunk mi mindahányan,
És ezt mindjárt-mindjárt elfeledtük.
Csókod ránk lehelt harmatával,
Jézus Herceg, adj jelt nekünk!

Azért az első kis cigánylányért
Mindjárt vonatra ült ölni készen,
Ki festette haját és hárfán is játszott,
Sennyey már gyerekként meghülyült.
S a cívis házban az ablak tárva,
A gondos szülőknek fel se tűnt,
Hogy éjjel a Pán mint borul rá
Lányukra, ki reggel a zongoránál
Már megbökve meztelen ült.
Chopint játszott és eldöntötte,
Hogy férfi kell neki, nem kölyök -
Két billentyű fekete agóniája között.
S hogy ne sírjon a szőke kacatért
Whitman könyvet kapott költőnk,
Meglepődtek mikor látták, hogy örül,
S útra kelt megint: lapra húzott új lapot,
Bolondot és Mágust egyszerre
Szórt reá az ős Tarot.
Mert szívébe volt egy újabb nő:
Éji városban izzó szerető.
Mert lelkébe szólt a rőt költő,
Kin e sáros honban hímzett szemfedő:
Mások vagyunk mi mindahányan,
És ezt mindjárt-mindjárt elfeledtük.
Csókod ránk lehelt harmatával,
Jézus Herceg, adj jelt nekünk!

És volt egy férfi ki mindent megtett,
Pénzt adott és italt és ételt
A nincstelen, naiv Sennyeynek.
És várta, ha jött és kérdezte hol volt,
És ráncolta homlokát, ha nőt
Szorított éhesen és egyre több bort ivott.
Kérdezte: „Tán csókon élsz és melleken?
Ajkon csüngsz, mint akasztott ember?
Egy szemérem sem szent neked?"
És ő meg nem tudta mért fáj ennyire,
Hogy kínozhat egy férfit ez.
Míg egy füstölt éjszakán a múzeumban,
– Hol bölcsőben elmúlt sírás szendereg,
S a csipkés blúzban száz éve
Dús kebel nem liheg –
A férfi csók ráragadt, és barátján
Az izzó Pán ijedten reszketett.
De ellökte magától és rugdosta is,
Leköpte ezt a kedves-kéjes beteget.
Mert szívében volt egy újabb nő:
Titkos kertben barna szerető.
Mert lelkébe szólt a rőt költő,
Kin e sáros honban most hímzett szemfedő:
Gyermekek voltunk mi mindahányan,
És ezt mindjárt-mindjárt elfeledtük.
Csókod ránk lehelt harmatával,
Jézus Herceg, adj jelt nekünk!

De a titkos kertre nem lelt ő sem,
Mert túl sok ördög lihegett
Ifjú vállán és egy rossz városban
Már megint éhes testre lelt.
Lehelte pirosan, mint porette üveget,
Tenyere kendőként borult a mellre,
S amit csak lehetett letörölgetett.
De a lány nem jajdult, nem hörgött,
Nem izzadt se sok szikrát-se eleget,
Mindennap ölelte, mindennap kiürült.
A mocskos földre éhesen rezegtek
A bosszús barna fákon csüngő
Megszégyenült levelek,
Hogy gonosz őszi esteledtén
Sennyey többet el ne menjen.
Sírt a lány, írt és telefonált,
De az első hideg téli éj
Elfújt minden üzenetet.
Mert szívébe volt egy újabb nő:
Feltárt kert ölén barna szerető.
Mert lelkébe szólt a rőt költő,
Kin e sáros honban hímzett szemfedő:
Gonoszok voltunk mi mindahányan,
És ezt mindjárt-mindjárt elfeledjük.
Csókod ránk lehelt harmatával,
Jézus Herceg, adj jelt nekünk!

Mikor végre a barna lányra, nehezen
A völgy titkos kertjében ráesett,
Már fáradt volt, már korgó,
Szívében ezernyi démon éhezett.
És egyetlen tollas angyal
Kevésnek bizonyult, hogy óvja attól,
Ami Pánként benne feszengett.
Elverte maga mellől, mint jégeső
Tavaszi puha gyümölcsöket.
Egy reggel aztán pár percre a barna lány
Egymásra gyújtva bűnöket: visszajött!
Mondta, hogy az mi benne formát öltött,
„Egy hét és nem lesz, elveszik csendben.
Bűntársra jó késű orvosra leltem."
Sennyey Tibi ekkor ölt.
Siratta akkor és siratja most is
A szakajtatlan gyümölcsöt tépő
Tavaszi csillogó jégesőt.
És ellökte magától, és feledni akarta,
De a titkos kertre ült a köd.
Mert szívébe volt egy újabb nő:
Fekete macskán lovagló vörös szerető.
Mert lelkébe szólt a rőt költő,
Kin e sáros honban hímzett szemfedő:
Gyilkosok voltunk mi mindahányan,
És ezt mindjárt-mindjárt elfeledtük.
Csókod ránk lehelt harmatával,
Jézus Herceg, adj jelt nekünk!

Napsugaras házakba bújtan,
Itta szomjasan – mint eddig bort és nőt –,
A vörös varázst és a testet,
Mely gyors ütemben oldott
Benne minden fájó zizzenést.
De mégis a kerek éjszakákon
Az éhes angyal az ágyra szállott,
És elcsapott hatalmas szárnyával,
Sötét szemeiből minden álmot.
És Sennyey Tibi rájött mit tett.
Ébersége felé szivárgott.
És az angyal arcából rést letépett,
Íriszén folyt át a reggel.
Kopogtak benne ismeretlen fények.
S bár fekete macska ráfeküdt,
S bár vörös szerető ráfonta gyolcs ölét,
Sennyey Tibi már Nappal szemben ült,
És kezdte kinevetni testét.
Könyvét csöndben megcsinálta,
Remélte, hogy egy kulcsra nyílik
Százszorosan zárt Nirvána.
De a rémes angyal elragadta,
Asszonyához verte keresztútra.
Mert szellemében ott állt a nő:
Anyja, lánya, és hű szerető.
Mert lelkében szólt a rőt költő,
Kin e sáros honban hímzett szemfedő:
Tévúton voltunk mi mindahányan,
És ezt mindjárt-mindjárt elfeledtük.
Csókod ránk lehelt harmatával,
Jézus Herceg, adj jelt nekünk!

És akkor Sennyey Tibi végre hazament.
Két táskával, melyekben bűnöket cipelt.
És angyalát szerette és könnyezett tőle
Mert neki sokkal inkább igaza volt,
Mikor fogta és rúgta, verte el ebből,
Míg egy régi elveszejtett tájat tárt elé,
Mutatta, hogy Sennyey Tibi porszem,
És ő végre megértette mit jelent
Porszemként csillogni e sárrögön.
És gondolta, hogy itt az idő,
A rőt költőnek most már sürgönyöz ,
Megírja neki, hogy megértette,
S az értelmet e rőtnek köszönheti,
Hogy két táskáját, melyekben bűnöket cipelt,
E küszöbön végre leteheti,
Hogy Nirvána nem nyílik egy kulcson,
Hanem csak a kegyelemben tárul fel.
Mert lelkében ott állt a nő:
Anyaként, lányaként, zöld szerető.
Mert ugyanúgy szólt a rőt költő.
Sáros hazám fiadon hímzett szemfedő!
Magunkat keressük mi mindahányan,
És ezt soha-soha nem feledjük.
Csókod ránklehelt harmatával,
Jézus Herceg, jelt adtál nekünk.

Szeged-Szentendre, 2006. szeptember 2. - 2016. szeptember 16.
A Literán jelenik meg először. Címlapon: Hegedűs János fotója (részlet).

Weiner Sennyey Tibor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.