William Golding:  Beavatás

Az Európa kiadó ajánlata

2008. február 25.
A Nobel-díjas angol író öregkori tengeri trilógiájának (To the ends of the Earth) első kötete 1980-ban jelent meg, ugyanebben az évben Booker-díjat nyert.  A Beavatás (Rites of Passage) a napóleoni háborúk vége táján játszódik. Az óceánon, egy utas szállításra átalakított, kimustrált angol hadihajón tartanak Ausztrália partjai felé tengerészek, katonák, kivándorlók, néhány hölgy s néhány úriember.

Az elbeszélő, az ifjú Edmund Talbot egy kezdő, ám nagyreményű kormánytisztviselő-jelölt, aki naplóformában írja meg a hajóút krónikáját. Írásával befolyásos, előkelő keresztatyját óhajtja elszórakoztatni, ám az út eseményei, a közelről megismert sorsok, indulatok szétfeszítik az egyszerű úti beszámoló kereteit.
 
Edmund Talbot átkel az Egyenlítőn, de nemcsak az ilyenkor szokásos tengerészkeresztelőszertartását kell átélnie. A kezdetben roppant öntudatos, önelégült (bár alapjában naiv) fiatalember beavatást nyer az emberi viszonyok, az emberi esendőség és nyomorúság addig ismeretlen rejtelmeibe is.
 
 
 
Részlet a regényből:
 
Nagyra becsült Keresztatyám,
A naplót, amelyet Lordságod
Számára írni kívánok, e szavakkal kezdem – illőbb szavakat nem találván!
Nos, lássuk. A hely: végre a hajón. Az év: tudja jól. A nap? Csak az a fontos, hogy átkelésem első napja, útban a világ túlfelére; ennek jeleként most fölírom e lap tetejére az „egyes” számot. Mert amit írni szándékszom, az első napunk krónikája lesz. A hónap, vagy a hét napja mostantól kezdve alig mond valamit, hiszen hosszú átkelésünk során a Vén Anglia déli partjaitól az Atipódusokig rendre átszeljük mind a négy évszakot.
Ma reggel, mielőtt a házból kiléptem volna, látogatást tettem kisöcséimnél, s hogy ez mekkora megpróbáltatás volt az öreg Dobbie-nak! A kis Lionel valami bennszülött haditáncfélét adott elő. A kis Percy hanyatt vágta magát és a hasát simogatta, közben szörnyű nagyokat nyögött, hogy éreztesse, mily rettenetes következményekkel jár, ha megesz! Nyakon vágtam mindkettőt, hogy illendően bánatosak legyenek, majd lementem oda, ahol anyám és apám várt. Anyám…vajh kipréselt-e szeméből egy-két könnycseppet? Ó, nem, igazi könnyet, hisz épp akkor oly melegség lakozott a szívemben, mely talán nem is ítélhető férfiasnak. Sőt, még atyám is…Mi, azt hiszem, több figyelmet szenteltünk a szentimentális Goldsmithnek és Richardsonnak, mint a vidám öreg Fieldingnek és Smollettnek! Lordságod bizonyára igazat adna nekem, ha hallotta volna a fohászaikat, amelyeket, mintha csak vasra vert rab volnék s nem fiatal úriember, aki épp Őfelsége egyik gyarmatára készül, hogy igazgatásában kormányzója segítségére legyen, fölöttem elrebegtek. Szüleim nyilvánvaló érzelmeitől sokkal jobb kedvre derültem – s a magaméitól még jobbra! Mondhatom, Lordságod keresztfia valójában derék fickó. Megkönnyebbülése végigkísérte a kivezető úton, túl a portáslakon, egészen az első útkanyarig, a malom alján!
Szóval, hogy folytassam, hajóra szálltam. Fölkapaszkodtam domború és kátrányos oldalán annak, ami ifjúkorában Britannia félelmetes palánkvárainak egyike volt. Valamiféle alacsony ajtóbejárón beléptem a fedélköz vagy micsoda sötétjébe, és elakadt a lélegzetem. Uramisten, majdhogynem okádnom kellett! Körülöttem a mesterséges félhomályban sürgés-forgás. Egy fickó, aki közölte, hogy ő a szolgám, elkalauzolt valami ólfélébe a hajó oldalán, s biztosított róla, hogy az az én kabinom. Sánta öreglegény, arca kemény, mindkét oldalán ősz bozont. A két bozontot fénylő tar koponya köti össze.
– Jóember – kérdeztem –, mi ez a bűz?
Hegyes orrát föltartotta, s körültekintett, mintha látná inkább mintsem szagolná, ami bűzlik. – Bűz, uram? Miféle bűz?
– Hát bűz – mondtam, s befogtam az orromat, számat –, dögletes szag, ocsmány büdösség, vagy hívja, ahogy tetszik!
Derűs fickó ez a Wheeler. Rám mosolygott, s a fedélzet közvetlenül a fejünk felett mintha megnyílt és némi fényt bocsátott volna be.
– Uramisten– mondta.  – Hamarosan hozzászokik, uram.
– Nem óhajtok hozzászokni! Hol a hajó kapitánya?
 Wheeler kioltotta a fényt az arcán, s kitárta előttem az odú ajtaját.
– Anderson kapitány sem tehet semmit, uram– mondta. –Tudja, ez a homok és a murva. Az új hajókon vas a ballaszt, de ez öregebb annál. Ha még csak korosodnék, ahogy mondani szokták kihánynák belőle. De ebből már nem. Ez vén, tudja. Nem akarják odalent megbolygatni, uram.
– Valami hullát temettek oda!
Wheeler egy pillanatra elgondolkodott.
– Erre vonatkozólag nem tudok mit mondani, uram, korábban más hajón voltam. Most üljön le egy kicsit, hozok brandyt.
Ezzel elment, mielőtt még képes lettem volna megszólalni, s így kénytelen voltam többet is beszívni a közti ájer-ből. Szóval itt és így állok.