Min dolgozol épp? Érnek meglepetések?

Jeanette Winterson Sexing the Cherry című regényén dolgozom.

A fordítót – azt hiszem – mindig meglepetések érik. Újra és újra elhiszi, hogy a nyelv jelentést rögzít és a szöveg valamiről szól, de a szavak ellenállnak és ilyenkor meglepődik és újraír. Így talán nincs is tökéletes fordítás. Ezzel persze nem a fordítói felelősséget akarom lerázni magamról.

Kik azok, akiket fordítani szeretnél, és miért? Milyen fordítói kihívások érdekelnek elsősorban?

Jeanette Wintersont mindenképp. Négy szerző, Ali Smith, AM Homes, Jackie Kay és Jeanette Winterson most egy folytatásos on-line regényt ír 52 címmel. Egy éven keresztül, minden héten valamelyik szerző a négy közül – nem tudni éppen melyikük, de a stílus alapján lehet találgatni – ír egy fejezetet. Ebben a játékban nagyon szívesen részt vennék magyar fordítással.

Wintersont azért mindenképp, mert ő fáradhatatlanul mesél és ennél hitelesebb mi lehet más.

Nagy kihívás rátalálni arra a műre, mely azt mondja el, hogyan fordítunk/olvasunk. Nem tematikusan értem, hanem arra a szövegre gondolok, melytől nem lehet szabadulni, muszáj újra meg újra olvasni és a kényszer akkor talán elviselhetőbb, ha nekiállunk fordítani, amit egyébként már akkor elkezdtünk, amikor beszippantott a szöveg. Egymást fordítjuk. A fordítás a túlélés eszköze, csak azt nem tudom, ki éli túl, de mindegy, mert jó.

A műfordítás szakma is, nyilván folyton tanul és újraír a fordító. Winterson regényeiben gyakran váltakoznak egymástól nagyon eltérő beszélők, beszédmódok. A megfelelő hangra rátalálni izgalmas kihívás.

Melyik nyelv(ek)ben érzed otthon magad? Mit jelent számodra nyelvek közt lenni?

Magyar az anyanyelvem és ebben a kultúrában szocializálódtam. Idegen kultúrában pedig azért nem rossz, mert onnan, távolról jobban látjuk magunkat. A fordítás öröme, hogy sikerül kibékíteni két össze nem illő vágyunkat: otthon lenni és örökké elmenni. Úgy, mint a Sexingthe Cherry-ben a ravasz városlakók, akik a hitelezők elől úgy szöknek meg, hogy egyetlen éjszaka alatt lebontják és új helyen építik fel házaikat. Ha Wintersont fordítok hazamegyek, de azt is tudom, hogy már megint költözöm.

Mitől rossz egy fordítás? Mitől jó?

Ha olvasóként nincs a felismerés örömében részem, az lehet a fordítás hibája. Talán az a jó fordítás, mely nem ragaszkodik görcsösen és mégis pontos.

Hogyan látod a magyar fordításirodalmat, a magyar fordításkultúrát? Mi az, aminek fordítóként a mások munkájában örülni tudsz; mi az, ami zavar, dühít?

Az nagyon örvendetes, ha Magyarországon olyan fordítások születnek, melyek működnek, teszik a dolgukat, vagyis arról győznek meg, hogy az irodalomnak van célja, és ez nem más, mint feltárni létünk hézagait, make a difference.

Dühítő, ha egy jó könyv jó fordítását üzleti szempontból kudarcnak ítélik.

*****

Vástyán Rita (1968)

a szegedi József Attila Tudományegyetemen szerzett angol-magyar-orosz szakos diplomát. 1993-tól 1996-ig ugyanitt PhD-hallgató, majd tanársegéd. Az 1995-1996-os tanévet a Leuveni Katolikus Egyetemen tölti Soros kutatói ösztöndíjjal. 2001-től a Kaposvári Egyetemen oktat angol nyelvet és irodalmat. Irodalomelméleti tárgyú fordításai az 1990-es évektől jelennek meg (Pompeji, Helikon). Jelenleg Jeanette Winterson Sexing the Cherry című regényének fordításán dolgozik.

Fordításai:

Esszék: J. Kristeva, V. B. Leitch, F. Jameson, P. de Man, N. Hertz, C. Chase, A. Gibson szövegei, melyek a Pompeji és a Helikon (Budapest) folyóiratokban jelentek meg.

J. Winterson A szexualitás szemiotikája című esszéje megjelenés alatt.

Regény: J. Winterson: Sexing the Cherry (A cseresznye nemesítése) című regényének fordításából a Kalligram folyóiratban, valamint Az év műfordításai 2008 antológiában (Magyar Napló) jelentek meg részletek.

*****

Jeanette Winterson

Sexing the Cherry

(részlet a regényből)

A tengeren, távol az otthonomtól, nyikorgó csónakban, az alvó Tradescanttel az oldalamon néha egy városról álmodom, melynek ravasz lakói úgy szöknek meg az állhatatos hitelezők elől, hogy egyetlen éjszaka alatt lebontják és új helyen építik fel házaikat. A város mindig ugyanannyi házból áll, de egyik napról a másikra változtatják helyüket.

Közeli rokonoknak ez nem jelent problémát és majdnem mindenki közeli rokon a városban, az esetek többségében a menekülőket már a kiválasztott új helyszínen várják az üldözőik.

Mint fortély tehát, nem sok szól mellette, mint játék viszont nagyon is élvezetes időtöltés és ezzel magyarázható az itt élő férfiak, nők kivételesen hosszú élettartama. Valaha mindannyian nomádok voltunk, számunkra jól ismert, de idegen számára kinyomozhatatlan utakon szeltünk át pusztákat, tengereket. Mióta letelepedtünk és mint a fák meggyökereztünk, anélkül azonban, hogy képesek lennénk a szelet hasznosítva szétszórni magunkat, azóta csak ragály és elégedetlenség vesz minket körül.

A város lakóinak sikerült kibékíteni két össze nem illő vágyat: egy helyben maradni és örökké elmenni.

Mikor először érkeztem ebbe a városba, összebarátkoztam egy családdal. Vacsora után megígértem, hogy másnap újra eljövök. Kérték, hogy látogassam meg őket, én el is mentem és nagyon dühös lettem, mikor azt láttam, hogy a kis ház helyén a Letűnt Korok Múzeuma áll. A rokonszenves múzeumőr útbaigazított. Arra gondoltam, visszamegyek a múzeumba és megnézem annak a kihalt bálnának a csontvázát. Nem gondoltam volna, hogy egy középület az átlagemberhez hasonlóan menekülésre kényszerül.

Tévedtem. A múzeum visszakerült eredeti helyére, a kikötő mellé, a helyén pedig szélmalom állt, minek vendégszobája is volt. Ahogy a széllel viaskodó lapátokat figyeltem és azon tűnődtem, hogy micsoda erő a szél, semminek látszik és mégis hogy ellenáll, a molnár a kerek ablakhoz lépett és kikiabált valamit, amit nem hallottam. Belekapaszkodtam az egyik éppen arra haladó lapátba és fellódítottam magam a molnár mellé.

Megkérdezte, ismerem-e a tizenkét táncos királykisasszony történetét. Amikor mondtam, hogy hallottam már, azt állította, hogy még mindig élnek, az utca végében laknak, csak persze megöregedtek egy kicsit. Miért nem megyek el hozzájuk? Arra gondolva, hogy egy táncos nagy valószínűséggel ismeri a másik táncost, egy tucatnyi pedig biztosan ismeri azt az egyet, fogtam magam és az ajándéknak szánt heringekkel bekopogtattam az ajtajukon.