hirdetés

Wirth Imre: A köztesség ingó térszerkezetében

2019. január 23.

A beszélő sehol sincs otthon, folytonos mozgásban van, átmenetben, a „lírai én” menekül minden azonosítható, érvényesnek tűnő pozícióból... – Wirth Imrét tavaly megjelent, Ő volt a rejtélyes állat című verseskötetéről Nagy Gabriella kérdezte.

hirdetés

Több mint húsz év kihagyás után tavaly, költészet napján jelentkeztél új kötettel. Az 1994-es Történetek az eszkimóháborúból című lírai hangvételű prózaköteted után előálltál egy verseskötettel. Önmagában nem lenne különös, hogy próza után valaki a verseknél köt ki, nálad viszont mintha mélyebb okai lennének a váltásnak. Hogy jutottál el a prózától a versekig?

Talán ott állok most is, valahol a nyolcvanas évek közepétől kezdve. Eltűnik a kisváros, Óbuda, ahol gyerek voltam, a macska is inkább a romok közé menekül a panelból. A történelem is lebomlik, annyi marad, hogy ráismerünk majd ismétlődő mintázatokra. Az egyetemen találkozom csoporttársam, Kemény István verseivel és egyszerre felfogom, hogy az irodalom nem csak öndokumentálás.
Mintha egy inga lendülne ide-oda.
Befejezem az egyetemet, ösztöndíjasként elkezdtem recenziókat írni. A szöveg poétikus megformáltsága számomra a prioritás, a versek helyét keresem az irodalmi szövetben. Az ...eszkimóháború prózakötet egyszerre mozdul el a történetmondás felé, miközben olyan lírai alapzatot kap, amely végig fent tudja tartani a rejtély, a titok, a keresés vonzását. És itt lép be a képbe a történelem erodálódása is, hogy létre lehet hozni a helyén alternatív világot.
Ugyanakkor, ha volt saját magam számára állított „csapdája” ennek a keresésnek, az maga a lírai nyelv, amiről azt gondoltam, hogy folytathatatlan. Ebben ma már egyáltalán nem vagyok biztos. De akkor, a könyv megjelenése és német kiadása után távolságtartóbb, személytelenebb narrációra törekedtem volna. Ennek egy kidobott kisregény lett az áldozata, ami a Színek és évek és az Édes Anna narrációjával kísérletezett. A kétezres években megjelenő prózáimban ugyanakkor a líraiságra törekvés jellemző, redukcióval párosulva. Vagyis folytathatatlannak ítélt végpontokra sikerül eljutnom, sérülésekkel, hogy visszajussak aztán arra a pontra, ahonnan indultam, mint a macska, megyek vissza az emlékromok közé.
De olyan gyászos felhő kóvályog most már itt a szöveg felett, mintha más nem is létezne. Pedig dehogynem.

Az „Ő volt a rejtélyes állat / ki él még, és szendereg / sőt egészségesen beteg” a kötet nyitó ciklusának indító verse, melynek első sora így hangzik: „Cím a hanyatló tartalomból”. Leginkább azt az illékony és/vagy köztes helyzetet jelzi, amelyben a versbeszélő meghatározza önmagát: volt, de még van; él, de szendereg; beteg, de egészségesen. Mégis, ki beszél? Van egyáltalán még körvonalazható, kijelölhető „lírai én”?

Ezt a címadó verset a nyolcvanas évek közepén írtam, s hogy megtalálta helyét a kötetben, 2018-ban, nagyon furcsa számomra. A beszélő sehol sincs otthon, folytonos mozgásban van, átmenetben, a „lírai én” menekül minden azonosítható, érvényesnek tűnő pozícióból, hogy a végén a jövő is az öntudatra ébredő angyalok legalábbis szorongató képével, kételyével jelenjen meg. Egy olyan korszak/élethelyzet lenyomata, amelyben a keresés, a remény toposzai mégis mintha egy nem elérhetetlen szabadság huzatában dideregve várakoznának. (Nagyjából én is így működtem a valóságban, kényszeresen menekülőre fogva, ha bármi is állandóságként mutatkozott meg).
Az idő is egyszerre múlt, jelen és jövő. Ez az időegyüttállás (miután persze zuhogni kezdett, ha már szóba hoztam a felhőket, az időtapasztalat), azt hiszem, megőrződött, különböző időzugokat, menedékeket kínálva az azonosíthatóságtól irtózó elbeszélő, „lírai én” számára. Kérdésedre válaszolva: a köztesség ingó térszerkezetében lakozik valahol, aki beszél, megfoghatatlan maradna, áttetsző, ami mögött megint csak árnyak lebegnek, valahogy úgy, mint a Szalad a lány című versemben: „lánya jövőbeli / árny, aki él még, szalad a kerítéshez, / ahol egyszer látta őt, amikor / élt még, láthatatlan üvegbe zárva”.

Kivételezett szerepe van a verseidben az emlékezésnek/felejtésnek. Talán a legtöbbet előforduló, és a legkülönfélébb kontextusba, nyelvi környezetbe helyezett szó az emlék (emlékkavics, emlékszárnyalás, emléktábla, emléksziluett stb.). És rendkívül termékenynek bizonyul, képzettársítások sorát indítja el úgy, hogy a tudat rétegeiben bolyongva nem emlékeket, hanem egy bizonytalan emlékezőt és az emlékekre utaló jeleket találunk. Van emlék, felszínre hozható bármi is?

Ez körkörösen visszautal arra, amiről az idő kapcsán írtam, ami az elbeszélő számára a valóságdarabkákkal való egyensúlyozás, különböző idők, kijáratok, eltűnések teremtése és elvesztése, olyan emlékpozíciók létrehozása, ahol az elidőzés tétje a következő megszűnést megelőző emléknyom-hagyás élménytöredékekkel, önismeretre irányuló feltépésekkel és hegekkel, tükörszilánkokkal.

A másik feltűnően hangsúlyosan jelenlévő nyelvi elem a semmi/senki különféle verziókban. Valaki „elindul semerre”, „senki sír”, „senki, semerre”. Hasonlóan a lírai énhez elbizonytalanítod a versalanyt is, az eltüntetését kísérled meg. Alkalmas-e a költészet, egyáltalán a nyelv egy efféle (ön)felszámolási kísérlet végrehajtására?

Régen foglalkoztatott egy olyan regény lehetősége, amelynek a közepén egyszerűen eltűnik a narrátor, miközben a regény ügyet sem vetve erre, folytatódik. Felmutatni a teljes nemlétezést, ahogy egyszer csak nem kap levegőt a szöveg, megfullad. És radikálisan más hang kezd el fújtatni benne, a helyén.
Amit önfelszámolásként érzékelsz, az ugyanarra a rommezőre vezet a felhőkkel: az „én” szerteszét siklik a nyelvi tereptárgyak között, emlékcsillámokat elszórva, amik talán fel-felragyognak, és pillanatokra érvényesen mások számára is azonosíthatók a senki, semmi, semerre én-vesztéses bolyongásában.

„Kidolgoztam egy eljárást, a nemlétezőnek tekintett események vizsgálatára” – mondja a Történetek... eszkimó elbeszélője '94-ben. Miféle eljárás volt ez akkor, és milyen az Ő volt a rejtélyes állaté?

A Történetekben ez retorikus rájátszás a történelemre mint elbeszélésre, mintha a történelmet felfoghatnánk szövegként, s romlásait, változásait, hazugságait és dicsőségeit szövegkritikai eszközökkel vizsgálhatnánk, helyesbíthetnénk, kitehetnénk az igazság próbájának. Nem függetlenül a kilencvenes évek elejének hirtelen nyilvánosságától, újraírási, átírási kísérleteitől. Melting Ice, az elbeszélő „üres én”, aki a történelem felől akarja összerakni a maga illúzióját, és itt válik halálosan fontossá a fikció szerepe, s hogy mi is a valóság.
Az Ő volt a rejtélyes állat „elbeszélőit” nem az illúzió, egy fájdalmasan rejtélyes és vonzó fikció konstruálásának a problémája nyűgözi le, hanem, ha lehet ezt ilyen általánosan ráhúzni egy versgyűjteményre, illúziók mozaikdarabjainak emlékekként való megőrzése.

Mintha egy nagy szőttes lenne, temérdek allúzióval találkozunk a verseidben, Adytól József Attilán át Rilkéig és tovább. Az ismert sorok nem új, más kontextusban kapnak új jelentést, hanem átiratban: a „rossz szekér”-ből „rossz beszéd” lesz, a „minden egész eltörött” helyett „eltörött, ami még / tegnap félig pattogott", az „iszonyú minden angyal" „iszonyú minden délután”-ként íródik át stb. Kik azok számodra, akik nélkül elképzelhetetlennek tartasz költői megszólalást, és miért?

A Történetekben is nagyon sok allúzió van, ez összefügghet azzal is, ahogy a szöveget valamiféle létező tárgyként érzékelem, kiterjedéssel, érinthető felületekkel. S ez a szövegtárgy az időben leng ide-oda a szöveguniverzumban, érintkezik más felületekkel, amik emléknyomot hagynak rajta. Összefügghet azzal, ahogy a hetvenes-nyolcvanas években eszmélve a történelmet és valóságot a nem létező kategóriájához kapcsoltam, amivel szemben az olvasás, a szöveg jelentette a valószínű lehetségest. Azok a hangok, amik megszólaltak a versek születésekor, innen eredeztethetők, abból a közös rejtekből, azokból az olvasmányrétegekből, amikkel kamaszkorom óta „bujkáltam”.
Nem gondolom, hogy valamit elképzelhetetlenül fontosnak tartanék a költői megszólaláshoz. Vagy ha van, az egy számomra nem egyszerű, hosszú folyamat az „én” körülhatárolására, s ennek elfogadására vonatkozóan. Amihez viszont már nagyon sok köze van számos kortársamnak is.

A versek közt találni néhány epikus elemekkel dolgozó művet is, a Kordéban hozták őket ciklusban például Martinovics Ignácról és a Kis Trianon-kastély személyzetéről. Mi ragadott meg ezekben a történelmi szituációkban, Martinovics alakjában?

Ezzel a ciklussal oldani szerettem volna az „én-történetre” hangolt, pontosabban másként nehezen olvasható, személyesnek dekódolt versvilágot, hiányzott számomra a történetiség, a múlttapasztalatok megmerítése a folyamatosan íródó szubjektumeseményekben. Távolabbi horizontokon visszacsillanni látni az „én” különböző eseményekben való, félelmetesen tág terek között mozgó, mégis hasonlatos játékát a boldogságkeresés végtelenített szövegtájain.
A történelemfelvételire annak idején részben úgy készültem, hogy rengeteget olvastam Magyarország történeti kronológiáját, napról napra soroltam a történéseket, a nehezen felfogható, értelmezhetetlenül esetleges és gyakorlatszerű kivégzéseket, ahogy az időrendben haladva jóformán mindenkinek a fejét veszik. Átitatódtam az „én” folytonos vereségével az idő megállíthatatlan sodrása közepette. A nyelvi nyomok, verszárványok megtorpanások ebben a folyamban.
Martinovics és Tar Sándor, a banális semmi és a tragikum találkozása, a kastély személyzete a varjakkal országnyi sorsok végzetes könnyűségének lenyomata.

Mindkét köteted fontos szervezője a titok, a sejtelem, a prózád és a verseid is ismeretelméleti kérdéseket vetnek fel, de nem pusztán azt sugallják, hogy a világ nem megismerhető (benne önmagunk), hanem hogy a világ megismerése hiábavaló. Mi a titok, ami annyira foglalkoztat?

Odáig, hogy a világ megismerése hiábavaló lenne, szerintem azért nem merészkedem. De ha a szövegek ezt (is) sugallják, akkor túl vannak a szerzőn. A hiábavalósággal még nem néztem igazán szembe. Ameddig a titok és a sejtelem szövegszervező „indulatként” jelen lehet bennem, akár erodálódva is, boldogságtöredékeket keresnek, emléknyomokat hagynak nem létező eszkimók egy távoli, nem létező jégvárosban.

Úgy tűnik, a kötet megjelenése óta is koncentráltan dolgozol. Mi izgat most, és mikorra várható, hogy kötet lesz belőle?

Az új verseskötetem talán ősszel jelenik meg, szintén a Scolar Kiadó gondozásában. Az lesz a címe, hogy Lementem egy üveg borért Hajnóczynak.

 

Portréfotó: Bach Máté

Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.