Előző életemben néger dzsesszzenész lehettem, különben biztosan nem fűzne ilyen erős, sejtekig hatoló spirituális rokonság ehhez a műfajhoz. Nat Adderley 1960-os Work Song című szerzeményét például egyszerűen képtelen vagyok megunni. Ördögi hard bop varázslat, dögös és elegánsan nyers feelgood muzsika, amiből kérlelhetetlen hőhullámok formájában árad az elemi forróság és a túlfűtött szenvedély, természetes és önmagától értetődő vagányságától pedig még a bekokainozott James Brown homloka is biztosan azonnal verejtékezni kezdett a kaliforniai kánikulában. A Work Song egy pillanatra sem tétovázik, és már az elején rögtön odacsap, hogy aztán nyolc percen át vágtázzon lélegzetelállító tempóban. Julian „Cannonball” Adderly kezében szinte izzik az altszaxofon, erotikus és virtuóz játékstílusának erőteljességét pedig csak tovább fokozza nem kevésbé zseniális testvére, Nat Adderley harsány szárnykürtjének egyre robosztusabbá váló könyörtelensége, hogy aztán Joe Zawinul hűtse le egy kicsit a fúvósok csípős poklát gyengéd és jól fésült zongoraszólójával.

A Four Tet művésznéven tevékenykedő Kieran Hebden 2008-as Ringer címet viselő kislemeze mindössze négy számot tartalmaz, ennek ellenére súlya és hatása egy önálló albuméval vetekszik. Az 1980-as születésű angol elektronikus zenész munkásságából szívemhez ez áll a legközelebb, amelynek már Robert Motherwell spanyol elégiáit megidéző borítója is egy sötét és érzékeny utazást ígér, amit kérlelhetetlenül valóra is vált: a Swimmer címet viselő harmadik felvétel egy hipnotikus erejű, hallucinogén utazás, ami egyetlen pillanatra sem ereszt. Habár a felszínen hűvösnek és távolságtartónak tűnik, a meditatív és repetitív felvétel legmélyén valójában magányos tűz lobog, amihez foghatóval nem sok elektronikus zenében találkozhatunk. Four Tet kezében ott a mágikus iránytű, amelynek segítségével olyan tájakra vezet, ahová nem gyakran juthatunk el, gyengéd és érzelmekkel telt minimalizmusa pedig felkavaró, akár egy üres uszoda kihalt medencéje.

A The Black Keys 2010-ben Brothers címmel kiadott albumának Too Afraid Too Love You című balladáját végtelenítve hallgattam napokon keresztül néhány hónappal ezelőtt. Mint egy rozsdás satu, szorítja össze az ember kérges szívét, hogy aztán olajba mártott Pilinszky-szögekkel tűzze a napsütötte falra. Dan Auerbach és Patrick Carney karcos szerzeménye a lemeztelenedett férfilélek röntgenképe, zavarba ejtően feltárulkozó és szokatlanul bátor vallomás a felesleges vonzódásról, hiteles és sérült zene, ami lassan hömpölyögve úgy dübörög, akár Hannibál reszketeg elefántcsordája az Alpok hófödte hegyein. Ez a szám az album legérdesebb pillanata, egy szétrobbantott kakukktojás, egyre fokozódó sodrása pedig olyan, mint egy halálraítélt utolsó útja a kivégzésig, ám az akasztófa árnyéka végül a megváltás folyosójára taszít; előbb megkínoz és széttép, hogy aztán túlcsordulva felemeljen a tisztaságba, a könyörületbe.

Murcof 2008-as The Versailles Sessions című albumának experimentális sötétjében pillanatok alatt életre kelnek legrémisztőbb fantomjaink, köztük XVI. Lajos király démonai is. A mexikói Fernando Corona egyedülálló lemeze hangszerelésében is megidézi a 17. századi barokk zene világát: többek között csembaló, fuvola és viola da gamba eltorzított hangja hasít bele sírva és recsegve a diabolikus csendbe, amely sokkal ijesztőbb annál, mint első pillanatra tűnik. A klasszikus és elektronikus zene hátborzongató ötvözetének köszönhetően a fényűző Versailles-i kastély pillanatok alatt egy kísértetjárta tanyává változik, amelynek hideglelős és elhagyott folyosóin nyomasztó emlékek és barbár titkok törnek a felszínre, miközben a hátsó szobákból suttogás, könyörgés és lovecrafti rémek csoszogásának visszhangja hallatszik.

Bajtai András