Egy kitűnő költő azt mondta egyszer a jelenlétemben, hogy ő dallamokat szokott hallani, és abból írja a verseit. Akkor arra gondoltam, hogy én viszont zajokat hallok, és abból lesz vagy nem lesz valami.

Sokáig a vasútállomás, a bádogos kátéesz és a tüzéptelep háromszögében éltem. Ezek közül a vasúthoz családi kapcsolatok is fűztek, az onnan jövő zajokra, azt hiszem, különösképp érzékeny volt a fülem: gőzmozdonysíp és dieselmozdonyduda, vagonok ütközése, a rendezőpályaudvari hangosbemondó sürgető, de nálunk már általában érthetetlen hangja. A bádogosoktól a kalapácsolás, a fűrészelés, a munkaidő szakaszait jelző csengő. A tüzéptelepről a lapátolás, a lezúduló homok, kavics vagy szén, a lovak biztatása, később a teherautók hangja. Időnként a mostani lakóhelyemre is elhallatszik a távolból egy-egy mozdonydudaszó.

A vasút volt egyetlen reményünk. Ha felnövünk, vasutasok leszünk, mert az közel van, családilag is, helyileg is, és mert az a felnőttek világa, a férfiaké, kalandos világ, de érthető, külön nyelv, úgyszólván apanyelv.

Meg kellene gyorsítani a felnövést, gondoltuk, mert csak az számít. Ez azonban elég nagy zajjal jár.

Minél előbb felnőni, tehát a szüleink legyenek minél előbb öregek. Ezt akkor nem gondoltuk végig, de szülőként most már persze átlátok a szitán.

A test elég nagy százaléka zaj. Ahogy időnként lehet olvasni, hogy ennyi meg ennyi százaléka víz vagy szén vagy nitrogén vagy valamilyen műtrágyának a fő alkotórésze, úgy a zaj. Néha sikerül elnémítani, de egyre inkább nem lehet. Illetve az egyik fajta zajt egyre inkább lehet, a másik fajtát egyre inkább nem.

Akkor legalább rendezgetni. Cimkézni, rakosgatni, halomba gyűjteni.

Kérdés: van-e mindenkinek saját zaja. Egy elejtett pohár. Saját hiba, szünet az általános időben, a végső szünet kis előképe. A képzaj, ahogy a szakfotósok mondják, és a csupa zajból álló kép. Vagy a csupa zajból álló opera. Egy pohár elejtéséből álló opera.

Zaj a nyomorúság. Ha leírunk egy szót, már van valami rálátásunk a nyomorúságra. Zaj a hülyeség, a félelem, a gyanakvás, az indokolatlan bizalom. Ha elolvasunk egy szót, ezekre is van valami rálátásunk. De nem kötelező olvasni se.

Egy kis piszkot cseppenteni az éteri vízbe.

Az a sejtésem, hogy a költészetnek meg kell cáfolnia valamit. A próza felőlem állíthat, de a költészetnek cáfolnia kell. Hogy mit, azt persze nem tudom. De amúgy sincs biztos sejtelem.

Csináltak egy csenszobát a nagyváros kellős közepén, bemehet az ember, megpihenhet, meditálhat. Maga a pokol. Ha valahol vidéken lenne, a természetben, ahol madár se jár, az más, az tetszene.

Mindent meg lehet írni másképp is. Minden írást újra lehet kezdeni másképp. Megcáfolni valamit másképp.

Zaj a sorsban. Miféle adottságokon, véletleneken, kényszereken, kényszerű választásokon, politikai rendszereken múlik a sors, a sorsot hogyan nem lehet látni, hogyan nem lehet megfogalmazni, hogyan lehet mégis elégedetten élni vagy hogyan lehet másra mutogatni.

Valami helyett mást mondani. Elrejteni vagy akár megcáfolni valami nyilvánvalót, az is zaj.

Képzeletzaj. Egy képzeletzajgépet működtetek a fejemben, egy véletlen-motor kavarja a képeket, gombnyomásra kiköpi a verset.

Zajból verset írni olyan, mint sárból épületet építeni, agyagból katonát, tésztából hidat.

Most például egy gyerekrajz kis ügyetlenség miatt úgy alakult, hogy mintha egy tapadókorongos nyílvessző ütné át a szívet.

Zajmeghajtású rajzológép. És mi van, ha belekerül valami kis csend, mint cukor a benzinbe, és elromlik, de rajzol tovább, nem lehet leállítani.

Az érzelmekben is van talán némi százaléknyi zaj, még a gyerekekében is, bár az olyan tiszta zaj, mint a bádogosoké. Később már vasúti.

Vagy korábban például néztem ki a kocsma üvegajtaján, és éppen elment ott a papírgyűjtő ember. Az is milyen hihetetlen munka, minden reggel végigjárni a környéket, összegyűjteni a boltok elé kitett hullámpapír-dobozokat, letaposni, összekötözni, kis kocsira rakni és eltolni az átvevőhöz, ebben az egészben valami rendszert felépíteni, mindenkivel jóban lenni, de személyes integritást is megőrizni, tehát hogy ez egy munka, így és így kell csinálni, elégedetten élni. Vagy talán van benne egy kis homályos kérdés – zaj a zajban –, hogy miért. Vagy itt vannak az ócskavasgyűjtők és a kábeltolvajok. Mondjuk ez utóbbiak színleg a zaj ellen dolgoznak, mert tudjuk, hogy a kábelek viszik a zajt, illetve csinálják maguk is, de mégis.

Minden emberi munka, ami bármi kis zajjal jár – zaj. A kézi varrás talán nem, de a gyalulás már igen. Kedvencem a légkalapács, az eleven cáfolat. De például ez a régi billentyűzet olyan nehezen mozog, hogy úgy kell csapkodni, mint egy mechanikus írógépet. Így is kimaradnak betűk, állandóan javítgatni kell.

Természetesen a beszéd is lehet zaj, a dallam is. Valamihez képest minden zaj, de angyali nyelv vagy angyali zene nem létezik. Ha mégis létezik, meg kell cáfolni azt is.

Lehetne az is, hogy a zajból kihallani valami hangot, netán dallamot – idáig még nem jutottam el.

Felmentünk egy tengerparti városka egyik harangtornyába, néztük a tájat, és egyszer csak megszólalt mellettünk az óriási harang. Nem tudtam befogni a fülemet, mert a karomban tartottam a gyereket. Akkor az nekem mi volt, harangszó?

Szijj Ferenc