hirdetés

Zalán Tibor: Amelie – összecsúszó időkben

2018. augusztus 21.

Amelie-nek keskeny csípője volt, és nyúlánk, szép háta, a lábát ugyan kissé vékonynak találtam, de mégsem kiábrándítónak. Így voltunk mi ketten, a nagylány, aki hajladozott a téglákkal, és a kis pöcs, aki folyton oldalra pislogott. – Kamaszkorom legszebb nyara sorozatunkban Zalán Tibor írása.

hirdetés

Az emlékképeknek talán természetük, hogy annál jobban és maguktól értetődőbben csúsznak össze az időben, minél távolabb kerülnek tőlünk a bennük elmentődött történetek. A közöttük eltelő évek lényegtelenné válnak, egy napba, egy megtörténésbe gyömöszöli bele őket a visszatekintő tudat, és attól fogva úgy maradnak, egymásra, egymásba égve, pörkölődve, szenesedve. A múltteremtés és múlttemetés kettős gesztusa ez egyszerre, amit nevezhetünk egyszerűbben szelektív emlékezetnek és önfelszabadító felejtésnek. Talán mert a túl sok emlékkel túl keveset markol az emlékező, a dolgok az évekkel felhalmozódó élettörmelékek alól csak egymásba kapaszkodva derenghetnek föl, vagy éppen ragyoghatnak elő. S hogy miért éppen úgy, ahogy, és miért éppen azzal kapcsolódva össze, amivel, már az elme és a lélek bonyolult, kiismerhetetlen játékával magyarázható. Valahogy ennyi, vagy ilyesmi.


A szemembe csorgott a verejtékem. A nyár már csak ilyen, mondta erre apám, hogy az embernek a szemébe csorog a verejtéke. Nem kell törődni vele! Pedig, a színek alatt – így hívták a téglagyárban a téglák szárításához épített hosszú, nyitott építményeket –, hűvös volt, csönd és majdnem béke. A béke csöndjét felkavaró jelenség számomra a szín másik oldalában hajlongó Amelie volt. Hogy miért adták neki ezt a különös nevet, bár az is lehet, csak így becézték, sőt, nem kizárt, hogy volt valami francia beütése a családnak, akkor mindegy is volt. Mindenesetre a szülei éppen olyan prolik voltak, mint az enyémek, és ők is ott dolgoztak a téglagyárban, ahol az anyám, és ő is végig dolgozta a nyarakat, ahogy én is. Lényegesebb, hogy Amelie már nagylány volt, én még csak tizennégy éves kisfiú, aki rajongva, később ezt, férfiasságom tudatának megerősödésével, úgy definiáltam, erős kívánással, bámultam a hajladozó testet. Test és lélek ekkor még szétválaszthatatlan egységben munkált bennem, aki tetszett, abba nyomban szerelmes is lettem. És már rég túl voltam az első ragacsossággal végződő éjszakámon, de még innen az első nőn.

Amelie nem volt szép, de akkor ez nem számított, válláig érő haja élő sörényként csapkolódott a képzeletemben. S mert nem hordott melltartót, minden lehajlásakor és felemelkedéskor pontosan megfigyelhető volt mérsékelten nagy körtemelleinek valamennyi alakváltozása. Ő nem nézett rám, talán már el is feledkezett arról, hogy a szomszédjában dolgozom, így zavartalanul nézhettem mind gyakrabban félre, gyönyörködhettem aprócska rövidnadrágja feszülésekor kirajzolódó kerek seggében.

Amelie-nek keskeny csípője volt, és nyúlánk, szép háta, a lábát ugyan kissé vékonynak találtam, de mégsem kiábrándítónak. Így voltunk mi ketten, a nagylány, aki hajladozott a téglákkal, és a kis pöcs, aki folyton oldalra pislogott. Körülöttünk a hatalmas nyár, porral és érő dinnyékkel, égő aszfalttal, hideg sörökkel, kétféle fagylalttal a dél tájban csöngető fagylaltos tartályában, szalmakalapos tanítónőkkel és fehér ruhás falusi elöljárókkal, klottgatyás, elkoszolódott arcú, vigyorgó kiskölykökkel és nyelvüket a meleg miatt hosszan kilógató kutyákkal, micisapkás, félmeztelen, munkanadrágos melósokkal és világos kartonruhás, sietős asszonyokkal. A szemembe csorgott a verejtékem, de nem törődtem vele. Ebéd, egyenesedett föl Amelie, verejtékkel átitatódott trikóján erőszakosan ütöttek át sötét mellbimbói. Kár, hogy nemsokára elmegyek egy távolabbi város gimnáziumába, gondoltam, Amelie nélkül, a hiányával, gondoltam. Szó nélkül indultunk el hazafelé.

Apám az asztalnál ült, várt. Egy személyre megterítve, a tányér előtt borospohár, az asztal sarkán egy másik. Az asztal közepén, a lábasalátét helyén, egy felbontott nagy alakú boríték, címzéssel lefelé fordítva. Arra tette rá apám a lábast a megmelegített paprikás krumplival. Nem beszéltünk, fáradt voltam, eltelten Amelie elképzelt testének a szagával. Lassan és figyelmetlenül ettem, pedig szerettem a lecsókolbászt a paprikás krumpliban. Amikor végeztem, apám elvette előlem a tányért, benne a kanállal, és a borospoharat tette a helyére. Töltött mindkét pohárban. Visszatette a lábast a sparheltra, és átnyújtotta a borítékot. Egyetemista vagy, fiam, mondta némi meghatódottsággal. Felvettek, biccentett a fejével a boríték felé. A kezembe vettem, de nem néztem meg a tartalmát. Igyunk, mondta magyarázkodva apám, elvégre egyetemista lettél, és nemsokára tizennyolc éves leszel. Ez volt az első közös poharunk. Egyhajtásra húztuk le a három deci kövidinkát, tisztán. És most mi lesz, kérdezte a család első értelmiségi pályára készülő tagja szégyenlős elbizonytalanodással. Semmi nem lesz, mondta apám, te most visszamégy dolgozni a gyárba, én meg megyek ki a kertbe. Meghatódott volt, vagy csak annak láttam, vagy csak annak akartam látni.

Amelie már a téglát rakta, amikor visszaérkeztem a színbe. Fölegyenesedett, amikor meghallotta, hogy közeledem, de nem fordult hátra. Egyenesen hozzá mentem, hátulról átkaroltam, úgy, hogy mindkét tenyeremben benne volt a melle. Ruganyos, forró és izzadtságtól nedves volt a teste. Nem védekezett, és nem hárított. Szorosan a hátára tapadtam, mint egy elszánt, kis ragadozó. Remegni kezdett egész testében, vagy csak az én remegésemet vette át. Szerettem volna megcsókolni a nyakát, nyilván nem tiltakozott volna, de nem mertem. Nem szólt, én sem szóltam. Szívtam magamba a lánytest verejtéktől elnehezült illatát. Éreztem, ahogy megmerevedem a fenékhajlatánál. Neki is éreznie kellett, mert megrándult. Remegett, és várt. Remegtem, és nem tudtam, mit kell tennem. Egy-két nagyfiú már elhencegett azzal, hogy megvolt nekik az Amelie. És most nekem is meglehetne. De ne tudom, mit kell, és hogy kell. Lecibálni róla a kisnadrágot, ami alatt aligha hordott ebben a forróságban fehérneműt, és úgy hatolni belé, vagy a hátára dönteni a szín porába, ahogy a nagyobbak által körözött pornóképeken láttam. Szaporábban szedte a levegőt, és nekem is felgyorsult a lélegzetem. Jó ideje álltunk így, mozdulatlanul. Felvettek, mondtam vékony hangon, hogy mondjak valamit.

Nem nyúlt a kezemhez, úgy szabadította ki egyetlen rántással a körtemelleket a markomból, elhúzta tőlem a hátát, elvitte kemény seggét és a combját előlem, s a nélkül, hogy hátra fordult volna, csak annyit mondott, most már helyedre, te kis hülye. És folytatta a téglapakolást. A történet bennem és velem csak másnap hajnalban fejeződött be. Álmomban, mint az egész nap monoton munkát végzők, ismét csak tovább raktam és raktam a téglát, aztán Amelie hirtelen ott ült előttem, szétvetett combokkal, vörösen világított ki fekete szőrzetéből a szemérme, határozott mozdulatokkal magába ráncigált, de mire belé hatolhattam volna a forróságába, sikoltozva felébredtem. Félálomban lenyúltam a takaró alá, és éreztem, hogy már túl vagyok mindenen. Hogy már férfiként vagyok. Az Amelie titkos szeretője.

Zalán Tibor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.