Könyvheti köteted az utóbbi évek legkeserűbb lírai vallomása – a benne felhalmozódó fájdalom és a kifejezőeszközök tekintetében egyaránt ijesztő végletekig jut el. Hogyan, merre lehet innen továbblépni?

Nem tudom, tovább lehet-e lépni innen. Ha tudnám, már rég tovább léptem volna. Nem a tovább itt a kérdés, hanem a hová. Azt nem tudom! Nyilván csak egy teljesen más hangfekvésű, egy szinte alapjaiban kicserélt életérzés lehet ebben az esetben a megoldás. A Fáradt kadenciák a számvetés könyve, egy ötvenhét éves ember összegzése világról, életről, halálról, szerelemről, Zalánról, Zalán-nélküliségről. Összegzés, és nem lezárás, ezt jól érzed. Ha az lenne, akkor most vidáman írnám az újabb verseket, ahogy nem írom őket. A ciklus csak félbeszakadt, az életérzés azonban nem zárult be a tizenötödik verssel. Hazudnék, ha azt mondanám, annyira keresem az utat, a hangot, a váltás lehetőségét, a megoldást a fenntartott (fönn maradt) hangra (nincs ebben ellentmondás akkor sem, ha a kadenciák lezárást is jelent, mert én a szót a zenekarban egyedül játszó hangszer-értelemben használtam). Nincs hová kapkodnom. Akkor sincs baj, ha sem tovább-, sem ellépni nem tudok majd. Amit eddig leírtam versben, az vagy megadja a fedezetét költőként létezésemnek, vagy kár volt bármit is leírnom belőle.

Ilyen szerteágazóan gazdag életművel a hátad mögött hogyan látod: melyik hangod, korszakod volt a legjellemzőbb és legsikeresebb?

Hűtlen alkat vagyok, értelmezhető ez emberként, de elsősorban íróként gondolom el; állandó változásban alkotok. Szinte minden könyvem más-más korszakot jelöl ki a pályámon, vonatkozik ez elsősorban a verseskötetekre. Amikor elismertek népies szürrealistaként, akkor már írtam a nagy szabad avantgarde-verseket, amikorra az avantgarde-ok befogadtak, illetve az avantgarde a nyolcvanas évek elejére el- és valamennyire befogadottá vált, akkor már javában komponáltam az és néhány akvarell-kötet újérzékeny szövegeit, mire ezek a versek sikert hoztak, már kialakítottam egy válságlíra-formát, amikor azok is lecsúsztak az irodalom torkán, akkor a tárgyiasabb formálás felé fordultam… Nyugtalan figura vagyok, elismerem, hamar elunom azt, amit csinálok, és változtatni akarok, elmenni másfelé, lemenni másfajta mélységekben, nem kikötni, lehorgonyozni, hanem bolyongani, megmerítkezni, felbukkanni… Nincs tehát egyetlen jellemző korszakom sem, ami fontosabb, hogy bármilyen megszólalást vagy formát alakítottam ki magamnak, az olvasók, a verseim ismerői az én hangomat ismerték fel bennük. A hang tehát ugyanaz kezdetektől fogva, csak a hangfekvések változnak, modulálódnak, térnek el egymástól. Nehéz lenne tehát arra válaszolni, melyik korszakom volt a legsikeresebb. Attól függ, honnan nézzük. A hagyományok őrzése felől a népi szürrealista-korszak, az avantgarde felől az Opus N3: KOGA időszaka… A közönség és a kritika, vagy a kritika és a közönség elismerése felől rátekintve az eddigi időszakra, nyilván az és néhány akvarell-korszak volt a legelfogadottabb, vagy leginkább befogadottabb. Talán azért, mert akkor próbáltam meg először szintetizálni, amit addig megtanultam, szürrealizmust, népies metaforakezelést, avartgarde-szabadságot stb. De nem kevésbé volt sikeres ilyen nézőpontból a Dünnyögés fél hangokra-időszak, amelyik a kadencia-korszak elő-periódusa volt.

Mikor volt jobb költőnek lenni: pályakezdésed idején, vagy most? Mi változott?

Nyilván mindkét korszaknak megvannak az előnyei és a hátrányai. A pályakezdés korszaka azért volt jobb a mostaninál, mert akkor még fiatal voltam, merész, vakmerő, nem ismertem a határokat, se a magam határait, sem azokat a határokat, amelyek között léteznem kellett. Teli voltam energiával, törekvéseim voltak, lázadásoktól dagadtam, világmegváltó akaratok munkáltak bennem. És, ami nagyon fontos, más volt a költészet státusza. A fiatal költő státusza. Akkor szinte társadalmi esemény volt egy-egy fiatal költőnek a kötettel jelentkezése, várakozás előzte meg, jelentős visszhangok követték. És a költészetnek rangja volt a társadalomban. Ma az irodalomban sincs. Ma teli vagyok tapasztalattal, ismerem a szakmát és felmértem a lehetőségeimet, de már több van mögöttem, mint előttem, így a jövőképem borúra hajlik. Nincsenek vágyaim csak bajaim, lázaim vannak a lázadások helyett, fogynak az energiáim, a világot sem akarom már megváltani. Meg sem érdemelné. Ha írok, az írásért írok. Ami bizonyos, ha akkor, a pályám kezdetén annak az ismerethalmaznak a birtokában vagyok, aminek most, talán el sem kezdem a pályámat…

Hogyan áll az önéletrajzi prózafolyam, a Papírváros? Vannak-e még ezen kívül konkrét megirandó terveid?

Ez a kérdés gyakran felmerül a velem való beszélgetésekben, annak ellenére, hogy a Papírváros második kötete legalább tíz évvel ezelőtt jelent meg. Igen, folytatnom kéne a regényciklust, ősztől ezt is tervezem, ígérem, de hát, annyiszor ígértem én már ezt (is), hogy senki sem hiszi el nekem. Remélem, végre meglepetést tudok okozni. (Három oldallal már elkészültem a tíz év alatt…) Egyébként, nem önéletrajzi ciklus, ha az lenne, akkor nekem a hősömmel együtt kellene halnom az ötödik könyv végén – ha egyáltalán meghal majd. Tény, hogy néha emlékeztetek a figurámra, de erre később nem vagyok túl büszke. Fikció a hős, a történet, ahogy papírváros sem létezik. Ennek ki kell majd derülnie valahogy. Megírandó terveim ezen kívül nincsenek. Csak megírandó munkáimra látok rá. Drámákat kell írnom, össze kell állítanom egy új verseskötetet A holdtól megvakult kutya címmel, melyre az NKA-tól ösztöndíjat kaptam. Én már annak is örülnék, ha ezt a hármat megcsinálnám – a három Papírváros-kötetet, és az egy verseskötetet. A drámák – színházban dolgozom dramaturgként – mindennapos elfoglaltságaim közé tartoznak…

Nem hiányzik a szerkesztés? Vannak-e körülötted fiatalok, látsz-e tehetségeket?

Ha hiányoznék, akkor csinálnám. Nem hiányzik. Amikor a Kortárstól eljöttem, jól döntöttem, mert el kellett jönnöm. Akkor az irodalomból is ki kellett jönnöm. Amikor mégis elvállaltam a Szivárvány c. chicagói-budapesti folyóirat társszerkesztését, jól döntöttem, mert akkor hiányzott egy ilyen híd-típusú lap a folyóirat-struktúrából, amelyik összekötötte mind a nyugati, mind a kisebbségi irodalmakat az anyaországival. Most nem látok olyan lapot, amelyik nélkülözhetetlen lenne az irodalomban. Vagy olyan lapot, amelyik nélkülem működőképtelen lenne. Fiatalok? Mivel nem tartozom az irodalomba „belejárók” közé, nem szerkesztek, egyre kevesebbel találkozom. De találkozom, és sok fiatal tehetséget tartok számon. Az már a kor bölcsessége, hogy nem mondok neveket. Minden fiatal tehetséges, csak nem mindenki futja meg azt a pályát, amire a tehetsége predesztinálná. Nincsenek kevesebben, mint mi voltunk annak idején, nem is tehetségtelenebbek, csak egy meglehetősen rossz irodalmi közegben kénytelenek érvényesülni, ki munkával, ki dörgölődzéssel, ki behódolással, jó mintáktól eltanult nyalással. Régen sem volt ez másképp, csak akkor utóbbi háromból jóval kevesebb volt, legalábbis a fiatalok között.

Milyennek látod intézményeken kívülről a mostani irodalmi élet intézményrendszerét, s egyáltalán: a helyzetet?

Nem hiszem, hogy jogom vagy lehetőségem lenne megítélni a mostani irodalmi élet intézményrendszerét. Nézd, aki elhagyta az intézményeket, kilépett a „rendszerből”, az már eleve ítéletet mondott a gesztusával. Ezen felül nincs értelme sem a vádaskodásnak, sem a nyafogásnak. Nincs oka, joga beszélni róla. A helyzet? Ha van, már-már reménytelen. Fogak csattognak, táborok hörögnek, mindent át- és felülír a politika és a pénz. Helyzet, ha van, gusztustalan...

Keresztury Tibor