hirdetés

Zalmen Gradowski: A pokol szívében (részlet)

2017. február 10.

Ahogy a reményét vesztett hajótörött üzenetet küld egy palackban, hogy valaki esetleg majd valamikor hírt kapjon hajójuk vesztéről, úgy küldött üzenetet halálára várva Gradowski Auschwitzban arról, ami ott történt, azoknak, akik esetleg olvasni fogják. – A Múlt és Jövő Kiadó által megjelentetett Auschwitz-tekercsből olvashatnak részletet.

hirdetés

Egy holdfényes éjszaka

Előszó

Kedves olvasó, az itt leírt sorokban a kín és szenvedés kifejeződését fogod találni, amin mi, az egész világ legszerencsétlenebb gyermekei „életünk” során keresztülmentünk abban a földi pokolban, amit Birkenau-Auschwitznak hívnak. Úgy hiszem, ezt a nevet már az egész világon jól ismerik, bár bizonyosan senki nem hiszi el, hogy itt valójában mi is történik. Mások úgy vélik és úgy gondolják, hogy mikor valahol a rádióban arról a barbarizmusról, kegyetlenségről és brutalitásról beszámolnak, ahogy itt az emberekkel bánnak, ez csupán, csakis „rémhírterjesztés” lehet − most meg szeretném mutatni neked, hogy mindaz, amit hallottál, és mindaz, amit most itt leírok, az semmi ahhoz képest, ami valójában történik. Itt van az a hely, amely a bűnözők hatalma révén a megsemmisítés sarokpontja lett, melyet különösen népünk, a zsidó nép, de részben más népek megsemmisítésére is hoztak létre. Birkenau-Auschwitz, ez egyike a sok különféle halálsarkok egyikének, ahol különböző halálnemekkel semmisítették meg népünket.
     Azért írok, hogy a valóságnak legalább egy minumuma elérjen a világhoz és bosszút, te világ, te állj bosszút mindezért!
     Ez az egyetlen cél, ez életem egyetlen célja. Azzal a tudattal, azzal a reménnyel élek, hogy írásom eljut hozzád, és legalább részben megvalósul az, amire én és velem együtt mindannyian törekszünk, ami népem meggyilkolt nővéreinek és fivéreinek utolsó szándéka.

     Írásaim megtalálójának!
     Van egy kérésem hozzád, írásaim kedves megtalálójához, ez a kívánsága annak az embernek, aki tudja és aki érzi, hogy eljön az élet döntő pillanata. Tudom, hogy én és a többi zsidó már régen halálraítéltek vagyunk, csupán a végrehajtás napját nem jelölték ki. Emiatt kell neked, barátom, betartanod a kívánságom, a halálraítélt utolsó kívánságát! A családtagjaimhoz kell fordulnod a megadott cím szerint! Tőlük fogod megtudni, hogy ki vagyok és kik a családtagjaim. Vedd át tőlük a családunkról készült képet − azt a képet is, amely feleségemről és rólam készült − és a képeket közöld aztán a nyomtatott írásokkal együtt. Legalább a szemek, melyek látják ezeket, hullassanak egy könnyet, vagy sóhajtsanak fel fájdalmasan. Ez lenne számomra a legnagyobb vigasz, hogy anyám és apám, nővérem, feleségem, családom és talán fivéreim nem tűnnek el a világ színéről egy könnycsepp nélkül.
     Hogy a nevük, az emlékezetük ne törlődjön ki oly gyorsan. Oh! Én, gyermekük a poklomban még sírni sem tudok, mert mindennap a tengerbe fulladok, a vér tengerébe. Az egyik hullám a másikat követi. Nincs olyan pillanat, amikor a saját sarkodba húzódhatnál, hogy leülj sírni, megsiratni a pusztulást. A folytonos, szisztematikus halál, ami itt az egyetlen életek egyetlene, túlordítja, összezavarja és eltompítja az érzéseidet. Nem tudod megérezni, érzékelni a legnagyobb szenvedést sem. Az egyéni katasztrófát elnyeli a teljes pusztulás.
     Néhol a szív meghasad, a lélek megszakad, miért ülök én ily „nyugodtan”, és nem panaszolok fel semmit, nem sírok tragédiám felett, csupán megdermed, eltompul, elcsökevényesedik minden érzés? Néhol azt reméltem, magamat azzal vigasztaltam, hogy jönni fog még az az idő, a nap, mikor megérem, hogy sírni tudok − bár ki tudja... A talaj meginog, remeg a lábunk alatt.
     Azt szeretném, az az egyetlen kívánságom, hogy ha én magam nem tudnám megsiratni őket, egy idegen szeme hullasson egy könnyet szeretteim után.
     A családom, akiket 1942. augusztus 12-én, kedden reggel kilenckor itt égettek el:
     Anyám − Szore(1)
     Feleségem − Szonja (Szore)
     Nővérem − Libe Apósom − Rafael
     Nővérem − Eszter Rokhl Sógorom − Wolf
     Apámról, aki a szovjet-német háború kitörése előtt két nappal véletlenül Vilnában(2) tartózkodott, és ott is maradt, egy asszony közvetítésével − aki a szülővárosomból származik, és a krematóriumba egy litvániai transzporttal érkezett − tudomást szereztem, így megtudtam, hogy 1942 Jom Kippur(3) estéjén több tízezer zsidóval együtt elfogták, és ami ezután történt, arról az asszony nem akart többet mondani. Otwockban(4) volt egy nővérem, Fejgele és egy sógornőm Ziszl, akiket a varsói transzporttal Treblinkába vittek, feltehetően elgázosították őket. Két bátyámat, az egyik Mojsl, a másik Avrohom Eber − ugyanettől a vilnai Keskowskinétől hallottam − már régen lágerbe hurcolták. Hogy mi történt velük ezután, azt nem tudhatom. Ki tudja, vajon a kezeim közé kerültek-e mint „muzulmánok”(5) elevenen vagy holtan, akiket mindenhonnan idehoznak.
     Ez az egész családom − az egyszer volt régi életemből − de élni itt kell tovább élnem − aki a sír szélén áll, az lennék én magam.


A tekercsek egyetlen fennmaradt eredeti lapja – Az Auschwitz Múzeum tulajdona

Egy holdfényes éjszaka

Szerettem őt, remegve vártam érkeztét. Olyan vagyok, mint egy hűséges szolga, órákon át álltam, a ragyogását és a varázsát csodáltam. Mint akit odaszegeztek, hipnotizálva kutatták szemeim királyságát, a mélykék éjjeli eget, melyet brilliánsként csillogó csillagok diszítettek, és tüzes feszültségben vártam érkezésének felséges pillanatát. Ő a királynő, aki hatalmas méltóságában jelent meg, kíséretével együtt gondtalanul, nyugodtan, boldogan és derűsen jött elő titkos sétájára, egy pillantás erejéig, hogy lássa, mi is történik birodalmában, az éjjeli világban, és hogy fényének egy sugarát az emberiségre vesse.
     A világ sóvárgott, sóvárgott titkos fénye után. Szent borzongás kerítette hatalmába az embert, az élet egy új forrása, a boldogság és a szeretet halkan elömlött az egész világon és megtöltötte idős és fiatal szívét egyaránt.
     Álmodozva, elbűvölten, varázsától rabul ejtve ültek az emberek a mezőkön és az erdőkben, hegyen-völgyön, magas palotákból és mély pincékből sóvárgó pillantásokat vetettek rá, és a hold egy új, romantikus, mesebeli világot szőtt számukra, és az elgyengült sziveket rengeteg szeretettel és örömmel itatta át. Az ember legbizalmasabb barátja volt. Az ember élete titkait bízta rá és mindent felfedett számára. Uradalmában biztosan és nyugalomban érezte magát. Boldogan és örömtelien, bátorsággal és reménnyel feltöltekezve kezdett neki, hogy új szálakat szőjön egy idilli, boldog és fantasztikus világ számára.
     A csöndes, nyugodt, holdfényes föld a magas egekig repítette a szeretettel feltöltekezett szívek édes, szívélyes dallamait. Az ember dalokat énekelt, a béke és öröm dalait, dicshimnuszt énekelt az éjszaka felséges királynőjének, és az ember köszönetet mondott az újonnan felfedezett világnak.
     Mindez egyszer régen történt, mikor még láthattam őt szabadság-egemen, mikor még egy voltam az emberek között. Szüleim gyermeke voltam, testvéreim között éltem akkor, volt egy feleségem, aki szeretett engem, ekkor a Hold az élet, az öröm forrása volt, mert bőségesen megitatott, elbűvolt varázsával és ragyogásával.
     De ma, ma, miután már egymagam, egyedül, magamban maradtam, az otthonom, a családom, a világom, a népem, akiket szégyentelenül, kegyetlenül megsemmisítettek és én, milliók között az egyetlen, egy halálraítélt, a börtönömben ülök, rabláncra verve, sorscsapásoktól és a haláltól való rettegéstől elgyengülve, ma, ma, mikor látom menekülését, én is tőle szököm, mint egy kísértettől.
     Mikor elhagyom síromat ezen az átkozott, ördögi földön és meglátom, amint a Hold pimaszul elűz egy darabot sötét világomból, amibe már mélyen belesüppedtem és amibe már belenőttem − visszafutok, vissza sötét síromba. Már nem látom fényét. Bosszant nyugalma, gondtalansága és álmodozása. Sugarai darabjaiban tépik le ránőtt bőrömet, amivel az idő vette körül vérző szívemet. Csapdossa, verdesi lelkemet, emlékek sorát kelti fel bennem, melyek nem hagynak nyugodni, tépdesik, szaggatják szívemet. A csapkodó hullámokat a szenvedések tengerébe vezetem. A régmúltra emlékeztet ő, a varázslatos éjjelekre, de tudatára ébredek a félelmetes, szörnyűséges jelennek.
     Nem akarom látni már fényét, mert szomorúvá tesz, elmélyíti fájdalmam, felerősíti szenvedésem. Jobban érzem magam a sötétben, a szomorú, halotti éjszaka uralmában. Ő, az éjszaka, szívem érzéseinek és szenvedéseinek vigasztalása. A sötét éjszaka a barátom, a sírás és jajveszékelés az énekem, az áldozatok tüze a fényem, a halál légköre az illatom, a pokol az én otthonom. Minek és milyen célból jössz ide, te idegen, kegyetlen Hold, és zavarod meg az embereket öntudatlan nyomorukban? Minek ébreszted fel őket borzalmas álmukból és mutatsz nekik egy olyan világot, ami már nekik is idegen, ahová soha, de soha többé nem érhetnek már el.
     Minek mutatkozol varázsodban és ragyogásodban, hogy a régmúltra emlékeztesd őket − amit ők már örökre, örökre el akarnak felejteni? Minek jössz ide hozzájuk fenséges fényeddel, hogy az életről mesélj nekik, egy boldog életről, amiben más emberek is feltűnnek, akik ezen a földön élnek, ahová az út vezet, de amit ők sosem érhetnek el?
     Minek küldöd sugaraidat, amik nyílvesszőkké válnak és fájdalommal fúródnak a vérző szívekbe és az elkeseredett lelkekbe? Minek világítasz a fényeddel, ezen az átkozott, pokoli világon, itt, ahol az éjszakát hatalmas tűzcsóvák világítják meg − az elégetett áldozatok tüze, akik ártatlanul pusztultak el?
     Minek világítasz itt, erre a szerencsétlen darab földre, ahol minden lépést, minden fát, minden egyes fűszálat milliók, milliók kiontott vére itatja át?
     Minek mutatkozol itt, ahol a levegőt halál és megsemmisítés telíti be, és fel-fel az egekbe száll nők és gyermekek, anyák és apák, fiatalok és öregek szivettépő sírása és zokogása, akiket ártatlanul hajtanak a kegyetlen halálba.
     Ki mondta, hogy világítanod kell!!! A föld ezen szörnyűséges sarkában, ahol az embereket állati kegyetlenséggel kínozzák, folyton csak a kínok és a vér tengerébe mártózunk, félelemmel várjuk az elkerülhetetlen halált, itt, itt ki mondta, hogy világítanod kell!!!
     Minek mutatkozol itt fenséges ragyogásodban, egy pillantásra vársz talán, amely utánad vágyakozik? Nézz a kifakult, elvékonyodott árnyakra, akik mint őrültek kószálnak az egyik sírtól a másikig és remegve pillantanak, de nem a fényedre, hanem abba a tűzbe, amely a magas kéményekből az egekbe csap fel és szívük félelemmel telik meg: ki tudja, hogy holnap, ahogy ma is, nem saját testvére fog a lángok közt elégni, és teste, ami ma még mozog, a halál szigetén járkál, holnap a füsttel együtt tűnik el végleg? És ez lesz élete, világa utolsó felvonása?
     Miért sétálsz ma ilyen felségesen, mint egyszer régen, felhőtlenül, boldogan, derűsen és miért nem érzel együtt a szerencsétlen áldozatokkal, akiknek valahol Európában még volt egy meleg otthonuk, ahol családjukkal éltek. Fényednél álmodtak és jobb időkről ábrándoztak, a boldogság és béke világáról képzelődtek és fantáziáltak. Ma vagonok szállítják őket borzalmas kegyetlenséggel, amelyek népem áldozatait viszik, gyorsan vezetik elő őket ajándékul istenüknek, aki húsukra éhes és vérüket szomjazza. Vajon tudod-e, hogy mennyi szenvedést, mennyi kínt és gyötrelmet viselnek el, míg országok és falvak szállnak tova, ahol még teljes nyugalomban élnek emberek, a világot gondtalan élvezik, ahogy varázsodat, ragyogásodat is?
     Miért nem érzel együtt velük, a szerencsétlen áldozatokkal, akik mezőkre és erdőkbe, elhagyott épületekbe, sötét pincékbe menekültek otthonaikból, nehogy az árulás szeme elérje őket. Te pedig fényeddel szaporítod boldogtalanságukat, elményíted szorongásukat, megsokszorozod félelmüket. Remegnek, hogy fényednél a világ előtt mutatkozzanak. Vajon fel tudnak-e töltekezni friss levegővel valahol, és halálfélelmükben el tudják-e vajon venni éhségüket egy darab kenyérrel?
     Miért világítasz ilyen fenségesen az átkozott látóhatáron és gúnyolódsz az áldozatokon, akiket fakoporsóikból ezek a bűnözők a világos éjjeleken rángatnak ki és ezrével tuszkolják őket kocsikba, hogy aztán a halálba, a krematóriumokba vigyék őket? Tudod egyáltalán, mennyi szenvedést okoztál nekik, mikor fényednél a szép és csábító világot újra látniuk kellett, ahonnan bár ártatlanok, mégis kegyetlenséggel elszakítják őket? Nem érezték volna jobban magukat, ha a világ sötét maradt volna és nem láthattak volna mindent a halál előtt, életük utolsó perceiben?
     Miért vagy, te Hold, ennyire önző, aki szadista módon gúnyolódsz rajtuk, akik már a sír szélén állnak, miért nem lépsz arrább, mikor látod, hogyan teszik meg az utolsó lépést a mélységbe? Mikor tágra nyitott karokkal búcsut intenek neked és utolsó pillantásukkal téged illetnek. − Tudod te egyáltalán, mennyi szenvedéssel lépnek a sírba, hiszen észrevették fényedet és eszükbe idézted a szépséges világot?
     Miért nem hallod az utolsó dalt, ami szerelmes szívekből szakad föl, mikor már mély sírgödrükbe alászálltak és nem tudnak elszakadni tőled, mert szeretni hihetetlenül szeretnek téged, te mégis nyugalmasan állva maradsz, majd folytatod sétád utadra, el innen?
     Miért nem pillantasz rájuk, még egszer, utoljára? Adózz nekik hold-szemedből egy könnyet, hogy könnyebb legyen a halál, mivel te is, te velük érzel.
     Miért sétálsz ma ilyen ábrándosan, szerelmesen, elvarázsolva, mint egyszer régen, és nem érzed egyáltalán a szörnyű pusztulást, az iszonyú szerencsétlenséget, amit a gyilkosok és a banditák a világra eresztettek?
     Miért nem érzed, hogy mennyire hiányzik neked a millió reszkető élet, akik egész Európában biztosan, nyugodtan és gondtalanul éltek, míg a vihar meg nem érkezett és a világot vértengerbe nem fojtotta?
     Miért nem tekintesz alá, te kedves Hold, a pusztává lett világra, és miért nem veszed észre az üres otthonokat, a kioltott fényeket, az eltűnt életeket? Ne felejtsd el soha, de soha, hogy hová, de hová jutott milliónyi életerős ember, reszkető világok, sóvárgó tekintetek, örömteli szívek, daloló lelkek?
     Miért, miért nem érzed te Hold a szörnyű szomorúságot, amely beborította a világot? Nem hiányoznak neked idilli harmóniádban a fiatal, szenvedélyes életek szívbéli dallamai, akik oly erővel és örömmel énekeltek?
     Miért világítasz ma is oly fenségesen és varázzsal? A gyászoló felhőkbe kellett volna rejtőznöd. És világodat többé senkinek sem adni. Az áldozatokkal együtt kellene gyászolnod, elszöknöd e világtól, eltűnni a magasságos egekbe, és az átkozott emberiségnek soha többé nem megjelenni. Egy örökké tartó sötétségnek kellett volna eljönnie. Egy örök gyásznak kellett volna a világot beborítania, ahogy népemet is az örök gyászba taszították.
     Nem érdemli meg a világ, nem érdemli meg az emberiség, hogy világodat élvezze! Nem világíthatod meg többé a világot, ahol bűn és ok nélkül az ember ellen most ennyi kegyetlenséget és barbarizmust visznek véghez. Nem láthatnák többé világod azok, akik szörnyű gyilkosokká és vadállatokká váltak − számukra soha többé nem szabadna fényt adnod!
     Azoknak sem, akik nyugodtan ülnek, míg a fosztogatók el nem érnek hozzájuk, és fényednél csodás álmokat szőnek, szerelemről álmodoznak és megrészegülnek a boldogságtól − nekik sem szabadna többé világítanod! Most zavard meg örökre békéjüket, mert nem akarták hallani jajkiáltásunkat, sírásunkat, mikor mi a halálfélelemmel viaskodtunk. Ők mégis nyugodtan és gondtalanul ültek, boldogságod és békéd forrásából ittak.
     Hold, gyűjtsd össze minden fényed, gyere ide fenségeddel és varázsoddal. Maradj itt örökre bűverőddel és vonzalmaddal. Aztán öltözz fekete ruhába és menj a tragikus és szerencsétlen látóhatárra, szomorúsággal és gyásszal takard be az eget és a csillagokat, királyságod szomorúan lebegjen. Sötét fellegek húzódjanak mindig az égen. Csak egyetlen fénycsóvát engedj a világra hullani, egy fénycsóvát számukra, egy fénycsóvát az áldozatoknak, népem áldozatainak, hiszen ők utolsó leheletükig szerettek téged, és még a halál árnyékában sem tudtak tőled elválni, utoljára is tőled búcsúztak, mikor mélyen, a végtelen mélységekbe süllyedtek alá, ahonnan is az utolsó dalt, az élet utolsó hangját neked küldték.
     Gyere ide, te Hold, maradj itt állva, megmutatom neked a sírt, népem sírját. Csakis ide ereszd fényedet, az egyetlen fénycsóvát. Látod, poklom rácsai mögül tekintek ki rád. A szívében, a pokol szívében vagyok, ahol a népem elpusztul.
     Figyelj ide te hold, elmondom neked, felfedek neked egy titkot. Nem szerelemről, nem boldogságról fogok neked itt beszélni. Látod, egymagam ülök itt magányosan, egymagamban, szerencsétlenül, megtörve maradtam még e világon. Te vagy most egyedül a barátom, neked, csak neked mutatom meg szívemet és neked fogok elmesélni mindent, de mindent. Most megértheted magányom és határtalan boldogtalanságom.
     Halld te Hold: egy kultúrnép, az erő és hatalom népe eladta magát a sátán istenének és az ő nevében és akarata szerint népemet áldozatul vitte. Ők pedig, a kultúrszolgák, az őrjöngő fosztogatók, testvéreimet az egész világról, mindenhonnan idehurcolták és a szentélybe áldozatul hozták. Látod ezt a nagy épületet itt, nemcsak egyetlen ilyen templomot építettek neki, erőszakkal és vérszomjasan ide hozzák neki az áldozatokat. Áldozatot istenüknek, hogy éhségét és szomját testünkkel és vérünkkel csillapítsák.
     Már több millió életet hoztak számára: nőket, gyerekeket, apákat, anyákat, nővéreket, fivéreket, fiatalt és öreget, nőket és férfiakat egyaránt, vég nélkül nyeli el őket, de szája mindig tátva népem újabb áldozataira. Mindenhonnan hozzák neki, ezrével, százával, de néha csak egyesével. Drága számára a zsidó vér, valaki különlegeset akár még messziről is idehoznak neki, mivel istenük nem akarja, hogy akár egy zsidó is megmaradjon a világon, míg ő itt van.
     Hold, te drága hold, tekints alá csillogó szemeiddel az átkozott világra és lásd, a felbolydult őrültek, az ördög szolgái, a világ legbarbárabb lényei körbeszaladgálnak és keresve kutatnak a házakban, az utcákon, talán sikerül még egy áldozatot elkapniuk. Látod, ahogy szaladnak, mezőn és erdőn át, jutalmat osztogatnak idegen nemzeteknek, hogy segítsenek áldozatokat keresni neki, hiszen oly kevés lett a számuk oly gyorsan − túl sokat nyelt le egyszerre még évekkel korábban − és most éhesen álldogál, megbolydulva, őrülten és izgalomban várja az új áldozatokat.
     Látod, hogyan futkároznak állami hivatalokban és hogyan akarják bebeszélni különféle népek diplomatáinak, hogy ők is tegyenek „kulturális” példamutatásuk szerint, és hozzák áldozatul a védtelen nyájat − ajándékul számára, a hatalmas isten számára, aki vérükre szomjas.
     Látod, miként futnak és rohannak a kerekek, a vonatok, áldozatokat hoznak ide minden európai országból. Látod, hogyan pakolják őket vonatokra, teherautókba és munka helyett a krematóriumokba viszik őket?
     Vajon látod-e, hallod-e az óriási zűrzavart, a szörnyű kavarodást? Ezek az áldozatok, akiket idehurcoltak, akiknek már semmi választásuk sem volt, és hagyták magukat elfogni, bár tudták, hogy talán már soha nem térhetnek vissza. Látod az anyákat kicsiny gyermekeikkel, az apróságokat, akiket mellükhöz szorítanak, félve tekintenek az épületre, és szemeik tébolyultak és tekintetük zavarodott lesz, amint megpillantják a tüzet és megérzik a szagot. Megérzik, hogy ütött utolsó órájuk, életük utolsó perceibe léptek be, és egyedül vannak, egymagukban jöttek ide; férjüket a vonatnál elszakították tőlük.
     Vajon láttad-e te Hold a megfagyott könnyeket, amelyek megcsillantak a fényednél? Az utolsó tekintetet, amit rád emeltek? Hallottad-e a búcsút, az utolsó dalt, amit énekeltek neked?
     Vajon látod-e te Hold, hogy milyen csend lett a téren? Az ördög már elkapta őket. Már meztelenül állnak mind, együtt − így akarja ő, az ördög, így kívánja ő az áldozatokat − már sorokba zárva menetelnek most, egész családok együtt; a hatalmas sírba együtt lépnek be.
     Vajon hallod-e te Hold a sírást-rívást, a hátborzongató segélykiáltást? Így kiabálnak az áldozatok a halál árnyékában. Gyere csak ide Hold, nézz csak ide, csillogó szemeiddel erre az átkozott, sötét földre és lásd: négy földbe vájt lyukból tekintenek fel áldozatok tízezrei a magasságos egekbe, a szikrázó csillagokra, a fénylő világra, és félve várják a következő perceket.
     Vajon látod-e te Hold, itten menetelnek ketten, az ördög szolgálói és magukkal hordozzák milliók halálát? „Ártatlan” léptekkel közelednek a nyitott szemekhez, amelyek rád tekintenek és beöntik oda a halálos gázt, az utolsó búcsú a világtól, ez az ördög ajándéka számukra. Csendben megdermedve fekszenek. Istenük elnyelte lelküket, egy időre megnyugszik.
     Tán látod-e Hold a tűzcsóvákat, amelyek a kéményekből az egek felé törnek fel? Már égnek népem gyermekei, akik órákkal ezelőtt még éltek, de néhány perc alatt még emlékük sem marad. Látod-e hold ezt a hatalmas gödröt? Ez a sír, ez népem sírja.
     Tán látod-e Hold a fából készült sírokat, innen pillantanak fel a vad, zavartan rémült szemek? Ezek az áldozatok, akik sorukra várnak. Talán ma már ütött életük utolsó órája. Rád pillantanak, majd a tűzre, ki tudja, vajon holnap tűzre vetik majd őket is, úgy mint testvéreiket és szüleiket, hogy már holnap ott égjenek el, világuk és életük a sírba száll alá.
     Gyere csak ide te Hold, maradj itt örökre fölöttünk lakozva. Ülj le ide, a gyászolók padjára, népem sírjának szélére, és hullajts legalább egyetlen könnyet, hiszen nem maradt senki utánuk, aki sírhatna, gyászolhatna értük. Te vagy egyedül balsorsuk, népem, világom pusztulásának tanúja.
     Fénycsóvád, gyászoló fényed világítson népem sírjára. Legyen ez az a jórcájt-gyertya(6), amit te magad gyújtasz utánuk!

JEGYZETEK

(1) Itt és a szöveg folytatásában a jiddis eredetinek megfelelően a héber eredetű nevek jiddis átítrását adjuk.
(2) Vilna (lengyel: Wilno/oroszul: Vilna, ma Litvánia fővárosa). A fordítás során a jiddis eredetinek megfelelően a város jiddis megnevezését használjuk. Vilnát 1941. június 21-én foglalta el a német hadsereg, tehát Gradowski apja, Smuel Gradowski ezt megelőzően, feltehetően 1941. június 20-án vagy 19-én érkezhetett a városba. A német megszállást rövid időn belül a vilnai gettó megalapítása követte, majd 1942 és 1943 során a gettóban élő zsidókat fokozatosan különböző koncentrációs táborokba deportálták. Gradowski értesülése egybevág a vilnai zsidók tömeges lemészárlásának időszakával, melyek 1941 novemberéig mintegy 33 500 áldozatot szedtek. Vilna zsidóságának elpusztításáról lásd Herman Kruk, The Last Days of the Jerusalem of Lithuania: Chronicles of the Vilna Ghetto and the Camps 1939−1944 (New Haven: Yale University Press, 2002), pp. 46−99.
(3) Az egyik Vilnában elkövetett tömeges mészárlás 1941. október elsejére esett, így azt Yom Kippur Aktion-nak [Jom kippur-i hadművelet] nevezték. A vilnai gettót végül 1943 szeptemberében számolták fel véglegesen. Eszerint Gradowski apja vagy egy évvel túlélte a mészárlások első fázisát Vilnában, vagy Gradowski értesülése téves. A Yom Kippur Aktion-ról bővebben lásd Marek Dworzcki, Yerusholayim de-Lita in kamf un umkum (Párizs: Yidisher folksfarband − Yidisher natsionaler arbeter-farband, 1948), pp. 89−94. Jom Kippur [Engesztelés napja] a zsidó évciklus egyik legszentebb napja. E nap folyamán hagyományosan böjtölnek, és a megközelítőleg huszonöt órás böjtöt bűnbánati imák elmondása kíséri. Jom Kippur napja a zsidó naptárban Tisrei hónap kilencedikére, vagyis a lunáris naptár dátumainak változása szerint szeptemberre vagy októberre esik.
(4) Otwock lengyel település Varsó közelében. A városban létrehozott gettóban Otwock és környékéről körülbelül 12 000 zsidót gyűjtöttek össze, akik közül több mint kétezren az éhezésnek és egy tífusz-járványnak estek áldozatul. 1942. augusztus 9-én a gettóban összegyűjtött zsidók közül kb. kétezer embert a településen meggyilkoltak, majd a gettó megmaradt 700 lakosát a treblinkai koncentrációs táborba deportálták. Lásd Binyomen Orenshteyn, „In opgrunt fun groylikn umkum”, in Simon Kanc, ed., Szefer Zikaron Otwock, Karczew (Tel-Aviv: Irgun Yotzei Otvotzk be-Israel, 1968), cols. 809−815.
(5) A ’muzulmán’ szó a koncentrációs táborok belső nyelvhasználatának egyik állandó eleme volt. A foglyok azon csoportját takarta, akik betegségük, gyengeségük vagy alultáplátáságuk miatt a többi fogoly számára már halálraítéltnek tűntek. Lásd Danuta Wesołowska, Wörter aus der Hölle: Die „lagerszpracha” der Häftlinge von Auschwitz (Krakow: Impuls, 1998), pp. 115−140.
(6) A jórcájt (jiddis, „évforduló”, a latin anniversarium a középkori német egyházi nyelvben használt megfelelője) gyertya meggyújtása egy elhúnyt hozzátartozó emlékére a halál napjának évfordulóján a zsidó gyászolási szokások egyik elterjedt formája az askenázi zsidók körében. A szó etimológiájáról és használatáról a jiddis nyelvterületeken lásd Max Weinreich, History of the Yiddish Language, vol 1 (New Haven and London: YIVO, 2008), p. 198.

Ahogy a reményét vesztett hajótörött üzenetet küld egy palackban, hogy valaki esetleg majd valamikor hírt kapjon hajójuk vesztéről, úgy küldött üzenetet halálára várva Gradowski Auschwitzban arról, ami ott történt, azoknak, akik esetleg olvasni fogják. Hihetetlen hősiességgel és leleménnyel hagyott üzenetet olyanoknak, akik esetleg, talán valamikor megtalálják és elolvassák a palackba rejtett igazságot, a lehetetlen lehetségességét, az elgondolhatatlan elgondolását. Tanúságot tett a jövő előtt, a jövő számára. S mint minden tanúságtevő, azt is a jövő óceánjára bízta, hogy ki is volt az, aki tanúságot tett, hogy ki volt az, aki hozzájuk, ismeretlenekhez fordult.
Nincs autentikusabb dokumentum ennél, ahol a szöveg megírásának helye, módja és a szövegíró helyzete a szöveg pecsétje. Ez a szöveg Auschwitzban íródott Auschwitzról, szerzője egy auschwitzi halálraítélt, a dokumentum lelőhelye Auschwitz, a fényképeket Auschwitzban készítették.
A túlélők tanúvallomásaiból, a nácik ellen folytatott perekből, a történetírásból sokkal többet tudtunk meg azóta Auschwitzról, mint ebből a csodával határosan ránk maradt dokumentumból, de ennél egyik sem hitelesebb.

Heller Ágnes

Zalmen Gradowski: Auschwitz-tekercs - A pokol szívében, Múlt és Jövő Kiadó, 164 oldal, 3200 Ft – Hunyadi Zsombor fordítása

A címlapon Zalmen Gradowski és a felesége

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.