2009 végén jelent meg Egressy Zoltán első prózakötete, mely novellákat tartalmazott, Most érsz mellé címmel (alcíme igen érdekes volt: Történetek esernyő nélkül). A kitűnő novelláskönyv, ahogy arról volt szerencsém akkoriban írni, azonban nem egyszerűen novellák egymás mellé vagy után való helyezését jelentette, a gyűjtemény befejező írásaiból kiderült, hogy a szerző bár önálló novellákat írt, mégis nagyobb formában is gondolkodott, amit az akkor felidézett s most csak megismételt mondatokkal érzékeltetnék: „ha igazán jó csávó lenne az író, összebonyolítaná a szereplőket valahogy (…) vissza kellene hoznia néhány motívumot, tárgyakat, embereket, egy autót például és pár mellékszereplőt; találkozzanak egymással egy másik sztoriban”. Az így kialakított összefüggésrendszer aztán bizonyította is, hogy a Most érsz mellé novellákat tartalmazó könyv, amely egyben már egy átfogóbb forma, a regény felé is határozottan mutat, még ha pillanatnyilag még nem is az. A Szaggatott vonal már alcíme szerint is regény, ami nem lenne különösebben érdekes, ha nem volnának benne nagyon szoros kapcsolódások a novellás kötettel. Sőt, valójában ennél többről is szó van: a regény éppen abból az elvi-gyakorlati módszerből nő ki, melyet az előbbi idézetben próbáltam felvillantani. Ez jelen esetben azt jelenti, hogy a regény egyrészt két korábbi novella (Záróvonal, Permet) bizonyos motívumaiból és szereplőiből kezd építkezni, másrészt ugyanazt, a novellákból megismert eljárást alkalmazza a szerző, hogy tudniillik egymás mellé rendel és összekapcsol embereket, eseményeket, történeteket, melyek külön-külön is izgalmasak, „összetartásuk” azonban még inkább az.

A fentiek értelmében tehát konkrét szöveges összefüggések is vannak a két könyv között, egészen odáig, hogy az említett két novella (egyikben fő-, másikban mellék) szereplője, Vertesz Aba ékszerész köré fonódik a Szaggatott vonal története, melyet fia, Vertesz Antal mesél el egy péntek délutántól szombat hajnalig tartó, tulajdonképpen „haláltánc” jellegű éjszaka időintervallumában. Valóban „aparegény” tehát a mű, annyiban is, hogy elsősorban „apakeresés”, hiszen a szövegből kiderül, hogy a fiú szinte alig találkozott az apjával, mert az elhagyta a családot, és nem törekedett a fia megismerésére, a vele való gyakori együttlétre. Ebből számos motívum adódik, az alapvető azonban az apa és a fiú (e talán biblikus fogalmazás sem idegen a regény narratívájától) szemben állása, amit a regény címe – Szaggatott vonal – és az idézett novella címe – Záróvonal – is szimbolizál, mégpedig oly módon, hogy az előbbi a nagyobb szabadságra, a korlátok átlépésére, míg az utóbbi inkább az alávetettség, a korlátok közé szorulásra utal. A kettő között ráadásul erős ide-oda vibrálás érzékelhető, az apát kezdetben mélyen megvető, már-már gyűlölő fiú monológja, melyet a halott apához intéz, a regény alig mozduló világában mégiscsak valamilyen ívet alkot meg: a befejezéshez közelítve a megismerés az elfogadással, s lényegében a szeretettel párosul. Mindezt nyomatékosítja, hogy ezen az infernális éjszakán éppen harmincadik születésnapját töltő Vertesz Antal sorsa, személyes élettörténete – az apával való minden ellentét ellenére is – éppen hogy Vertesz Aba ékszerész és apa sorsát, életének egyes, meghatározóan erős motívumát ismétli szimbolikusan. Kettőt emelek ki ezekből: a halálmotívumot és a szerelem motívumát. Az apa valamilyen rejtélyes módon leli halálát az Erzsébet-hídon (ez sem a novellából, sem a regényből nem derül ki pontosan), melynek záróvonalán folytatta hajnalba nyúló éjszakai sétáját; a fiú, aki motoros futár egyébként, saját éjszakai története után hajnalban ugyanott köt ki, ahol az apa: a Tabánban, s aztán az Erzsébet-híd szaggatott vonalán haladva motorjával, valószínűleg balesetet szenved, s meghal, de a szövegben ez is csak sugalmazás, nem konkrét tény.  

A szerelemmotívum hasonló egyezéseket mutat apa és fiú között: az apának fiatal korában volt egy Nóra nevű szerelme, akivel ugyan nem tudni igazán, hogy milyen viszonya volt, hogyan alakult a kapcsolat, de az elbeszélés azt üzeni, hogy alapvetően befolyásolta későbbi életét, házasságát, válását és magányát. A harmincéves Vertesz Antalnak ugyanígy van/volt egy mindent meghatározó szerelme (két házasság után), akivel szakított (de a szöveg itt is bizonytalanságokat kelt szándékosan, ugyanis az is erősen lehetséges, hogy a lány szakított vele). Az apakeresés nagy elbeszélői szála mellé így rendelődik a másik sorsot alakító történetszál, a szerelem elvesztésének és a kallódásnak a nagy motívuma, mely a teljes szöveget behálózza. Egyetlen különbség van a két szerelmi motívum között, hogy míg az apáé teljesen zárt/lezárult, addig a fiúé a befejezésben éppen kinyílik: a lány újra jelentkezik, és a szöveg először fölkelti azt az illúziót, hogy a fiú története mégsem az apáéhoz hasonló tragédiával zárul, ám a „baleset” a szöveg végső zárlatában ezt fölülírja, amennyiben a fiú is meghal, tehát a szerelem itt sem tud beteljesedni. Igaz, Egressy Zoltán, talán drámaírói tapasztalatai nyomán is, nagyon finoman fűzi össze a két lehetőséget: a szerelem újra megtalálását és mégis tragédiával való végződését. S ez még akkor is igaz, ha a befejezésben „görögös végzetet” láthatunk inkább, mintsem előkészített ok-okozati összefüggést. E kettősség egyébként az egész műre is jellemző, mind az elbeszélésben, mind a szerkezetben.

A regény alap elbeszélésideje huszonnégy óra sincs, péntek délutántól másnap hajnalig tart. A szöveg ebből kalandozik el visszamenve az elbeszélő  gyerekkorába, az apa, az anya alakjához, későbbi szerelmeihez, házasságaihoz, és a nagy szerelemhez. A kamarajelleg tehát időben kitágul, és magába szippantja a múltat, ahogy az egyre inkább feltárul a fiú monológjából, melyet apjához intéz. Az időbeli alapszituáció tehát inkább drámai jellegű (formailag), a teljes szöveg megvalósulása viszont kifejezetten epikus (még ha nem szokványos is). Az időbeli belső tagolódás is hasonló képet mutat: az amúgy is rövid tartam további belső tartamokra osztódik, nincs tulajdonképpen valóságos időbeli összefüggés, csak nagyon laza, olykor képletes az események között. Ezt formailag az is érzékelteti, hogy a 270 oldalnyi szöveg 50 apró, nagyjából hasonló terjedelmű fejezetre tagolódik, melyek néha folytatják egymást, néha nem, néha van közöttük halvány időbeli vagy egyéb összefüggés, néha ez alig észrevehető.  

Az időbeli szűkítéshez tartozik egy térbeli szűkítés, amely abból  áll, hogy a történet nagyobbik része konkrétan is, jelképesen pedig még határozottabban egy kocsma tere, a szokásos figurákkal. (Nem lehet nem gondolni Krúdy Boldogult úrfikoromban című regényének „terére”.) Ahogy az idő, úgy persze a tér is kitágul bizonyos pontokon, az elbeszélő főhős kilép a kocsma teréből, s mint futár különböző eseményekbe bonyolódik, majd visszatér a kocsma terébe, hogy aztán még egyszer, utoljára elhagyja azt. Az egész tér- és időképzés ide-oda ingadozik a teljes szürrealitás és az alkalmankénti hangsúlyos realitás között. Olyan események következnek be, amelyek alig-alig reálisak, inkább álomszerűek, vagy mintha pusztán az elbeszélő tudatában jelennének meg, míg egyszer csak egy mellékszereplő különálló, mondhatnám azt is, „áriaszerű” olyan monológja bukkan elénk egy-egy fejezetben, mely a rétegnyelv, alkalmanként a trágárság nyelvi kliséiből építkezik (ez utóbbi a teljes szövegképzésben is szerepet játszik). Álom és valóság, költőiség és vulgaritás „operai” díszletei között játszódik, pereg le ez a néhány hol részeg, hol józan óra. S nem véletlenül említettem zenei formát: azzal, hogy a regénynek nincs pontosan, reálisan követhető részletes története, a zenei jellegű elbeszélés, szerkezetépítés lesz rá az igazán jellemző. A kórusjellegű általános elbeszélés és az „áriák” egybeszövése. Egyébként más mellett különösen ez emeli Egressy művét a már szinte unásig ismétlődő aparegények fölé.

Az előzőekben említett motívumok, jelenségek (ahogy a novelláskötetben is) nagyjából ugyanabba az irányba mutatnak: a reménytelenségbe, a megváltatlanságba („nem hírnök vagyok, csak futár”), a szereplők általános boldogtalanságába. A novelláskönyvben ezt a reménytelen és borzalmas állapotot az állandó eső érzékeltette jelképesen. Nem lehet véletlen, hogy a regény befejező fejezeteiben elkezd esni az eső, és előbb csak épp szemerkél, majd egyre inkább zuhog – és az elbeszélő hős is ebben a vízben, esőben, nedvességben hal meg. Nyomasztó világ, ami az olvasó előtt kibontakozik (még akkor is, ha sokszor a nyelvi vagy szituációs humor, a karakterábrázolásba rejtett irónia ezt valamelyest oldja), mégis Egressynek sikerült valami mást is beleszőnie: az apa és fia virtuális egymásra találása és a szerelem lehetőségének újra fölbukkanása azt érzékelteti, hogy talán nem elképzelhetetlen a reménytelenségen való felülemelkedés sem. Nem mondja ki, csak szinte súgja: talán.

Sok-sok jó  dráma után rövid időn belül két kitűnő prózakötet – épül a sokszínű életmű.