hirdetés

Závada Pál: Hogy mi minden ér vele véget

2018. április 13.

Pali nem arra készült, hogy miután ő mint főszerkesztő kidől, vele együtt dőljön ki a lapja is. Utólag visszatekintve mégsem tudom elhessenteni a kérdést: Egyáltalán történhetett-e másképp?, ez a folyóirat, amely ennyire összeforrt az ő szellemével, túlélhette volna-e alapító főszerkesztőjének elvesztését? – Április 11-én Závada Pál szavaival felavatták Réz Pál emléktábláját a Jászai Mari téren.

hirdetés

Ezen tűnődtem két éve, Réz Pál 2016. május 11-i halála után – ugyanitt, a háza körül ődöngve. Ahová több mint negyedszázadon át jártam, legalább hétfő délutánonként, meg még annál is gyakrabban, hiszen itt, a Jászai Mari tér 4/a hatodik emeletén szerkesztettük a Holmit.

Aztán megpróbáltam összeírni, hogy amióta az ő létének fénye tompulni kezdett, majd ködbe burkolózott, mi minden ért véget ővele. Hogy például a nagy röhögéseink kora – pedig milyen mélyre hatoló humora volt! Azóta mintha a kedvünket is, akár a régi lámpák lángoló kanócát, lecsavarták volna.

Vajon igaz-e, hogy ha valami őbenne összeomlott, ha ő kényszerűen (esetleg önként) abbahagyott vagy elveszített valamit, akkor az onnantól fogva örökre el is tűnt, és tényleg meg is szűnt? Ezen spekuláltam – hogy például hiába tűnt el Réz Pali számára Nagyvárad, legkedvesebb városának varázsa alól mégsem tudott szabadulni egész életében. És hol van már az a régi Eötvös-kollégium – Pali szellemi tradíciójának védjegye –, amelyben alig másfél évet töltött, neki mégis életfogytig tartóan fontos volt?

Az ő negyvenévnyi, roppant méretű szerkesztői és fordítói életművének jelentősége szinte fölbecsülhetetlen – a rendszerváltás-környéki átalakulások során neki azonban nemcsak megbecsülés nem jutott, hanem meg kellett tapasztalnia saját könyves-szerkesztői helyének-szerepének kiüresedését is. Nyilván emiatt is hagyta rábeszélni magát egy új folyóirat megindítására. De hogy miután a '89-es kezdőcsapattal megalapítja a Holmit, majd kiadói szobatársával és lapszerkesztőtársával, Domokos Mátyással együtt nyugdíjaztatják magukat, akkor a nagy múltú Szépirodalmi Könyvkiadó – akár egy tartóoszlopait elvesztett, roskatag építmény – azon nyomban összeomlik, azt egyikük sem gondolta volna.

Élete legmegrázóbb csapása feleségének, Pallos Klárának váratlan, hirtelen halálával 1984-ben érte őt – és ha itt, közös életük helyszínén most rájuk gondolunk, korántsem látszik alaptalannak a kérdés, hogy az ő együttélésük megszűntével vajon nem enyészett-e el a világból az „örök szerelem" megtestesülésének további esélye. Hasonlók juthatnak eszünkbe az „örök barátságról", ha Réz legnagyobb veszteségeire, például Szűcs Jenőre, Vas Istvánra vagy Kucsman Árpádra gondolunk.

A feleségét, Klárit, a szüleit és a bátyját, Ádámot, no meg a barátait Pali egyébként – alig túlzok, ha ezt mondom – szinte nap mint nap szóba hozta. Abban a két és fél évtizedben, míg itt fönn, a szobájában ültünk, újra és újra elmesélte őket, folyamatosan rajzolta, mintázta meg és vetítette elénk alakjukat, lelki alkatukat, észjárásukat – úgy, hogy lassan háromdimenzióssá és egészen közeli ismerőseinkké, nappalijának állandó vendégeivé váltak ők is. Műveik mellé elevenedtek a holt költők, s egyikük-másikuk igencsak a maga testi-lelki valójában – Szép Ernő, Szabó Lőrinc, Füst Milán, Zelk, Jékely, Nagy László, Weöres, Illyés, Székely János, Orbán Ottó vagy Petri –, s föltámadtak a széppróza-költők: Nagy Lajos, Tersánszky, Tamási Áron, Örkény, Szentkuthy, Bajor Andor vagy Békés Pali. Mert voltak, akiket Réz becézve vagy a keresztnevükön emlegetett – mintha mindnyájunknak Béni bácsi meg Erzsike volna az imádott Ferenczy házaspár (akik itt, átellenben laktak), Cipinek hívnánk Ottlikot, Bandinak Illés Endrét, Böbének Déry feleségét, Kunsági Máriát, Ferinek az ifjúkori drága barátot, Juhász Ferencet, Annuskának Zádor Annát, Fifinek a szomszédban lakó Gyarmati Fannit, Pistának Kormost, Kis Jancsinak a nagyrabecsült filozófust, Andrisnak Bálint Andrást. A becézetlen keresztnéven való emlegetés csak Tibornak (Déry), Ágnesnek (Nemes Nagy), Magdának (Szabó) és Miklósnak (Vajda) járt ki – hiszen gyakoribb volt a vezetéknevezés: Gyergyai, Czibor, Abody, Kardos G., Mándy, Eörsi, Somlyó, Rába. És barátságtörténetének legfájóbb pontja: Csurka. Valamint Csukás, Kenedi, Kőszeg vagy Lator. És akivel az utolsó pillanatokig kölcsönös szeretettel aggódtak egymás egészségéért: Esterházy.

Az említettek java része a bennünket megelőző időszak szereplője volt persze – a Holmi-korszak teljes névsorát már képtelenség volna fölolvasni, azt repertóriumunk tartalmazza. Az első szerkesztőségi ülések még a bezárás előtti New York palota Réz–Domokos-féle szerkesztői szobájában voltak. Ám csakhamar átköltöztünk ide, de mindjárt huszonöt évre. Engem legelőször Vági Gábor, friss Holmi-szerkesztő barátom hozott föl ebbe a Margit hídra néző, hatodik emeleti lakásba '89 végén – akkor döbbentem rá, hogy például az ablakra miért nem kell függöny. De Gábor pár hónap múlva meghalt, és nélküle lett második otthonunk ez, ahol főszerkesztőnk élt – „Réz a Duna fölött", ahogy Parti Nagy Lajos barátom írta. Domokos Mátyással, Várady Szabolccsal, Radnóti Sándorral és Fodor Gézával jártunk ide föl, majd csatlakozott Szalai Júlia és Voszka Éva, s közben örökre elment Matyi és Géza. Akik pedig hétfőről hétfőre fogadtak bennünket, a belső Holmi-külsősök: Pali fia, örök támasza: Réz Mihály a feleségével, Lénárt Zsuzsával – később a kis Áronnal és Emmával.

Miután Réz Pali a negyedszázados lapszerkesztésbe belefáradt, s a szeme világa megromlott, sokat fontolgattuk, miként legyen tovább – hogy aztán magunk írjuk meg búcsúnkat a végül is saját elhatározásunkból megszüntetett Holminktól. Az biztos: Pali nem arra készült, hogy miután ő mint főszerkesztő kidől, vele együtt dőljön ki a lapja is. Utólag visszatekintve mégsem tudom elhessenteni a kérdést: Egyáltalán történhetett-e másképp?, ez a folyóirat, amely ennyire összeforrt az ő szellemével, túlélhette volna-e alapító főszerkesztőjének elvesztését? Nem ő akarta, hogy így legyen, de ahogy elhomályosodtak a szeme előtt lapjának sorai, a Holmi úgy kezdett az életből kihátrálni, hogy lépésről lépésre el is tűnjön majd.

De ha visszatérhetnénk még: Tényleg úgy szólt volna az előbb a kérdés, hogy mindaz, amit Réz Pál abbahagyott, az nemcsak hogy nem folytatódott, hanem pikk-pakk meg is szűnt? Át van ez gondolva?, nem egy marhaság az egész? Biztos, hogy ez is átfutna a fején, még ha nem is mondaná hangosan. A Kosztolányi-kiadás, amire a fél élete ráment?, mért tűnt volna el? Sőt, hál'Istennek még folytatják is. A Voltaire-könyv, az Apollinaire-, a Proust- és a Szomory-kötet meg a Kulcsok és kérdőjelek? A lefordított, megszerkesztett könyvek gerinc-folyóméterszámra – a Gide, a Renan, a Semprún, a Vernék és a Kunderák meg a legkedvesebb, a Saint-Simon herceg emlékiratai – hát csak megmaradnak! Mindaz, amit nemcsak a francia, hanem a román irodalomért és szellemiségért ő megtett. Nincs az a nagyhatalmú csapelzárás vagy gombnyomás, amely ezeket megsemmisíthetné. Még visszamenőleges törvényhozással sem. Ahogy a Holmi huszonöt évét sem lehet kiiktatni. Még ha ma már minden jel arra mutat is – mert újra csak ez jut az ember eszébe –, hogy ha eddig nem szenvedett volna ki, épp ezekben a napokban éheztetnék halálra Réz Pál Holmiját is.

Mert az azért sajnos nyilvánvaló, hogy nem hozzá méltó, nem neki való már ez a kor. Nem Réznek való vidék. Úgyhogy mégiscsak rengeteg minden ér véget vele. Mikor ilyen nagy a fogyatkozás. Fogyatkozik a szeretet, fogy a bizalom.

Závada Pál

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.