hirdetés

Závada Pál: Papp Sándor Zsigmond Békés Pál-díjához

2018. március 28.

Papp Sándor Zsigmond még Erdélyben honos íróként, a kétezres évek legelején azt írta – nyilván saját magáról is –, hogy a fiatalabb írógeneráció megelégelte azt a diktatúra éveiben meghonosodott magyarországi szemléletet, miszerint az erdélyi irodalmat külön kell kezelni, mert sanyarú körülmények között jön létre. – Závada Pál laudációja a Békés Pál-díjas Papp Sándor Zsigmondról.

hirdetés

Ezeknek a díjosztásoknak az alkalmából óhatatlanul is eszünkbe szokott jutni, hogy ha Békés Palival most megbeszélhetnénk a dolgot, akkor vajon mit mondana. Szerintem nagyon rokonszenvezne ezzel a pályával és ezzel a munkamorállal is, amely a Zsigáé – aki talán megbocsátja, hogy Zsigázom. Pali mélyen megbecsülte azokat, hiszen ismerte maga is ezt a küszködést, akik a bennük rejlő írót kemény és tisztességes, mindennapi betűvetéssel és szövegápolással kénytelenek eltartani – de különösen tetszene neki ez a szépírói ízlés és irodalmi program, a prózaírásnak ez az irálya is, amit Papp Sándor Zsigmond képvisel. És noha Pali nem olvashatta már Zsiga legutóbbi három – és persze: három legfontosabb – könyvét, meg vagyok győződve róla, hogy rokonlelkű kollégaként tekintene a fiatalabb pályatársra.



Papp Sándor Zsigmondról elmondhatjuk, hogy legnagyobb, leginkább kiaknázható történetbányája a romániai közelmúlt – de nemcsak az erdélyi és nemcsak a magyar, hanem a magyar–román együttes közeg, mégpedig a forradalom előtti és az azutáni egy-két évtizedet egyaránt beleértve. Magyarán a saját nemzedéke életidejét meg a szüleiét vizsgálja szenvedélyes tüzetességgel. Az ő műveiben megjelenik az a nagyelbeszélés, amelyet a magyarországi rendszerváltás társadalmi átalakulásának ábrázolását illetően hiányolni szoktunk. Igaz, hogy szerzőnk elbeszélőinek jóvoltából nem a történelmi-politikai kulcsesemények centrumában szoktuk találni magunkat, hanem a hétköznapok közembereinek alsó-oldalsó perspektívájából látunk rá az egészre.

Ez azonban csöppet sem jelenti azt, hogy Zsigánál ne életre-halálra menne a játék – bizony nem kisebb a tét, hiába is emleget Semmi kis életeket a regénycím. Ebben a regényben a család kamaszfiát, aki disszidálni próbált, a kihallgatói gyilkolják meg, és aztán ők kényszerítik besúgószerepbe az apját. Nem beszélve A Jóisten megvakul című kötet tizenhat novellájáról, amelyek majd mindegyikében gyilkosok és áldozatok mutatkoznak be rettenetes bűnesetek elkövetése közben vagy azután. És noha e kötet esetében lehet ugyan gyanakodni a szatirikus túlzás vagy a groteszk drámaiság hatáskeltő eszközeire, de attól még a szerzőnek önmagával és olvasóival végrehajtott kísérlete véresen komoly.

Kovács Dezső éles szemű megfigyelése, hogy Papp Sándor Zsigmondnál előbb látjuk a drámai tettek következményeit, mint magukat a tetteket. Hát éppen ennek jegyében jár el a szerző Gyűlölet című új regényének esetében is. Ahol az elbeszélő főhős – már Budapestről – visszatér romániai gyermek- és ifjúkora helyszíneire, szülei együttélésének majd szétválásának tereibe. Börtönviselt apjának nyomát és saját kisöccse halálának körülményeit keresi-kutatja, miközben egy véletlen találkozásból hirtelen fontossá válik a kapcsolata egy román nővel. De minthogy nem illik a regény végén bekövetkező drámai fordulatot elárulni – a családon belüli gyűlöletek hálójának kigubancolása helyett hadd hozzam szóba a csupasz etnicista gyűlölködést – konkrétan hősünk anyjának és nagyszüleinek zsigeri románutálatát, mint saját megnyomorítottságunk és egyéb senyvedéseink bűnbakképzésének finom, hétköznapi analízisét. Valamint a főhős rituális reggeli öngyűlölet-negyedóráit, melyek mentálhigiénés hasznáról a szerző meggyőzően érvelt a könyv bemutatóján – magam ezt is megértéssel hallgattam, mígnem aztán elolvastam a regényt, beleértve a legvégét, amitől az öngyűlölet visszamenőleg is kapott egy árnyalatot.

Egy ilyen rövid méltatásban szinte csak címszavakra jut idő – a regény számos erénye közül hadd hivatkozzam még annak az elbeszélői helyzetnek a roppant izgalmára, amikor érdekes (vagy éppen rejtélyes) kérdés, vajon melyik elbeszélés, megszólalás, mely szereplőnek melyik mondata milyen nyelvű. Milyen nyelven hangzik el vajon – eredetileg?, és hogyan, miféle hatást kiváltva látjuk ezt viszont a műben? De hogyhogy eredetileg? Hiszen ez nem dokumentumregény, nincsen eredeti forrás. A kérdés – meg a megvalósítási válasz – mégis létező.

Papp Sándor Zsigmond még Erdélyben honos íróként, a kétezres évek legelején azt írta – nyilván saját magáról is –, hogy a fiatalabb írógeneráció megelégelte azt a diktatúra éveiben meghonosodott magyarországi szemléletet, miszerint az erdélyi irodalmat külön kell kezelni, mert sanyarú körülmények között jön létre. Nekik ebből a siralomtörténetből és a vele járó előnyökből elegük lett, ők azt szeretnék, ha műveiket egyetlen mércével mérnék, felnőttnek tekintenék, és nem betegeskedő gyermeknek. Ha valami rossz, az erdélyiként is rossz, és fordítva – mindössze ennyit kellene kimondani, írja ő.

Jó, hát akkor ez alkalommal is kimondhatjuk megfordítva: Ha valami erdélyiként jó (mert Zsigánál olvasom azt is, hogy erdélyi regényt Budapesten is lehet írni, hiszen a hely szelleme amúgy is a szövegben lakozik), akkor az egyébként is jó. Az egyetemes magyar irodalom közös terében is jó – vagy éppen kiváló –, s ilyenképpen méltó a Békés Pál-díjra is.

Závada Pál

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.