hirdetés

Závada Péter: A világ az elme teljesítménye

2017. december 17.

A fantázia, ad abszurdum a meseszerűség lép itt életbe, a világtól egy teljesen független vagy arra csak nyomokban utaló viszonyrendszert hoz létre a szöveg. Egy olyan teret, ahol a fizikai szabályok nem érvényesülnek – Roncs szélárnyékban című kötetével nemrég nyerte el a Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíjat. Závada Péterrel Nagy Gabriella beszélgetett.

hirdetés

Egymáshoz nézve a három könyvedet, különös tekintettel a most megjelent Roncs szélárnyékban című verseskötetedre, olyan érzésem volt, mintha költőként legalább háromszor kezdted volna el a pályát. Annyira jelentős váltásokat, éles határvonalakat vélek felfedezni a kötetek közt, mintha folyamatosan kísérleteznél, keresnél valamit. Mit keresel?

Valóban vannak hasadások, törésvonalak a kötetek között, de én ezt nem érzem ennyire markánsnak. Azt gondolom, hogy a második és a harmadik kötet között elég sok átjárás van, vagyis a másodikban már elkezdődik valami, ami a harmadikban folytatódik. Már a Mészben is szerepel egy hermetikusabb verseket tartalmazó ciklus, valamint rengeteg tájleírás a Lanzarote-versekben, ami egyenesen átvezet a Roncs szélárnyékban szövegeihez. De minden bizonnyal van bennem egy állandó keresésre való hajlam is. Könnyen megunom, amit írok, ha úgy érzem, kiaknáztam egy bizonyos poétikát. És nem utolsósorban a kortárs tendenciákhoz képest is szeretnék valami viszonylag újat csinálni. Az Ahol megszakad ebben a tekintetben nem igazán felelt meg az elvárásaimnak, az idősebb generációk versnyelvét folytatta, míg a második könyv már egy frissebb hangon szólalt meg. Ugyanakkor a harmadiknál érzem először, hogy elmozdultam egy sajátszerű formaesztétika felé, egy olyan irányba, amerre jelenleg nem feltétlenül, vagy nem jellemzően jár a kortárs magyar líra, és ez szerintem izgalmas.

Hogyan zajlik ez a keresés? Hogy' alakul, formálódik, mikor nyílnak új utak?

Alapvetően az olvasással párhuzamosan alakul. Új szépirodalmi szerzők és teoretikusok felfedezésével. És borzalmasan hangzik, de az unalom is közrejátszik. Mikor megismerem egy bizonyos megszólalásmód trükkjeit, kulisszatitkait, amikor kiismerhetővé, kiszámíthatóvá válik, úgyszólván generációs hanggá lép elő egy versbeszéd, akkor azt érzem, hogy elég. Egyszer egy felolvasóesten többen olvastunk föl a kortársaimmal, és miközben hallgattam őket, felfedeztem szavakat, jelzőszerkezeteket vagy akár konkrét szintaxisbeli, gondolatritmusbeli hasonlóságokat, és ez megrémített. De amikor újonnan fedezek föl szerzőket,
az mindig kísérletezésre csábít, a mai napig rettentő lelkes tudok lenni.

Ennek van egy hátulütője is. Írók, költők szeretik elhelyezni a névjegyüket, kialakítani olyan saját stílust, formanyelvet, ami csak rájuk jellemző. Ha folyamatosan lépsz egy nagyot, ez elvész. Ez nem szempont?

Ha azt vesszük, Oravecz vagy Kukorelly korai lírájában is voltak jelentős váltások, nem beszélve Tandori Töredék Hamletnekjéről, amelyhez képest a Talált tárgy megtisztítása egészen másképp szól. Az egyik még gyakorlatilag késő modern, míg a másik már posztmodern. Mindemellett azt remélem, hogy van valami sajátszerű az új könyvben, amit, ha nem is egy az egyben, de részleteiben hosszabb távon is teherbíró lesz.

Izgalmas kérdés a könyveiddel kapcsolatban az életrajziság felőli olvasat lehetősége vagy lehetetlensége. Nyilatkoztad, hogy a szövegirodalom felé mentél el, inkább a szöveg érdekel, mint az életrajziság. Többen firtatják a Mészben alkalmazott technikád: egy szimbolikus versbe behelyezel egy referenciális pontot (az anya szót), és megnézed, mi történik. Azt mondod, hirtelen élettel telíti a verset. Egyik oldalon az a törekvésed, hogy ha bármilyen életrajzi bekerül, azonnal kibillentsd, átfordítsd, ami azt jelenti, veszítse el az olvasó a fogódzót, a másik oldalon meg azt mondod, hogy élettel telíti. Hogy van ez?

A Mészben épp ez az ingamozgás érdekelt, kilendítés a nyugalmi helyzetből. Az életrajziság és a fikció, a konkrétumok és a jelentésátvitel dialektikus játéka. Hogyan működik a szöveg, mitől jön létre benne feszültség? Ha fölbukkan egy életrajzi fogódzó, ahogy te is írod, rögtön empatizálni kezdünk az odaértett szerzővel, ha a következő mondat ezzel szemben tárgyilagos vagy absztrakt, akkor eltávolodunk. Tehát az egész működésmód egy manipuláció. A fiatalok körében egyébként, úgy veszem észre, mintha újra divatba jött volna egyfajta vallomásosság. Persze az is lehet, hogy az emlékezés lehetőségei, a családi traumák elbeszélhetősége olyan kézhez álló tematikák, amelyekkel fiatalon magától értetődő módon kísérletezünk. Engem jelenleg kevésbé izgat a naplószerűség, és bár a Mészben is vannak valóságalapú sorok, anekdotatöredékek, ezek épp csak a jelzések szintjén tetten érhetőek.

Az Ahol megszakadban van is egy vers, a Csak addig, aminek az a vége, hogy „bizonygatom, hogy mennyire / javíthatatlanul és végérvényesen / nem vagyok érdekes". Ebben az az érdekes, hogy ezt a lírai én mondja, vagyis ezt is megcsavartad.

Igen, bár az első kötetben azért még nem volt annyira tudatos ez valóságot és fikciót egymás ellen kijátszó stratégia. Végig ott kísért benne az alanyiság. Akkoriban az okozta az elsődleges dilemmát, hogy egyáltalán miről lehet és érdemes versben beszélni. Az első könyv tehát főleg kamaszkori próbálkozásokat tartalmaz, néhány talán emlékezetesebb verssel. Sokszor megfordult a fejemben, hogy mi lett volna, ha nem jelent volna meg, és máig jótékony homály fedné a korai próbálkozásokat. De nem így történt, és ez idővel bennem is a helyére került.

Korszerűtlen elképzelés, hogy a költő a saját testéből, agyából, tapasztalataiból, érzéseiből dolgozik a saját gondolkodás- és tapasztalásmódján? Vagyis valamiféle médium, aki átereszti magán, a saját történetén keresztül a világot, de amit elmond, már nem privát élettörténet, hanem nyelv?

A médium szó jelentésével gondjaim vannak. Médiumokról a mágikus-mitologikus kultúrák kapcsán szoktunk beszélni. Az alteritásban a makrokozmosz és mikrokozmosz határán töltöttek be közvetítő szerepet jogos uralkodókként, mágusok vagy boszorkányok személyében. Ma viszont nem mágikus-mitologikus kultúrában élünk, hanem egy posztmodern (utáni) időszakban. Az észlelési tapasztalatok kérdése és általában véve az ismeretelmélet borzasztó izgalmas. Leginkább a fenomenalizmus izgat, miszerint a tárgy nem más, mint folyamatosan fennálló észlelési lehetőség.
A világ az elme teljesítménye, mely értelemmel tölti meg, és ezáltal létre is hozza azt. Hogy objektív valóság létezik-e, hogy van-e valamiféle transzcendens szféra, amit át kell eresztenem magamon, arról nem áll rendelkezésemre biztos tudás. Szóval nálam inkább az észleletek alakulnak nyelvvé. Látványos váltás következett be az elmúlt évtizedek során a költészetében, és ez itthon többnyire a Teleppel indult.
Jelentősen háttérbe szorult a referencialitás és az irónia, megjelentek helyettük a magánmitológiák. Ezekben a szövegekben is vannak életrajzi elemek, de ezek sok rétegen keresztül stilizálódnak, intellektualizálódnak át. Nem úgy működik, mint például Petrinél, ahol még detektálható egy erős, az életrajziság érzetét keltő énelbeszélés. Mintha megváltoztak volna a tétek. Egyre gyakrabban látjuk a filozófia és más tudományok érdeklődésének vagy egyenesen a diszkurzív nyelvének lírába emelését. Intellektuális munkává válik a költészet, nem elsősorban lélektani vallomás.

Sarkítasz, mert azért az sem úgy van elgondolva, mint privát énelbeszélés.

Persze, de azért számos ventiláló költészetet ismerünk, vagy legalább is olyanokat, amik ezt a tapasztalatot implikálják...

A könyved olvasása közben először is volt egy első tapasztalatom, zavarba ejtő volt, merthogy olyan elhasznált panelekkel találkoztam, hogy nem tudtam hova tenni. Elvesztettem a fonalat, álltam egy üres térben, nem tudtam, mi van. Aztán elolvastam másodszor és harmadszor, és hirtelen egy fura dolog következett el. Arra jöttem rá, hogy erősen megdolgoztatod az agyamat. Mintha berozsdált fogaskerekek kezdtek volna újra működni, kifejezetten fájt a koncentráció. Ahogy a képi síkot a logikaival folyamatosan váltogattad, cikáztattad a fejemben, eszembe jutott Dalí, Buñuel, a szürrealisták, akkor értettem meg az egésznek a lényegét. Ez volt a célod, hogy egy efféle műveletsorba vond be az olvasót?

Egyfelől persze. Másfelől hogy ezek a toposzok mennyire elhasználtak, jó kérdés. Én valahol azt gondolom, hogy léteznek olyan ősképek, amelyek egyszerűen nem tudnak elhasználódni. Hiszen a madár vagy a kő ezekben a versekben nem egy bizonyos madarat vagy követ jelöl, hanem a mindenkori madarat, a mindenkori követ, a madár madárságát, a kő kőségét. Kvázi a fogalmi síkot, az ideát. A fogalmakról való gondolkodást pedig, azt remélem, hogy nem lehet elkoptatni.

Ez a mániád, az ősképek, miért?

Mert valamiért elemi erővel hatnak rám. És úgy érzem, elég régóta vannak száműzve a kortárs lírából ahhoz, hogy ma újra érvényesek legyenek.

Ez az, amire azt mondod, hogy az elavultat újra működésbe hozni és valami egész más kontextusban működésbe léptetni...

Bármikor elolvasom Nemes Nagy Ágnes Fák című versét, az egyszerűsége magával ragad. Ahogy a szavak által jelölt fogalmakat felmutatja. Úgy érzem, hogy jelenleg a formailag legegyszerűbb, mondanivalóját tekintve legösszetettebb vers érdekel.

Az én időmben majdhogynem tilos volt ilyeneket leírni.

Emiatt külön izgalmas. A tény, hogy tilos, már önmagában vonzóvá teszi.

Ha a vers az olvasóban jön létre, a felkínált utak és olvasatok révén, min mérhető le, hogy működik-e majd?

Erre nem tudom a választ. Abban sem vagyok biztos, hogy ez más típusú költészetek esetében mérhető, bejósolható-e. Mindenesetre ez nem biztonsági játék, nem lehet megspórolni, hogy az ember beleálljon vállalva a kockázatot.

Miért éppen a fenomenológia?

Nem vagyok fenomenológus, nyilván csak laikus érdeklődőnek tartom magam, itt elsősorban Husserlről van szó, és főleg a korábbi írásairól, amelyeket a doktori kapcsán kutatok. Először azért találtam őket érdekesnek, mert olyan alapvető ismeretelméleti kérdésekre adnak lehetséges válaszokat, melyek engem régóta foglalkoztatnak. Ez a fajta filozófia többek között kivonja magát a valóságtételezés kényszere alól, ami eléggé bénító hatással van a gondolkodásra. Tehát felfüggeszti az arra vonatkozó kérdéseket, hogy létezik-e rajtunk kívül álló, objektív valóság, mindezt pedig azért, hogy szigorú tudományként úgy írhassa le a világot mint az elme teljesítményét. Persze aztán ezt a törekvését is feladja, de mindenesetre rendkívül aprólékos figyelemmel vizsgálja az észlelés szintjeit, és magát a tárgyat, amit észlelünk. Ez nyilván váltás a korábbi személyesebb hangvételű versek után, és bizonyos értelemben eltávolodás a politikumtól.

Menekülés volt?

Biztos volt benne menekülés is. Liberális szellemiségben nevelkedtem a kilencvenes-kétezres évek ideológiai környezetében, amikor még sokan hittek a demokratikus ellenzék hagyatékában, bármit is jelentsen ez a mából visszatekintve. Azóta sok minden változott, és idővel kialakult bennem a kritikai gondolkodásra való igény a saját megszokott, unásig ismételt válaszaimmal, kliséimmel szemben is, és főként baloldali válaszokat kerestem. Felismertem magamnál bizonyos hibás, leegyszerűsítő vagy önfelmentő gondolkodási stratégiákat, és úgy döntöttem, hogy egy ideig most inkább figyelek és tovább tájékozódom.

Milyen költőkön keresztül, hol találod meg azokat a válaszokat a kérdéseidre, amik izgatnak, és amik továbblendítenek?

Jelenleg a klasszikus avantgarde-ban a franciáknál, Reverdynél, Valérynél, Éluard-nál, Claudelnél, az olasz hermetizmusban, Montalénél és Ungarettinél, esetleg a németeknél, Rilkénél, Bennél, Celannál. Tehát a klasszikus modern, az avantgarde és a késő modern szerzőknél egyaránt. Az angolszászoktól a huszadik századi szerzők mellett egészen friss, kortárs szövegekkel is próbálkozom, hiszen angolul olvasok a legnagyobb biztonsággal. Ők is előszeretettel írják vissza magukat a szürrealizmus hagyományába, de ez általában véve a nemzetközi kortárs líra fősodrára is jellemző.

Idegen nyelven, eredetiben olvasol?

Angolul és olaszul igen. Németből és franciából csak fordításokat, de szerencsére vannak azért elég jók. A Magyarul Bábelbent, a Lyra Mundi sorozatot és az egyéb antológiákat gyakran olvasom. Egy-két éve Tranströmer volt rám erős hatással, majd a norvég Tor Ulven — valamiért beakadt ez az északi vonal —, nemsokára jön a kötete a Magvetőnél Vajna Ádám fordításában. Nemrég pedig fordítottam néhány Mark Strand-verset, ezek a Versumon fognak megjelenni.

Megfogott, amit valahol mondtál, hogy ha idegen nyelven olvasol, akkor annak a nyelvnek a rendszerén belül érted, nem fordítod le magadban. Picit azt érzem a te verseiden is, hogy valami ilyesmit vársz el az olvasótól is, hogy a vers gondolati rendszerén belül értse, nyissa meg a jelentéseket a maga számára...

Ezekben a versekben a fogalmak, amelyeket ugyanúgy nevezhetünk ősképeknek, mint hermetista jeleknek – a madarak, a hajók, a tenger – gyakran tényleg önmagukat jelentik, és így nincs bennük semmi meglepő. Az viszont egyáltalán nem kiszámítható, hogy egy soron vagy versszakon belül mi fog történni, a fogalmak milyen kombinatorika szerint rendeződnek sorba, mely belső szabályok vagy logika érvényesül a versben. A fantázia, ad abszurdum a meseszerűség lép itt életbe, a világtól egy teljesen független vagy arra csak nyomokban utaló viszonyrendszert hoz létre a szöveg. Egy olyan teret, ahol a fizikai szabályok nem érvényesülnek: nincs gravitáció, az idő nem, vagy nem úgy telik, ahol a fák nem az ég felé nőnek, hanem a föld alá, logikai megfordítások, hasadások, kizökkentések uralkodnak el a szövegen. Ezeket a verseket nem kell megérteni, elég elképzelni, ami oda van írva.

Ez feltehetőleg leszűkíti az olvasók körét...

Elképzelhető. Ugyanakkor szélesedhet is az olvasók köre azáltal, hogy létrejön egy primer olvasat, ami bárki számára befogadható. Azt, hogy „az idő réseiben nem öregszenek a fák", elképzeled, mint egy rajzfilmben. Nem több, mint puszta kép. Nem feltétlenül jelenti azt, hogy a szöveg Bergson időfilozófiáját kívánja elmagyarázni, miközben persze azt is rá lehet olvasni...

Mindenesetre gondolkodásra késztet, azt is megteheted, hogy továbbmész azon az úton. Beégetsz képeket, számodra, amint leveszem, a látás a lényeges. Ezt színházi szempontból is tanulmányoztad, a legfrissebb színházelméleti iskolák a nézőt helyezik a középpontba, azt, aki néz. Ezt a verseiden is tetten érhető, valahol akár szó szerint, nem csak a szemszöge, hanem tárgya is sokszor a verseknek a látás, a nézés. Nincs frontális szembenállás, hogy én megmutatom neked, én megmondom, mit kell gondolnod, hanem azzal dolgozom, amit te (néző, olvasó) látsz. Ez megint rafinált technika, mégis csak kreálmány belehelyezni magad a (vers)néző szemszögébe.

A nézői pozíció a színháztörténet folyamán folyamatosan változik. Míg a görög theatronban kétharmad körívben, a római caveában félkörívben helyezkednek el a nézők, addig a reneszánszban már a proszcénium vagy keretszínpaddal szemben álló, fix nézői pozíció érvényesül. A modern performance-ok terében ez a legváltozatosabb módon alakul, nyilván átalakult a szokásrend. Ebben a könyvben is folyamatosan változik a perspektíva, mintha egy szabadon lebegő, gazdátlan tekintet pásztázna végig a környezetén, amely hol innen, hol onnan veszi szemügyre a dolgokat.


Sok mindennel foglalkozol, mégis van egy olyan érzésem, mintha egy valami érdekelne. Ha valaki többféle területen alkot különféle műfajokban (vers, dráma, színházelmélet, filozófia), az többféle gondolkodásmódot követel, de nálad mintha ezek összeérnének. Gyorsan tudsz „átbootolni"?

A színházi munkáim egy része felkérésre készül, a parafrázisokat nem mindig azért csinálom, mert minden áron Molière-t vagy Shakespeare-t szeretnék átírni. Ugyanakkor izgalmas kihívások. Az operettlibrettókban a dalszövegírói múltam segít. Nemrég írtam egy saját drámát Je suis Amphitryon címmel. Bár más-más műnemekről és műfajokról van szó, alapvetően mindegyik szöveges munka, és a célja végső soron mindnek valamiféle privát világmagyarázat. Valahogy minden összefügg, mint a neuronok hálózata.

A pszichoterápián felmerült kérdésekkel, az ott született válaszokkal, képekkel aztán dolgozol később?

A Mészben sokat dolgoztam velük. A lap tetején található hiperhivatkozásszerű címkék nagyjából tükrözik ezeket az ősképeket. Kamaszkoromban láttam egy japán horrorfilm középszerű amerikai remake-jét, a Kör című tinihorrort, ami banalitása ellenére baromi erősen hatott rám. A történetben fiatalok találnak egy videókazettát klisészerű, álművészfilmes felvételekkel. Döglött lovak a tengerparton, falnak támasztott létra, egy ablakban fésülködő, elmosódott nőalak. Mintha egy szürrealista festményt látnánk. Nekem is vannak hasonló motívumaim, amelyek terápián gyakran előkerülnek, és van, hogy be is építettem őket a versekbe.

Az új kötetedben ritkán engedsz betekintést a színfalak mögé, mintha a logikával való játék, az intellektuális kalandok kapaszkodót jelentenének, de egyben elfednék az ember törékenységét...

A korai dalszövegek érzelmesek, szókimondók, gyakran agresszívak voltak, persze felszabadultabbak is. A hétköznapokat is valahogy ennek megfelelően éltem meg, ösztönösebben, sokkal nagyobb fordulatszámon és amplitúdóval. Ennek bizonyos hátulütői is voltak, melyek következtében megtanultam, hogy muszáj takarékra tenni a impulzusokat. Lehet, hogy egyelőre a racionalizálás folyamatánál tartok, amikor az ember észérvekkel próbálja magyarázni az érzelmeit, de az biztos, hogy ez így jelenleg élhetőbbnek tűnik.

Emlegettétek más beszélgetésekben Peer Krisztián belátását, hogy nem a tragédia, a tudatkalandok, a tudatmódosítók hatására lehet valaki jó költő. A romantikus költőképhez hozzátartozik, hogy alkoholista, szorong, tragédia éri, haldoklik, de ha olyan szempontból nézzük, hogy itt határkeresésekről, határátlépésekről, a különböző tudatszintek között való mozgásról van szó, titkok kutatásáról, alapvető kérdésekről, nem változik a kép?

Nem gondolom, hogy ezek a határtapasztalatok ne vinnének közelebb valamiféle új típusú, autentikusabb belátáshoz. Ha máshova nem is, akkor oda, hogy az ember elkezdi értékelni a józanságot. A húszas éveimet végigéjszakáztam, szóval tudom, mekkora akaraterő kell ahhoz, hogy az ember azt mondja, köszönöm szépen, én ebből kivettem a részem, de most elég. Vannak szerencsések, akik képesek alkalmi szinten használni a szereket, én nem tudtam. Két választásom volt, vagy rámegyek lelkileg és fizikailag, vagy zérótolerancia van. Radikális döntést kellett hozni. De a döntést követően mindig szükség van valamiféle pótlékra: sokaknak a vallás, a sport, a család, nekem egyelőre az írás és az egyetem jelenti ezt a pótlékot.

Azt mondod, más módon is tud nyílni...

Jelenleg segít ez a kvázi sztoikus hozzáállás, hogy az ember viszonylag szigorú határokat szab, és nem hagyja, hogy a vágyai, sóvárgásai elragadják. Így nagyjából tetszés szerint tudja kanalizálni az energiáit munkába, párkapcsolatba, tanulásba, pihenésbe.

Azt érzékelem, hogy az identitáskérdés, hogy ki vagy, honnan jöttél, hol helyezed el magad, viszonylag problémátlan...

Első generációs értelmiségi család, erős Békés megyei kötődésekkel. Ebből próbáltam kamaszként kiszakadni. Előbb azzal, hogy utcagyereket játszottam, majd azzal, hogy felvételiztem a Közgázra. Persze hamar rájöttem, hogy ez tévedés, és visszakanyarodtam a humán tárgyakhoz. Így jött az ELTE angol-olasz szak, majd a Károli Színháztudomány. Tudatosult bennem, hogy bármit is teszek, akkor is az V. kerületben nőttem föl, a belvárosban lakom, két percre az egyetemtől, míg az évfolyamtársaim kollégiumban élnek vagy albérletben. Megértettem, hogy privilegizált helyzetben vagyok, és nem tehetek mást, mint hogy ezt tudatosítom magamban, és nem élek vele vissza.

Ha továbbmegyünk, és a gyökereid a család múltja felől nézzük, akkor van itt egy tótkomlósi apai ág, egy holokauszt-történet és egy korai árvaság. Ez utóbbit feldolgoztad versben.

Apám olyan alapossággal írta és írja meg ma is a tótkomlósi ág, a falu történetét — nem meglepő, hiszen szociológusként indult —, hogy a családi múlt ezen szegmensével nem sok dolgom van. Ez az ő terepe. Engem anyám tragikus sorsa érthető módon jobban érdekelt. Írtam egy drámát Reflex címmel, amit Bodó Viktor Szputnyik Hajózási Társasága mutatott be még évekkel ezelőtt. Egy az ötvenes években élt kutatópszichológusnő történetét meséli el, aki bár ab ovo hajlamos volt a paranoiára, azért a hétköznapokban még jól funkcionált. Aztán a rendszer beszervezési hálózatának, megfélemlítő praxisainak köszönhetően tényleg meg is őrült. Nyomokban anyám is benne volt a történetben.

Tudatosan tartod magad távol a prózától, a történet elmesélése, az ilyenfajta gondolkodásmód nem érdekel?

Biztos hatalmas klisé, de mintha tényleg volnának prózai és lírai alkatok. Én nem igazán gondolkodom történetekben. A szövegeimben leginkább kimerevített pillanatok, benyomások, legfeljebb történetfragmentumok szerepelnek.

Jól érzed magad a bőrödben?

Ami a magánéletemet és a munkáimat illeti, most érzem magam hosszú ideje a legjobban. Sok szempontból tűnik úgy, hogy nem hiába dolgoztam. Viszont ami a közéleti kérdéseket illeti, sosem voltam tanácstalanabb.

Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.