Zeke Gyula

Teljes napfogyatkozás

A kisebbik fiam volt a főszereplője annak a balatoni estének, amikor 1999 augusztusában utolszor volt együtt a család, a mi unokákkal bővült régi családunk. Ott volt majdnem mindenki, aki élt. Anyám, apám, az öcsém és a második felesége, lányuk, a húgom és a férje, két gyermekük. Körülülték, -állták, -sétálták a tüzemet, amely fölött bográcsban sűrű gulyáslevest ápolgattam.

Ott volt anyám bátyja is, aki láncdohányos volt. Tizenöt éves kora óta szívta a fehér papírba burkolt rudacskákat, napi száz-százhúszat. Ha igaza volt édesanyjuknak, Dédinek, hogy e rudacskák koporsószegek, úgy a nagybátyám a saját koposóján kívül – amelyre elégettetése okán egyébiránt nem tartott igényt – egy egész hadtest másvilágra szállításához szükséges koporsósereghez is megtermelte a szegeket. Ötféle cigarettát szívott: kék LM-et, piros LM-et, arany Marlborót, piros Marlborót és Symphoniát. Megesett vele, hogy elfeledkezett a lakás valamely hamutartójába tett égő cigarettájáról, és egy másikra gyújtott, a különféle cigaretták egymásra következő rendjét azonban sohasem vétette el, rendnek kell lenni, mondta mindig, s a nap végére így ki is ürítette mind az öt dobozt. Nem, soha nem lett rákos. Sem tüdő-, sem szájüregi, sem semmilyen rák nem mászott soha a közelébe, elriasztotta őket a füst. Érszűkülete sem volt. Csak köhögött minden reggel fél órát rettenetesen, tíz percet délután és öt percet este olyan hangon, mint a vasorrú bába. A halála előtt fél évvel ugyan egyik napról a másikra fölhagyott a füstöléssel, ám pusztán belgyógyászati tünetei okán, amelyeket állatorvos lévén meglehetős pontossággal észlelt magában. Nyolc évvel élte túl anyámat. Nekihajtott Citroënjével egy az út szélén álló Suzukinak – utasai szerencsére epret loptak a túloldalon –, amint az utolsó telefonbeszélgetésünk során mondotta, nem emlékszik, miért és hogyan. Nagyon fáj a mellkasa, mondta, semmije nem tört el, de nagyon fáj a mellkasa, mondta, és két napra rá meghalt. Ott volt ő is a tűznél, anyám külön örült neki, mert a lakásból alig mozduló dohányzók lévén régóta nem látták egymást.

Boldogan álltam a gulyáslevesem felett, amelyben rőt marhalábszár-darabok zubogtak, a forró buborékok tetején megvillant olykor egy-egy haragzöld zellerlevél. Öcsém sörözött, apám, a nagybátyám és én boroztunk, anyám és a feleségem ásványvizet ittak, a gyerekek intelmem ellenére üdítőitalokat. Telkünk sarkán nyárfa szökött karcsún az égnek, levelei sáfránysárgán remegtek a fogyatkozó fényben. A nap csak pár perce bújt a tihanyi apátság Árpád-kori tornyai mögé, készülődött már a másnapi nagy előadásra: aznapra vártuk az évezred utolsó teljes napfogyatkozását. Anyám boldog volt és szomorú. Boldog volt, mert együtt voltunk, és szomorú volt, mert tudta – ó, nagyon is jól tudta –, hogy utoljára. És szomorú volt azért is, mert az utóbbi tizenöt évben már mindig szomorú volt. Áthatolhatatlan, mindent betöltő és nemes anyagból való volt a szomorúsága, mint az univerzum háttérsugárzása. Szerette ugyanis apámat, apám azonban már régóta nem szerette őt.

Volt azután egy aznapi, külön bánata is. Úgy esett, hogy két nyaralóval odébb a szomszédban fölfedeztük egy régi egyetemi barátnőjét. Megtörténhetett volna ez már évekkel előtte bármikor, amióta anyám velünk töltött tíz-tíz napokat a nyárból, de nem történt meg, mert anyám nemigen mozdult ki a hátsó teraszról. Onnan nézte a gyerekeket, hallgatta a madarakat, és várta türelemmel krumplipucolás közben a halk beszélgetéseket. Egykori csoporttárs- és barátnője így hiába sétált el napjában ötször-hatszor is a házunk előtt, nem vehették észre egymást, mígnem annak a napnak a tegnapján ez végül is megtörtént.

Régi csoporttárs- és barátnője egyszer épp akkor sétált el a házunk előtt, amikor anyám félve lelépett a hátsó teraszról, és tett pár érszűkületes lépést a füvön. Ha már kiment, kinézett a víz felé, és meglátta őt, egykori csoporttársát, aki annak idején a barátnője is volt, és negyvennégy évnyi távolságból is azonnal megismerte. Nagyon megörült anyám, mert szeretett találkozni a régi csoporttárs- és barátnőivel, és beszélgetni velük, hogy milyen szép volt, amikor fiatalok és szerelmesek voltak mind. Valósággal tűzbe jött ilyenkor, elevenség költözött a hangjába, és a ráncai kisimultak. Elfelejtette a bajait, elfelejtette a teste nyűgét, és nem fáradt el, hanem beszélgetett és beszéltetett, nevetett és bulizott. El is kezdtek ők is rögtön beszélgetni egymással, csillogott a szemük, és egyre nagyobb kedvvel szívták a cigarettáikat. Úgy csillogott a szemük, olyan lázas csillogással, amelyet csak a közös, elmúlt idő cinkossága fényezhet egyformára. Igen, tessenek csak belenézni a korabeli híradókba, vagy nézegessék ennek a nemzedéknek a fiatal fényképeit, a negyvenes évek végén és az ötvenes években szinte egyforma szépek voltak Magyarországon a tizenhat év feletti nők. Barna (néha kék) szem, magas homlok, matrózblúz és vállig érő, mindig hátra tartó, enyhén hullámos haj. Még a fejük is egyformán ferdül felénk a kulcscsontok tengelyéhez képest a képeken, bőrük ránctalan, és egyforma az a csillogás is a szemben, minden szemben. Anyám és egykori barátnője semmiben sem hasonlítottak már akkori önmagukhoz, épp csak ebben a hirtelen támadt szemcsillogásban.

Hogyan is gondolhattam volna, hogy balul sül el a találkozásuk, és csak mélyebbre taszítja anyámat a szomorúságban? A sok-sok öröm, a közös történetek boldog felelevenítése már vagy fél órája tartott, egyetértettek mindenben, szinte együtt lüktettek a mondataik. Anyám önfeledt elégtételére az egykori csoporttárs- és barátnő szájából elhangzott az a mondat is, amelyet oly sokszor hallottam tőle, s amelynek igazsága így fényesen megerősödött az időben, anyám rezzenetnyi, fájdalmas pillantást vetett felém. „Hát tudod, Katikám, mi még úgy nőttünk fel, hogy egyetlen szerelem van, és az örökké tart.” A saját, korán öngyilkossá lett férje kapcsán mondta ezt a csoporttárs- és barátnő.

Én már magam előtt láttam a következő délutánokat, hogy majd mindig beszélgetnek egy órát, és anyám így naponta legalább egyszer lejön a hátsó teraszról, és átsétál a csoporttárs- és barátnőjéhez negyven méternyit a szomszédba, és hogy ez milyen jó lesz. Ám ekkor a csoporttárs- és barátnő szóba hozta az első menyét, hogy ő mondta a fiának, hogy nem lesz ez így jó, mert valami nem stimmel avval a nővel. Az idegeivel van baj, a vak is látja, csak az ő fia nem látta, mondta, hiába figyelmeztette ő idejében, hogy ne kezdjen avval a nővel. No és amikor már három gyerekük volt, és már nem lehetett semmit visszacsinálni, és a fia már nagyon jól látta, hogy igaza volt neki, az anyjának, hogy evvel a nővel valami nem stimmel, még akkor is hiába mondta neki, hogy fiam, legalább menjetek el a feleségeddel a szihológushoz, vagy ha magától nem akar menni, akkor vidd el erővel, hátha segíthet valamit.

Amikor a csoporttárs- és barátnő  szájából először hangzott el ez a szihológus, anyám arcán alig észrevehető rángás futott át. Azt hitte, rosszul hall, és a szemcsillogás gyanakvó figyelemmé feszült a tekintetében. Nem sokáig maradt bizonytalanságban, gördült előre a mind kevesbé érdekes történet, és benne másodszor és harmadszor is: szihológus, szihológus. Anyám arcán nem is csalódottság, kisemmizettség jelent meg, mint amikor valaki egy kószán előkerült levélből megtudja, hogy csúnyán becsapták egy életen át. A nyelvét érte sérelem, az ő féltett, minden ízében ismert és rajongott magyar nyelvét, és ezt senkitől nem viselte el, senkinek nem bocsátotta meg. Szihológus, szihológus. Fölálltunk, és búcsúztunk is hamar, és anyám többé sosem lépett le a hátsó teraszról azért, hogy találkozzon és beszélgessen egykori csoporttárs- és barátnőjével. Na ez volt aznap este az ő harmadik, cseppet sem mellékes szomorúsága.

Időközben besötétedett, elhallgattak a madarak, és egy-egy szentjánosbogár pislákolt a kertben. A családunk zajos volt és boldog. Tudták, hogy nemsokára elkészül a gulyás-levesem, és ehetünk együtt, mint régen a szerénységben, amikor nem mindenre tellett, sok mindenre sosem tellett, de finom ételekre és boldog vasárnapi ebédekre mindig. Anyám és apám ugyanis nagyon szeretett és tudott is főzni, és szerették és szerettük egymást, mint a mesében.

A kisebbik fiam is ott ült már a tűznél, nyolcéves volt, és megszólalt a zsongásban, hogy ő most elmesélne egy viccet. Nem várt a jóváhagyásunkra, belenőtt kezdetektől a feléjük irányuló kíváncsiságba, és első dolgának tekintette, hogy szórakoztasson minket. El is némultunk mindannyian. Egy medvés viccbe kezdett. Több ilyen is közszájon forog évtizedek óta, amelyek mind az ismert meséből nőttek ki, ahol a huszár megtanítja a medvét, ki is az az ember. Ült egy fatörzsön, apró hobbit a birodalomban, és belekezdett: „A farkas, a róka és a nyúl beszélgetnek az erdőben.” Idáig rendben, nyugtáztuk. Én kavargattam a gulyást, ki-ki várakozón hörpintett egyet a poharából. „A róka azt mondja: én basztam a medvével.” Tágra nyitottuk a szemünket, de senki nem szólt egy szót sem. Oly ártatlan volt a mondat, mintha csak azt hallottuk volna: „Cudar hideg van.” Igazán ártatlan, hangtanilag is. Nem volt benne hangsúlyemelkedés az obszcén szónál, nem is volt az obszcén az ő szájából, s végképp nem volt a szóban az sz-nek az a jellegzetes álszemérmes szisszenése, amely – médiapornográfia ide, hétköznapi közönségesség oda – a romlott szájakat is oly gyakorta elhagyja. Csak összenéztünk már komoly kíváncsisággal: mi jöhet még? A fiam nem hagyta zavartatni magát a hökkent csendben, folytatta a viccét. „A farkas azt mondja: én verekedtem a medvével.” Szerény húha a sorok közt, hát, kemény ordas lehetett az a farkas, ha így megúszta. „És végül megszólalt a nyúl: én találkoztam a medvével.” A nevetés, önfeledt ekrazit, tizedmásoperc alatt robbant közénk, betöltötte a teret, mint az ősrobbanás az univerzumot. Nevetett anyám, nevetett apám, nevetett az öcsém és a húgom, a nagybátyám is nevetett, nevettek a gyerekek, nevetett a tűz, a gulyásleves, a ház, a fák, a bokrok, fölébredtek a madarak, nevettek a szentjánosbogarak és a csillagok. A hirtelen fölöklendett kortyok sem fojthatták el a nevetést, a légszomj a fulladásig feszítette a tüdőnket, de csak nevettünk percekig, fuldokoltunk és nevettünk. Kisebbik fiam elégedetten ült a fatörzsön, ő megtette a dolgát. Ez volt a mi unokákkal bővült régi családunk utolsó közös nevetése, az utolsó közös este, amelyből annyink volt annak idején, hogy azt hittük, sosem fogy el.

Másnap kértük anyánkat, jöjjön ki velünk a partra, tudjuk, komoly távolság az az ő érszűkületes lábának, de majd segítünk, meg-megállunk útközben, jöjjön ki velünk, és nézzük meg együtt a második évezred utolsó napfogyatkozását. Nem állt kötélnek, csak nézett maga elé konokul. Nem, nem, nincs kedve, nem jön. Nem jött a nagybátyám sem, kettesben akartak maradni. 1999. augusztus 11-e volt. Kisétáltunk, álltunk s vártunk ezer emberrel a parton. Kis idő múlva elkomorult a lég, már nem repültek, nyugtalanul csivogtak a madarak. Végre megállt a szél, fölmorajlott a sokaság, és a Hold roppant árnyéka végigsuhant a tavon.

Sötétbe borult a Föld.

Részlet egy készülő  regényből

Kabaré - (Csillagszálló  2009/10.)

Születésnapi számmal jelentkezik a Csillagszálló kulturális utcalap, amely derűs perceket ígér három éve hűséges olvasóinak éppúgy, mint azoknak, akik csak most ismerkednek a lappal. Bátran állítjuk, itt minden mindennel összefügg, s végül az egész egy nagy Kabaré…

Padam, padam – énekli Edith Piaf a mindenhol hallott hangokról. Kertész Anna főszerkesztő novellájának főhőse viszont nem a szív, hanem egy kalapács ütését hallja mindenütt. De hogy mi az a küllőkalapálás, megtudják, ha elolvassák a lapindító novellát. Egy igazi hungaricumról számol be Kosztolányi Dezső század eleji tárcájában. A kabaré történetének arany panorámáját azután Csontó Sándor árnyalja tovább a Csillagtér rovat hasábjain.

De vannak-e szellemi örökösei a nagy múltú kabaréjelenet-írásnak Heltai Jenő, Molnár Ferenc és Karinthy Frigyes után? Szabó Borbála és Cserna-Szabó András jeleneteit olvasva abban legalábbis bizonyosak lehetünk, hogy a humorban az újabb generáció sem ismer tréfát. Kiss Ottó Fatalista kiáltványa nyelvi leleményével és a nemzeti jelleg bemutatásával kacagtatja az olvasót, miközben görbe tükörben mutatja meg a fogyasztói társadalmat ostromló ostoba marketingakciókat. És ha már tükör: Horváth Viktor Török tükör című (ál)történelmi szatíráját Balogh Endre ajánlja az olvasónak, amelyet ízelítőül a regény részlete követ. A hónap költője a Csillagszállónál Geoszabó László, akinek kuplészerű verseit nemcsak a lapból, de élőben a születésnapi rendezvényen is megismerhetik. De ha már kuplé és minket kísérő hangok: Biczó Gabriellát Gábor Andor kupléi kísérték el a nagykörúti villamosozás során.

A Csillagpor rovatot Zeke Gyula készülő regényének édes-szomorú részlete vezeti be. Csikós Attila egy multicég marketingeseinek eszmecseréjét örökíti meg a háborítatlan falusi élet díszletei között. No és vidéki hakni az is, amelyet Bácskai Júlia tárcájából olvashatunk ki, ha visszájára is van fordítva. Schreiber András a könnyű műfaj magyar filmes vonatkozásait gyűjti csokorba, ki-kikacsintva arra, hogyan csinálják ezt (jobban) tőlünk nyugatra. És ha már nyugat: amerikai importból magyar dumaszínház… Mit szeretünk benne, hogyan lett a stand-up comedy a középosztály füstös-karcos kabaréjából a módos fővárosiak exkluzív szórakozásává? Szöllőssy Anna ezekre a kérdésekre keresi a választ a Godot Dumaszínházban készült riportjával.

De talán nem is kell egyéb a derűhöz, mint érteni a viccet, s a megfelelő poént a megfelelő embertől hallani. Kovai Cecília szociográfiájából a cigánytréfa különlegességeit és közösségformáló erejét ismerhetjük meg. Szegénység  és vidámság – hogy ez nem feltétlenül ellentmondás, bizonyíték erre Kiss Géza újabb hajléktalaninterjúja a tréfás kedvű helyettes sátorállítóról. A Kicsi Csillag rovatban Mátyás király bolondja szórakoztatja a gyerekeket, majd Finy Petra Gréta garbója című vidám verseskötetén kacag Tamás Zsuzsa egy könyvajánló erejéig. A lapnak a kabaré hőskorából származó színlapok, plakátok kölcsönöznek század eleji hangulatot,  Csontó Sándornak és parádés gyűjteményének köszönhetően.  A Csillagszálló immár három éve igyekszik azonos porondra csalogatni értéket és embert. Lapbemutatóval egybekötött születésnapját november 8-án ünnepli az Erzsébet téri Gödör Klubban. Lesz jelenet, kuplé, vers, DJ, koncert – kész kabaré, ami ott vár ránk. 

Keresse a lapot az Astoria, a Ferenciek, a Kálvin és a Deák téri aluljárókban hétköznap délutánonként, vagy fizessen elő rá a csillagszallo@oltalom.hu címen!