hirdetés

Zelei Dávid: Szergej Ignasevics mágiája

2018. június 26.

Ilyen, sportsajtó által alig észlelt mágikus momentum érkezett el az Uruguay-Oroszország meccs 10. percében, amikor Luis Suárez tizenhét méterről, szabadrúgásból akadálytalanul ágyúzott a tátongóan üresen hagyott jobb alsóba – Zelei Dávid írása A meccs embere című sorozatunkban.

hirdetés

Amikor a legkülönbözőbb mérési és monitoringtechnikák révén pontosan tudjuk, mennyivel csökkent Rashford testzsírszázaléka negyedik közepes intenzitású baloldali rágyorsítása közben, és mekkora élettani költsége volt Szalah utolsóelőtti kitámasztásának Szaúd-Arábia ellen, hajlamosak vagyunk azt hinni, a futball ma már végleg a tudomány szintjére lépett: érdemi játékosmúlt nélküli, 28 éves elemzőgéniuszok uralják le a Bundesligát, miközben a big data analízisre esküvő Midtjylland rendre a legtöbb találatot szerzi rögzített játékszituációból. A tudomány és irodalom közt őrlődő elme számára épp ezért üdítő a játék minden olyan eleme, mely számokkal leírhatatlan, logikailag megmagyarázhatatlan, modellbe illeszthetetlen és fikcióba hajló, hogy azt ne mondjam: mágikus.

Ilyen, sportsajtó által alig észlelt mágikus momentum érkezett el az Uruguay-Oroszország meccs 10. percében, amikor Luis Suárez tizenhét méterről, szabadrúgásból akadálytalanul ágyúzott a tátongóan üresen hagyott jobb alsóba, továbbra is védett lövés nélkül hagyva Igor Akinfejevet. A mágia azonban nem Suárezben, a lövés erősségében vagy fifikájában rejlett, hanem a tátongó ürességben: a lövés kondícióit kielemezve ugyanis a Midtjylland elemzőcsapata alighanem okkal juthatott volna arra a konklúzióra, hogy egy ilyen magasságban meglőtt labda, bármilyen erős is legyen, el kell akadjon a sorfalban – míg ugyanis ahhoz túl magas volt, hogy elsurranjon a felugró sorfal alatt, ahhoz túl alacsony, hogy átröppenjen a szálfatermetű hátvédek feje fölött. A megoldást egyes források szerencsétlen Akinfejevben, mások (így a meccs magyar kommentátora) a sorfalba álló, majd onnan kitáncoló uruguayi falemberekben találták meg, pedig egyszer, tízszer, százszor megnézve a felvételeket mindig ugyanaz a főszereplő ebben a mikroszkopikus szürreál-kabaréban: Szergej Nyikolajevics Ignasevics, aki az elrúgás pillanata előtt valami okból úgy látta jónak, ha egy traktor finomságával betolja a sorfal mögé a csintalanságra készülő Cácerest és társát. Ezzel a lépésével akkora szakadékot képzett a kapu jobb oldalán, mint ami Roman Abramovics és a Mordovia Szaranszk B-közepének átlagos évi jövedelme között húzódik – nem csoda, hogy Suárez játszi könnyedséggel ágyúzhatta be a labdát a résbe.

Egy napja gondolkodva a történteken még mindig nem találok semmilyen racionális magyarázatot. Ellenben minden karteziánus görcsöt levetkőzve immár nem is keresek. Helyette három megoldást kínálok, melyek bizonyítják: Vlagyimir Propp mégsem egészen halott, az orosz varázsmese a strukturalizmuson túl is tovább él.

1) A statisztikus-változat: Amióta hatéves korában Kolja nagybátyja esti mese helyett a Nyugat e holland kakaónál is finomabb ópiumából, a Guiness Rekordok Könyvéből mesélt neki, Szergej Nyikolajevics mindig is azt szerette volna, ha egyszer maga is bekerülhet a nevezetes lexikonba. Ez hajtotta, mikor a csábítások ellenére is maradt a CSZKA Moszkva alkalmazottja (így lett a Premjer Liga legtöbbször szereplő játékosa), ahogy akkor is, amikor rozzant térdei ellenére, túl a harmincötön sem mondta le a válogatott szereplést, hogy lenyomja a jó öreg Viktor Onopkót. Bánatára azonban a Guiness Rekordok Könyvét nem érdekelték az oroszországi események: semmi sincs ideológia nélkül, gondolta ő erre keserűen. Ha azonban a Nyugat nem megy Oroszországhoz, gondolta Szergej Nyikolajevics, Oroszország megy a Nyugathoz: ha a vébén is sikerülne valami rekordot összehoznia, annak okvetlenül be kellene kerülnie a nagy könyvbe. Először a korrekordra gondolt, mert már igen vén volt – de mikor megtudta, hogy tét hiányában a nála hat évvel idősebb Eszám el-Hadari védi majd az egyiptomi hálót Szaúd-Arábia ellen, jelentéktelen kis törpnek érezte magát. Valami mást kellett kitalálnia, és a hozzá közelebb álló rekordokhoz lapozott: a legélesebb harapásra Suárez mellett esélye se volt, a legvastagabb tilosban elszívott szivart Maradona ownolta, a legfeltűnőbb bundára meg esélye sem lehetett az argentin vébé ismeretében. Szergej Nyikolajevics így „a legszebb szabályos szumóbirkózómozdulat piros lap nélkül” kategóriát választotta – s tettetett szomorúsággal, örvendező szívvel vette tudomásul, mikor egy éles szemű dél-koreai riporter végül jelölte is e kategória új rekorderének.

2) Az a negyedik Sztolicsnaja vodkában pácolt uborka már igazán nem kellett volna vasárnap este. Szergej Nyikolajevics ugyanis köztudomásúlag nem bírta jól az alkoholt: szégyellte is nemzettársai előtt, akik nem győzték ugratni vele. „Fekélyem van” szokta okosan elhárítani az ajánlatokat, ezúttal azonban nem sikerült – két győzelem mégiscsak két győzelem, 8-1-es gólkülönbség az meg mégiscsak 8-1-es gólkülönbség. Szergej Nyikolajevicsre azonban még nagyobb távból is rémisztően hatott az alkohol: gyakran voltak hallucinációi, ráadásképp pedig könnyen el is lágyult. Mint annál a szabadrúgásnál, mikor hirtelen, legnagyobb s legkellemesebb meglepetésére régi bajtársait, a Berezuckij-fivéreket pillantotta meg maga mellett. „Vaszilij, Alekszej!” kiáltotta bele a szamarai délutánba, és szokásos, Vlagyimir Vlagyimirovicstól ellesett jegesmedve-ölelésével üdvözölte örök hátvédtársait. Csak a háló zizzenésekor fogadta meg ellentmondást nem tűrően: soha többé vodkában pácolt uborkát!

3) „Az a rohadt Kambolov igazán mondhatta volna, hogy a dimizegophyripinnek mellékhatásai vannak” gondolta Szergej Nyikolajevics, aki ezerszer megbánta már, hogy nevezett Kambolov sérülése miatt hagyta a vébé előtt reaktiválni magát. Arról ugyanis addig nem volt szó, hogy a nyári szünetben felgyűlő vodkapocakját lelappasztandó a bal lábkörmén keresztül beadott gyógykészítménnyel (legalábbis Venegyikt doktor szerint azzal) kell segíteni. Szergej Nyikolajevics a népi gyógyászat híve volt – sebeit mindig is ecetes lavórba mártott medveszőrrel gyógyította, s lám, harmincnyolc évesen is itt volt a vébén. A  dimizegophyripin azonban többszörös mellékhatással bírt: egyrészt állandóan vakaróznia kellett, másrészt minden tíz percben ellenállhatatlan agresszivitás tört rá: kétszer is beleharapott Szmelnyikov bal combjába az öltözőben, mert azt gyanította, szemet vetett a kaukázusi kefírjére, és csak négy vakcinányi nyugtatóval sikerült elérni, hogy kifuthasson az uruk elleni meccsre. A cicázásnál még minden rendben is ment – de a nyolcadik perc környékén hirtelen megint rátört a megmagyarázhatatlan agresszió. Miközben Akinfejev a sorfalat állítgatta, a viszketés is visszatért a testébe – ezt pedig a mellette álló Cáceres számlájára írta, aki véletlenül hozzáért a jobb felkarjához. A többi már történelem – de hogy előbb iszik meg fél hektó ecetes medveszőrt, mint hogy 42 évesen Roger Millát játsszon Katarban, azt ebben a pillanatban már biztosan tudta.

Zelei Dávid

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.