Lator László hallgatja a négy jazz-zenész közös játékát. Parti Nagy Lajos nem annyira hallgatja, mint inkább nézi a zenét. Závada Pál, úgy tűnik, egyszerre hallgat és néz. Szabó T. Anna – noigen, a klasszikus, időmértékes verskultúra – apró, szinte láthatatlan mozdulatokkal ring a muzsika ütemére. Tóth Krisztina becsukott szemmel mosolyog, hallgat. És a négy jazz-zenész? Oláh Kálmán, amikor nem játszik, zongorája mellé ül, és az írókat figyeli. László Attila gitárjával néha köröket tesz a színpadon. Barcza Horváth József, egy-egy poén után olyan vehemenciával nevet, hogy majdnem beleugrik a nagybőgőjébe. Balázs Elemér pedig valamiképpen mindig dobol. Ez annyit tesz, hogy a felolvasások közben, vagy az egyik fülcimpája rándul meg ütemesen, vagy egy másik ujjperce kezd el blattolni váratlanul. Ha eddig nem derült volna ki, a Képzett Társítások 25., ünnepi estjén járunk.

A 25. alkalomra öt zenészt és öt költőt, írót hívtak vendégül. 25 = 5 x 5, ez a könnyen megoldható egyenlet lett volna ennek a cikknek a címe eredetileg, csakhogy Dés László váratlan megbetegedésével nem számolt senki. Így négy zenészre jutott öt író. És azért nem fordítva, tehát nem öt íróra jutott a négy zenész, mert ezen az esten a zenészek adták meg az alaphangot, és az írók keresték hozzá a szavakat. Persze a rögtönzésnek egészen más a közege, a lehetősége és a hatása a zenei és a nyelvi térben. Az írók nem is kísérleteztek azzal, hogy ott helyben, a színpadon vessék papírra szövegüket. Helyette sok-sok papírt hoztak magukkal, és igyekeztek a zene hangulatához, ritmusához illő, ahhoz valamiképpen kapcsolódó szöveget felolvasni. Az est elején Alföldi Róbert házigazdaként köszöntött mindenkit.

Az ilyen reprezentatív estek örök kockázata, hogy túlsúlyba kerül a protokoll, a vállveregetés, a szakmázó hümmögés, a szájtátó csodálkozás, a belterjes lapockaropogtatás, és nem két produkció között szól a taps, hanem két vastaps között van valami nyikorgó műsorszám. A protokolláris kezdés után - mindenki örül mindenkinek -, az est első harmadától kezdve a játék öröme adott lendületet a fellépőknek. Azok után, hogy a szövegek nem ott születtek, a zenészek és írók közötti kapcsolódások, visszacsatolások és együttműködések lettek a legfontosabb tényezők.

A zenei staféta első játékosa Oláh Kálmán zongorista volt, hozzákapcsolódott Závada Pál Budaörs tájait bebarangoló Wanderer-prózája. Závada felolvasóhangja külön hangszer, stilizál, öblösít, vékonyít, felhangosít és elhalkul. A zenészek pedig annyira tudnak improvizálni, hogy nem tudnak nem improvizálni: az olvasás után Oláh zongorájához Barcza Horváth bőgője társul. A zenei váltó szellemében ezután a nagybőgő szólózik. A hang mintha a föld mélyéből jönne. A zenére Szabó T. Anna versei felelnek, a szerző kántáló felolvasásában. Ez persze fül és ízlés kérdése, miért ne élvezhetné az alkotó maga is a ritmus örömét, miért ne csodálkozhatna maga is rá daktilusa dallamosító-álmosító szépségeire? Másrészt pedig a hangutánzó és hangfestő szavak lépkedése, szó szerint adta vissza a nagybőgő vándortempóját. A nagybőgő utána László Attila gitárjátékával találkozott. Ahogy ketten játszottak, mintha a hangszerek is egymás felé fordultak volna.

László Attila meditatív gitárjátéka olyan volt, mintha páros rímekben beszélne. Lator László mielőtt szavakkal válaszolt volna, szavakkal kérdezett a gitárostól. Az est egyik igazi, mert váratlan improvizációja volt ez. Lator kérdésére, hogy el tudná-e még egyszer ezt ugyanígy játszani, László határozott nemmel felelt. A rövid beszélgetés során szóba került még a zene tárgy-, illetve témaszerűsége. Lator feszültdikciójú nagy verse a Határon szekvenciáiban László Attila gitárjátékára hasonlított. Miképpen hasonló az is, ahogyan László zenéje és Lator poézise is folyamatos tágítja a tereit, hogy aztán kívülről tekintsen vissza a kitágított térre.

Balázs Elemér dobszólója alatt minden eldől. Még az egyik dob is, Barcza Horváth rögtön kapcsol, egyik kezével tartja a hangszert. Közben Balázs üti a magáét, Tóth Kriszta pedig csukott szemmel mosolyog. Tóth a rövidebb, sanzonszerű verseit válogatta össze. Például a bámulatos Őszi sanszokat: „Oly elhagyott, sivár / a lelkem, / csak zümmög kétkedő / hangon, mint az eső, / mi ver lenn…” A csattanókra Balázs Elemér játéka a zenei poén. A zenei szólánc ezt követően visszatér a kezdőjátékoshoz. Balázs dobjára Oláh Kálmán zongorája felel.

Az ötödik írószereplő Parti Nagy Lajos és a zongorista Oláh az együttjátszás újabb formáját valósítja meg. Oláh morajló zongorajátékában, a játék tonális medencéjében szólalnak meg Parti Nagy rövidprózái. A végeredmény egymásra mosollyal és tisztelettel reflektáló zenei és prózai etűdök sorozata lesz. Az Angyalcédulák egyszerre karcos és melengető humora, a megértés fanyar és mégis szeretet teli iróniája, különösen jól mutat Oláh Kálmán zenéjébe ágyazva. „Mert a homályos és elnyúzott szív után a legtöbb angyal a nyelvben lakik.” A két előadó, hisz ebben a helyzetben Parti Nagy szintén zenész, végig figyeli egymást. A közönség meg szájtátva figyeli őket. Sajnos a novembervég és a nyirkos időjárás következménye a nézőtéren külön szólammá öblösödő köhögések kamarakoncertje. Az est zárlatában a zenészeké volt az utolsó szó: Oláh Kálmán díjnyertes Always című szerzeményét adta elő az alkalmi jazz-kvartett.

Szegő János