Irtás


Mint aki még nem látott embert kérget kaparva
önmagát keresni egy fában. 
Kettőóranullanulla, kinézek az ablakon, a ganggal
keverem az eget. Nyilakat rajzolok karomra,
pragmatikusan tanulom kezelni a nemöleléseket.
Épp új alkut kötök, még nem értem kivel.
Mert a sötétben ugyanaz a szőke, a vörös és a barna is.
Sötétben akár te is lehetnék, de nem vagyok.
Ahogy szénbe fordul minden szűkölés,
kórházban a csend és a nappalok.
Láttam már valahol, jutna eszembe, ha
szembe jönnék magammal az utcán, de nem
jövök. Ha heg van minden tenyérközépen,
kézfejen, a szorongás  hol kezdődik el. 
Távolságot tart az éjszaka. Tévedek. Két test sétál
egymás mellett, úgy értem, a lábak vannak. A két
test meg csak úgy. Mostantól mindenhova mezítláb
megyek. A farönkhöz hogy jön a fájdalom,
kérdezem magam, és gallyból  hogy lesz sétapálca,
a kéztőcsont feletti heg sajog. Ahogy a madárcsőr
koppan, ha mennyboltot talál. Nálunk olyan az ég,
mint a befagyott tó, a léken keresztül jutsz be csak. 
Szorongni sosem kezdesz el, pedig idő van,
egy farönkhöz hogy jön el az éjszaka.


Hangolás


befordul a huszonnégyes az öreg megkérdi
tényleg itt kell-e leszállni ebben az ítéletidőben
mielőtt a megállóba fut a gép aminek a
belsejében vagyunk megnyomja a vészcsengőt
nevetés egy cet gyomrában 
a leszállásjelzõ gyerekmagasságban van
mondja a magasszikár amilyen lenni akarok
attól mindig félek eszembe jutsz közben
imádkozom ne legyen a közelemben gondolatolvasó
hirtelen összeszégyellem magam
egy hangár legmélyén ahova nem szeretni
járok felidézem a hangoláshangot jobb mint a
koncert mindig utáltam bármibe beletapsolni
kopik a vörös köröm  így más az egymáshoz
verődő ujjbegyek hangja 
rád gondolok és arra nem tudok magamnak
megbocsátani és arra remélem ez egy póz
és arra remélem most vagyok a legstilizáltabb
és ez a hangár itt a béleletlen üresség mert akkor
ennél már nem lesz hidegebb


Ököljárat


jobbára a kupoláig ma végig a nyolckeren
egy csontvékony nő ül le előttem karján gyerek
kopasz fején kendő harmincöt lehet párnák és
paplanok között haladok nincsen bennük ember
átgondolom olyan kell aki az arctól forrósodik fel 
erre hetekig csak hideg víz van aki kövön ül
felfázik még akkor is ha vannak mellette vállak
a huszonnégyesre várok és ez a ház
ezen vízköpők vannak te azt mondanád tetszik
mint egy jó csaj nem laknál benne de 
megnéznéd belülről két  íz keveredik
a nyelvemen a tegnap éjjeli kapucsínóké
meg a véré mert azóta már szétharaptam a számat
és csak forgatok egyetlen szót de akárhogy
ejteném is ki jól hangozna megütnélek
 

Az öntő


Összeverlek minden este, mert más vagy,
mert igazságtalan, hogy én különbözöm.
Ha már magadtól nem hasonulsz, bemutatom,
hogyan kell nehézfémet formába önteni.
Megerőszakollak és véresre verem a hátad –
a melledhez, ígérem, nem nyúlok.
Kis engedmény: elég, hogy az áldozattudat még kárpótoljon,
de már ahhoz is, hogy tudd, milyennek kéne lenned.
Csak ezek a megalázott szemek, mattan, szárazon –
na ezt a részt nem bírom. A hála előtti állapot.
Kimégy, megnézed, milyen színessé martak a savak,
vissza már sírva jössz, elmeséled, mit tettek veled,
és én ölellek, vigasztallak és ölellek másnap estig.
 

A humanitárius


Nézd őket, rájuk külön kell figyelni:
tányérral jönnek, nem mondanám,
hogy mind csorba, de üresnek üres.
Én tartom fenn a menedéket, mert jó vagyok.
Az a kettő épp egymásba harap, a fogak
nyomát ma még nem töltjük fel formalinnal.
Nem vagy egy nővéralkat, minden nap elrontod
az adagolást. A népek pedig kapálóznának,
de már nincsenek kitömve, és mindnyájan tudjuk,
mit bír és mit nem a magára hagyott bőrszövet.
A helyükben inkább csendesen betakaróznék.
 

Bányaomlás


Csillékbe pakolták a cseppköveket,
a barlang szájától már nem látta őket senki,
nem telt percekbe a végső  kipucolás.
Búvópatakoktól is mentes lett a föld alatti bunker,
a megtisztult élet tervezett helyszíne.
Felhagyunk anyagi javaink élvezetével,
s nem csak azért, mert azok kifogytak!
A kihelyezett purgatóriumban így épp
épül a kupleráj. Hogy legalább valaki
szeressen minket a pillanatban, amikor,
és tényleg oka legyen annak, ha.

 
Utolsó  szó jogán


A zsibbadt végtag szúró  kijózanodása, ahogy
itt ülök egy savas nyelőcsőben és, ha volna levegő,
mondhatnám, egy légtérben egy sereg medúzával,
van, hogy én is a csalánosba járok öntetszelegni.
Szeretnélek, mint ahogy szeretni szoktalak,
azt hiszem, ez csak magával mérhető.
Mintha attól félnék, hogy a fajsúly
nem éli túl a feltételes módot, aztán persze
miért tudom még mindig kitapintani az ütőeremet.
Nevetek, nevetem a mindenkori áruló
önmagán gyakorolt pallosjogát, a nyakamhoz kapok,
figyelem, ahogy a vér belülről dobol
egy megszokott gumiszoba falán.
Felteszem, az ínyvitorláról néha kilátás nyílik,
kilátás az égre, és az ég, féligáteresztő hártya,
zsírpapír bőre ide átenged, de vissza semmit.
Nem tudom, melyik ugyanolyan fehérnek tűnő
arc a haza, ezért, amint megfeledkezem a szigorról,
oda fekszem, ahol ágy van, kényes leszek a magányra.
Minden látszat ellenére, ez itt csak a felkavarodott
mély, nem átjáróház, remélem, megértik a piranhák,
és amikor lerágják rólam a bálnát,
hozzám érve megtorpannak és beérik ennyivel.

Zilahi Anna