hirdetés

Zoltán Gábor: Orgia alatt

2018. augusztus 12.

A hónap szerzője, Zoltán Gábor elképzelte, milyen lenne egy Szép versek 1944 című antológia. Hogyan illeszkednének egymáshoz az akkori kortársak művei? Gondolatkísérlete megjelent a Tekinteten és a Szomszédban, ami után Nyáry Krisztián felvetette, hogy csinálhatna ebből egy műsort a Magvető Caféban. Részletet olvashatnak az összeállításból.

hirdetés

Orgia volt, ami negyvennégy-negyvenöt telén itt zajlott, villant be nekem, miközben a regényt írtam. Vagyis akkor ez kell, hogy legyen a cím. De elég sokáig tartott, mire megértettem és elfogadtam, hogy igen, ez.

Mostanában kaptam Gazdag Józseftől egy korabeli naplóból való idézetet:

Kassa, 1945. január:

Délután nagy riadalommal újságolták, hogy a Fő utcán akasztás van. A szörnyű hír hallatára kimentem az utcára, a sarkon megálltam, nem tudtam tovább menni, elég volt bizonyos távolságból látnom a szerencsétlen áldozatokat, amint a járda szélén, a villanylámpákhoz vannak felkötve. Az utcán sok volt a nép, nagy és rendkívüli ünnep van ma Kassán, Szálasi Ferenc, Kassa város nagy szülöttjének születésnapját ünneplik, egy születésnap, melyen a kegyetlenség és a gonoszság orgiákat ül, 13 élő emberrel díszítették a Fő utcát, őket avatták fel, ők a szadizmus diadallobogói.

Tehát a szemtanúból, a kortársból is ezt a szót hívta elő látvány. Györe Balázs már korábban kimásolt nekem két idevonatkozó sort egy költeményből:

Borzalmas idők tanúi vagyunk, barátom:
szemeink előtt üli orgiáját az aljasság.

Így kezdődik Berda József Rémuralom: 1944 című verse. Amit Berda nem utólag, mintegy visszanézve írt, hanem akkor. Egyidejűleg. Emiatt kezdtem arról képzelegni, hogy milyen lenne egy Szép versek 1944 című antológia. Hogyan illeszkednének egymáshoz az akkori kortársak művei? Gondolatkísérletem megjelent a Tekinteten és a Szomszédban, ami után Nyáry Krisztián felvetette, hogy csinálhatnék ebből egy műsort a Magvető Caféban. Belekezdtem az anyaggyűjtésbe, és feltevésem, hogy az év költői termése összességében figyelemreméltó, beigazolódni látszik.

Mivelhogy a magyar költők nem pihentek, hanem dolgoztak akkor is. Alkottak. Gyakorolták a mesterségüket. Szolgálták a nemzetet. Engedtek múzsájuk ösztönzésének. Tanúságot tettek. Gyarapították a kultúrát. Ki-ki a legjobb tudomása szerint.

Hozzájuk nem ért, nem érhetett el a nevezetes kinyilatkoztatás, miszerint Auschwitz után nem lehet verset írni. Ők verseltek Auschwitzcal egyidejűleg, az orgiával egyidejűleg. Úgy néz ki, verselni természetes. Mindenképpen természetesebb, mint regényt vagy drámát írni, érthető okokból, és különös tekintettel arra, hogy a szó szoros értelmében a verset írni se kell, lehet menet közben és lehet sötétben is sorokat formálni.

Az alábbiakban két költő munkáiból szemezgetek. Véletlenszerűnek tűnhet a választás, de ha ábécérend szerint szerkesztődne az antológia, pont egyikük lenne a kezdet, és másikuk a vég. Más vonatkozásokban se túlzás szélső értékeknek nevezni őket.

Alföldi Géza harminchat éves 1944-ben. Azonfelül, hogy tollforgatóként buzgólkodik, zeneszerzőt és tűzoltótisztet is tisztelhetünk személyében. Arról sajnos nem áll rendelkezésemre adat, hogy a tüzek megfékezésében mennyire jeleskedett ez a trendi és szexi férfi, de operettjei közönség elé kerültek, ráadásul nem sikertelenül: a Csókos huszárokat többször színre vitték, igaz, nem a nagyvárosok híres művészei szerepeltek benne, hanem kisvárosi ipartestületi műkedvelők. Alföldi operettje könyvben is megjelent, úgyhogy a mű akármikor feltámadhat, és elindulhat világot hódító útjára. Volt egyszer egy szerelem, ez a másik operett, amit Alföldi Géza alkotott, és aminek emléke napjainkig fennmaradt. E színpadi művek megalkotása közben bontakozott ki hírlapírói és költői tevékenysége. Idővel a tűzoltással felhagyott, viszont mivel publicisztikája és poézise egyaránt gyújtó hatásúnak bizonyult, mégse távolodott el eredeti szakterületétől.

Az 1944-es év A Nép című országos hungarista hetilap szerkesztőjeként köszönt rá, e lap hasábjain jelennek meg versei. Március 30-án, tehát kevéssel Magyarország német megszállása után közli Mamutra vadásztam című saját munkáját:

Sokszor fekete, vad viharos éjben,
Úgy érzem, hogy én már többször éltem

– ezekkel a megragadó sorokkal indul a vers. Hamarosan kiderül, hogy a mamut nem más, mint a magyar faj ellenségeit leképező allegória: szőrös és kíméletlen, roppantul kártékony. Tanulságos, ahogyan a költő egyes szám első személyből többes elsőre vált, vagyis a közösség érzéseinek és gondolatainak ihletett közvetítőjévé emelkedik:

Túrtuk a földet, de amit építettünk
Egy csúf nagy mamut feldúlta a kertünk.
Aki útjába került, összetiporta,
Vér és könny jelezte lábnyomát,
Egyszer aztán kiadtuk a jelszót,
Lesz, ami lesz, nem tűrünk tovább!

Alföldi Géza – illetve „a költői mi" – hősies küzdelembe bocsátkozik az ellenséges faj képviselőjével:

Most megöljük, vesszen a dög,
A mocskos rabló állat,
Dorongot kerestünk,
Ki nagy követ, faágat,
S harcra keltünk vele.

A mamutölésben résztvevőket testvérnek szólítja Alföldi, finoman, de érthetően utalva rá, kik a célközönség. Afelől se maradhat kétség, miképpen végződik a küzdelem:

Haldokolva bukik le a sárba,
Diadalt ülnek harcos férfiak,
Örömtől hangos a messzi táj,
Győztünk a félelmes dögön!

1944 márciusában számos magyar lap és folyóirat sorsa teljesedik be. Onnan, ahonnan Alföldi Gézáék nézik a világot, veszedelmes és gyűlöletes sajtótermék a Nyugat örökségét továbbvivő Magyar Csillag is. Illyés Gyula, a folyóirat szerkesztője az utolsó percig szolidáris a származásuk okán nemzetidegennek ítélt pályatársakkal.

A Magyar Csillagban több alkalommal is megjelentek olyan versek, amiket munkaszolgálaton lévő zsidók küldtek be. Így például Zelk Zoltáné a folyóirat január elsejei keltezésű számában. A Másfél esztendő az előző évben íródott, de mivel negyvennégyben jelenik meg, szerintem közölhető a Szép versek 1944-ben. Azt írja le, milyen képek járnak annak a fejében, akit másfél éve kényszer-munkaszolgálatosként tart a nemzet:

 

A gáz fölé hajolva főzöd
piros lábasban vacsorádat,
a lángok aranyló körében
szép arcodon a bársony-árnyak
kigyulladnak, aranyra válnak.

S begyújtasz a fürdőszobában...
Oh látom én, amint a kádat
átlépve – forró-e – próbálja,
kóstolgatja a vizet a lábad.
S amint térdig a vízben állasz.

Talán ezek a képek tartják életben a munkaszolgálatra kényszerített embert.

Így élsz immáron másfél éve,
így növel erősre a bánat.
Azzal, hogy vagy, felkelsz, lefekszel,
megőrized nékem hazámat.

Rengeteg zsidó munkaszolgálatos nem éri meg 1944-et, de azok közül, akik megérik, egyesek még hazajutnak otthonukba, szeretteikhez, köztük Zelk Zoltán. A hazatérés élményét is megírja Két év után című, márciusi keltezésű versében.
Zelk harmincnyolc éves akkor. De a legutóbbi két év annyira megviselte, mintha évtizedekkel lenne idősebb Alföldinél. Az, hogy még él, és van hova, van kihez hazatérnie, olyan csoda, amit bár szeretne, nem tud ábrázolni, pontosabban azt írja meg, milyen képtelenségnek tűnik az élmény szavakba foglalása, nemcsak az átélt megpróbáltatások végtelenségéhez képest erőtlennek ható szavak miatt, hanem azok emléke miatt is, akik ott maradtak a „bűzölgő mezőkön", akik

... fejük
lehajtották a halál vad ölén...

Aztán jön a német bevonulás, a kormányzó új kormányt nevez ki, mely egyik korlátozó rendelkezést hozza a másik után. Áprilisban íródott Menekülők című versében Zelk is állatos hasonlattal él, akárcsak Alföldi Géza:

Hálóját a pók odahagyja,
a falon fut tébolyodottan,
egyszál legyecském menekülne,
szárnya az ablakon megkoppan.

Árnyam is úgy forog szobámban,
miként ketrecében az állat,
míg künn sürögnek és futkosnak,
fecsegnek boldog, szabad árnyak.

Hát igen, a helyzetnek nem mellékes, hanem lényegi eleme volt az emberi és állati létezés közötti határ eltűnése, és az is, hogy míg a pusztulásra ítéltek kényszerű tétlenségben várták, hogy mi lesz velük, mások, így Alföldi, mámorosan lótottak-futottak. Míg ezek a mélypont közelébe süllyedtek, azok életük csúcspontjára hágtak.

Fut, minden fut sorsom teréből.
Betelt hát? Mindenek elmúlnak?
Ülök, csak ülök mozdulatlan
s fogaim egyenként kihullnak

s karom lehull és porrá mállik
végzetem vad forgószelében.
Voltam, de már porként kerengek
a pornak forgó tengerében.

Mint láthattuk, Alföldi Géza nem egy izolált „én", ő egy nagy, diadalmas „mi" felől nézi az eseményeket. Amire minden oka megvan. 1944. június 16-án például ünnepi külsőségek között kezdetét veszi a „zsidó írók" könyveinek megsemmisítése, azzal a deklarált céllal, hogy a jövőben ilyen könyvek ne is jelenhessenek meg. Kolosváry-Borcsa Mihály államtitkár vezényli le az akciót, aki hosszú ideje vezeti a magyar zsidó szerzők lajstromát. Nem feledkezik meg a „versíró" Zelk Zoltánról sem. Kolosvári-Borcsa célja nem a puszta megsemmisítés, hanem „hogy helyet csináljon az elnyomott magyar íróknak".

A nagy összefüggések rendszerében a szövetségesek normandiai partraszállása Alföldi Géza költői pozícióját veszélyeztető esemény. Amit semmiképp se hagyhat szó nélkül:

Normandiában megdördült az ég,
a véres földdel egybe szakadt,
s hullákból élnek az ezüsthátú legyek,
a Szajna-öbölben a tengeri halak.

Halálba hajszolt rabszolgasereg
vérében fetreng az ifjúság előtt,
s az emberibb ember ökle alatt
porbahullanak a gőgös törtetők.

Itt a számla című költeményében Alföldi Géza a Franciaország felszabadítására érkezőket nevezi rabszolgaseregnek és gőgös törtetőknek, míg az őket feltartóztatni próbálókat ifjúságnak és emberibb embernek.

Uram, a szívünk tiszta és nyugodt,
emberibb életet akartunk csupán,
s éhező milliók kenyér-könyörgése
robbant ki harccá szuronyok csucsán.

Üzentük százszor, milliószor,
ha lesujt az öklünk, semmi sem marad,
s rothadt világok álnok tettetése
hamuvá sorvad lépteink alatt.

Így Alföldi Géza A Nép június 22-i számában közölt költeményében. 1944 Alföldi számára a nagy év, a csodák éve. Ekkor szalad ki tolla alól főműve, a Szálasi Ferenc tiszteletére szerzett A Vezér! is. Annak idején illusztris társaság és a versbe foglalt személy előtt volt alkalma felolvasni:

...ahogy gondolkodás nélkül elindulsz utána, s ha fejjel vezet
a falnak, fejjel a legmagasabb hegynek,
nem keresed, mit és miért akarhat,
csak úgy érzed, nincs más, aki
jobban tudjon bármit, mint ahogy ő tud,
s szentül hiszed beváltja, amit ígér,
s esküdni kezdel rá, mint Istenre, szentre,
nevével ébredsz, nevével alszol este,
nélküle nem látod a jövőt szépnek,
benne látsz Hitet, Hazát, Törvényt,
s úgy érzed, meghalni érte
a legszebb álommal felér!
Akkor, Testvér, tudd meg, Ő a: Vezér!

A Nép 1944. augusztus 17-i számában jelent meg ez a vers. Alföldi Géza tanúságtétele hozzásegít, hogy valamelyest megértsük a vezér iránti rajongást, de a mindenkori rajongókat is. Ugyanakkor Zelk Zoltán alábbi versét – természetesen – nem hozta le semelyik korabeli orgánum sem:

Hát megtanultam a világot,
e sárból, vérből rondaságot.
Tovább lapoznék. Nincs több. Vége.
Miért írtad, istenem, mivégre?
(Mivégre)

Az isten, akit Zelk megszólít, afféle „mindenható szerző". Olyan, mint az író, aki mindent tud, aki kedve szerint jár ki-be figuráinak tudatában és bogozza sorsukat. Ilyesféle attitűd lenne az A. G.-t és Z. Z.-t egymás mellé kényszerítő szerkesztőé is: ő lenne a mindenható szerkesztő. Ám működése, ez a könyörtelen és érzéketlen egymás mellé rendelés nem légből kapott, ellenkezőleg, a valóságot tükrözi. Talán nem árt, ha tudjuk, hogy ilyen az élet, ilyen a költők élete.

Egy időben, egy térben kell egymás mellett kell létezniük. Akkor is, ha ennek semmi értelmét se látják. Ha nem beszélnek egy nyelvet, akkor is ugyanazon a nyelven kell osztozniuk. Van ennek valami célja, értelme? Az érintetteknek az volna a dolguk, hogy megértsék egymást? Hogy szeressék egymást? Vagy elég az is, ha élni hagyják?

Netán az isteni terv éppen a harc? Harc az utókorért, az ifjú szívekért és – nem utolsósorban – az anyagi erőforrásokért?

Címlapkép: Valuska Gábor

Zoltán Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.