Különös könyvtár az emlékezet. Hagyján, hogy egyik-másik kötetből – az idő múlásával egyre többől – egyre több oldal vész el, sárgul vagy halványul olvashatatlanná. Hagyján, hogy azt sem tudjuk, hány kötet porosodik zárt polcokon, a cenzor szigorú őrizete alatt. Minden könyvtárnak vannak hozzáférhetetlen könyvei, és minden könyvtár állományát rontja, bontja, pusztítja az idő. De olyan könyvtár, amelyikben egy láthatatlan kéz átírja a könyveket,  csak egy van.
Ez a láthatatlan kéz soha semmit nem csinál véletlenül, és ami nem véletlen, az tanulsággal terhes. Botor igyekezet és oktalan pazarlás tehát az emlékezetből kibolyhosodó szövegromlásokat a szőnyeg alá söpörni.
Itt van például egy híres és sokat idézett mondat, Apollinaire Zone (Zóna) című versének kezdősora, ami így őrződött meg emlékezetemben:

„Enfin tu es las de ce monde ancien plein de ruines”,

holott valójában a vers ezzel a sorral kezdődik:

„A la fin tu es las de ce monde ancien”.

Az „enfin / à la fin” szemantikailag nem nagy különbség, mégis, egyfelől, az én változatomban gyengül az anapesztuszi lejtés, másfelől a hiteles változat halovány sugallata, mely szerint a régi világ végén vagyunk („a végén unod e régi világot”), az én változatomból hiányzik. Azon viszont eléggé meghökkentem, hogy a hiteles szövegben (az alcools c. kötet Roger Lefèvre szerkesztette remek reprint kiadásában, Librairie Larousse, 1972) hiába kerestem azokat a bizonyos romokat.
Bizony ám, mert azok egy másik szövegben szerepelnek. Radnóti Miklós Égöv című magyar változatában, amelyik így kezdődik:

„Végül is únod e régi világot csupa rom”.

Amit én e nevezetes verssor eredeti szövegeként őrizgettem emlékezetemben, az tehát nem más, mint a magyar fordítás visszafordítása, a Herz-féle szalámi újabb esete.
Ez a fordítás mindazonáltal nyilvánvalóan a francia szöveg ismeretében készült, hiszen alig valószínű, hogy a „tu es las” sugallatos tömörségét a magam erejéből képes lettem volna eltalálni. Nem fordításról, hanem a magyar és a francia szöveg amalgámjáról van tehát szó.
Két kérdés merül fel ezzel kapcsolatban:
1. Miért változtatott Radnóti a szövegen?
2. És miért fogadtam el ezeket a változtatásokat, olyannyira, hogy „visszavezettem” őket az eredetire is?
Az „enfin / à la fin” este tiszta sor.  A magyar változat az eredeti anapesztuszi lejtését a nyelvünkön jobban sikló daktiluszival helyettesítette, amit a „Végül is” igen határozottan intonál. Úgy tűnik, a csekély szemantikai veszteségért engem is kárpótolt a fonetikai nyereség.
De mit keresnek itt ezek a romok?
Jó, rendben van, a sorvégnek a következő sor rímét kell előhívnia („ancien / ce matin”, illetve „csupa rom / hajnalon”), és ennyi kis trükközés megengedett a rímpár létrehozása érdekében. Ahogy a temetői rigmus is mondja:

János vót a neve a szegény meghóttnak,
Csak a rím kedvéért íratott Ferkónak.

Csakhogy az igazi kérdés nem az, hogy Radnóti miért toldotta meg két szóval a sort. Az igazi kérdés az, hogy miért éppen ezzel a két szóval toldotta meg.
(És akkor a magyar szöveg nem szándékolt jelentéseire kérdezünk rá, ami korábban nem volt szokás).
Vajon nem arról van-e szó, hogy Radnóti is – meg én is, aki hajlandó vagyok az ő megoldásával „korrigálni” az eredetit – egy olyan világban éltünk, amelyben a múlt csupa rom? Szemben Apollinaire-rel, aki nem „Görög és római ókorban élt”, hanem „görög és római ókorban él”, jelen időben; aki nem  a régi lerombolásával akar helyet csinálni az újnak, mint mi, hanem a régiben megjelenő, a régibe belenövő és a régiben épp ezért még lappangó újat akarja megmutatni nekünk.
Mi azonban, akik nem Apollinaire, hanem Tarkovszkij Zónájában nevelkedtünk, csak úgy érthetjük meg szándékát, ha félreértjük.