hirdetés

Szilágyi Zsófia: Volt benne provokáció is

2017. május 18.

Amikor Kosztolányi elkezdte a pályát, egészen fiatalon, húsz éves kora körül, akkor még Peteleivel, Mikszáthtal együtt jelent meg a lapokban, vagyis az „elődeivel”, akik voltaképpen a kortársai voltak. - Szilágyi Zsófiával nemrég megjelent Az éretlen Kosztolányi című kötetéről beszélgettünk.

hirdetés

Kezdjük az európai kultúrában bevett és értéktelített érettség fogalmával, amelynek fényében elhalványul minden azt megelőző korszak. Kosztolányinál ráadásul, írod, ez másképp van; Kosztolányi az elején is Kosztolányi...

Szilágyi Zsófia: Ez a könyv előbb volt készen, mint ahogy kitaláltam a címét (bár ez logikusnak tűnik, nem feltétlenül van így – a Móriczról szóló monográfiámnál, például, az volt a célkitűzésem, hogy legyen jogom a lehető legegyszerűbb címet, a szerző nevét használni, vagyis ott a cím volt meg előbb). Volt benne provokáció is, az idősebbek számára nyilvánvaló a rájátszás Kiss Ferenc kötetének címére, Az érett Kosztolányira – a fiatalabbnak nem biztos, hogy ez evidens, ma már azt a könyvet nem nagyon adjuk fel a vizsgára készüléshez. De nem akart ez a cím harci gesztus lenni, hanem, egyfelől, játék, figyelemfelkeltés, hogy vegyék kézbe a kötetet (erre ráerősített az a fiatal és váratlanul ismeretlen Kosztolányi-arc, amelyet a borítóra tett a csodálatos Hrapka Tibor), másfelől meg annak a jelzése, mennyire foglyul ejtenek minket a saját konstrukcióink: már észre sem vesszük, hogy nem is Kosztolányiról gondolkodunk, csak az életmű egyetlen szakaszáról. A legtöbb esetben egyébként az „érett”, „kiteljesedett”, „saját hangjára rátaláló” írót azonosítjuk egy olyan egésszel, amely ennél sokkal izgalmasabb, hiszen minden írói pályán vannak tévutak, keresgélések, sőt, mindenki úgy kezdi a pályát, hogy még voltaképpen nem a „saját korszakának” a szerves része, hanem az előzőé.

Elkerülhetetlen, hogy a fejlődés fogalma szóba kerüljön, hiszen egy írói pályát a legtöbbször ebben a narratívában beszélnek el ...

Nehéz lenne tagadni, hogy fejlődött, hozok is arra számos példát, hogyan dolgozott a szövegein, húzta vagy magyarította őket, vagy miként bukkant fel nála egy ötlet, amelyet aztán egyre összetettebb szövegekben dolgozott ki. (Így vezet el az út, például, a korai Istenítélettől A rossz orvoson át egészen a Pacsirtáig.) De a szövegek átalakítása nem feltétlenül javítás, bármennyire ezt hiszi minden író (minden korszakban vannak nagy javítgatók, Füst Milántól egészen Kukorelly Endréig), nem mindig a későbbi szövegváltozat az értékesebb. Vagyis a fejlődéselvet érdemes gyanakvással nézni, akár egy írói pályáról gondolkodunk, akár egy-egy műhöz megyünk közel.

És kérdésessé válik a kritikai kiadások struktúrája is ...

A Kosztolányi Kritikai Kiadás, amelyhez ez a könyv rengeteg szállal kapcsolódik, hiszen nem kis részben abból a munkából nőtt ki, amelyet, kollégáimmal együtt, a korai novellákkal végeztünk, végzünk el, már egyébként is megkérdőjelezi a hagyományosnak mondható szerkezetet. Hiszen nem egy időrendben hömpölygő folyamnak tekintjük a novellisztikát, hanem az egyes, Kosztolányi életében megjelent köteteket adjuk majd közre. Ez azért is fontos, mert Kosztolányi életében nem jelent meg az összegyűjtött novelláit tartalmazó könyv (miközben a verseiből készült ilyen összegző kötet), és a novellásköteteket egyébként is hajlamos eltüntetni az idő, elemzések is leginkább az egyes novellákról szoktak születni később, a novellásköteteknek döntően egykorú recepciója van, később így, egészként, szinte senkit sem érdekelnek. (Sőt, még arra is van példa, hogy egy kötet hosszú évtizedekre eltűnik a kutatók szeme elől, ilyen volt Kosztolányi A vonat megáll című kis kötete, amelyet inkább a vasútállomásokon megvásárolható, eldobható útiolvasmánynak lehetne nevezni: a tízes évek elején jelent meg, és Réz Pál 1959-ben fedezte fel újra, akkor kerültek az itteni novellák vissza a köztudatba és az életműbe).

A másik, a fentiekhez köthető nézőpont a műkedvelő és/vagy az induló pályákat célozza, és különös figyelmet vet a történetiségre, vagyis a kulturális mintázatra, amelyhez szükségképpen alkalmazkodik, idomul a debütáló szerző. Ez a kontextus hogyan jellemezhető Kosztolányira nézve?

Ha egyszerűen akarok válaszolni, arra figyelmeztet a pályakezdés vizsgálata, hogy mennyire mereven viszonyulunk a korszakhatárokhoz: amikor Kosztolányi elkezdte a pályát, egészen fiatalon, húsz éves kora körül, akkor még Peteleivel, Mikszáthtal együtt jelent meg a lapokban, vagyis az „elődeivel”, akik voltaképpen a kortársai voltak. A könyv mögött ott van, felbukkan mottóként, hivatkozom is rá többször, Szilasi László egykori, rám nagy hatást gyakorolt esszéje arról, hogy Kosztolányi prózája egészen 1914-ig maníros és szinte olvashatatlan: itt írja Szilasi azt is, hogy „miért kell rágódnia annyit a telefonon”. Kétségtelenül sokat „rágódik” olyan gépeken, mint a telefon, vagy a vonat, mindkettőről írok is – de ez még nem a húszas-harmincas évek szerzője, hanem az az első világháború előtti időszaké, amikor a gépekkel való szembesülés volt az alapélmény. A műkedvelők egy másik történet, bár a pályakezdéssel ez is összefügg, hiszen felvetem, Lengyel Andrásra hivatkozva, hogy voltaképpen minden pályakezdő dilettánsként fogható föl. Vagy azért, mert utánoz, vagy azért, mert még nem része az irodalmi intézményrendszernek, nem hivatásszerűen űzi az irodalmat, hanem műkedvelő.

Érdekes "appendixe", közbevetése a könyvnek a Hekerle figurája; a kortárs és a történeti távlatból látott veszteségek kérdése; hogyan került a Kosztolányi-esszék fénykörébe Hekerle és hogyan lett belőle Kosztolányival korreláló szöveg?

A kötet egyes darabjai nem a Móricz-monográfiám óta eltelt időszakban készültek (Kosztolányival egyébként elég hosszú a közös történetünk, már a magyar szakdolgozatomat belőle írtam), így ez a Hekerléről szóló írásom is korábbi, most varrtam hozzá a többihez. Minden szöveghez hozzányúltam, hiába jelentek meg korábban itt-ott, vagyis felerősítettem ebben az esetben a Kosztolányira vonatkozást. De Kosztolányi mint párhuzam már az első változatában ott volt ennek a Hekerle-jelenséget megérteni próbáló szövegnek: az a „találkozás egy fiatalemberrel” helyzet, amelyet Karinthy novellában írt meg, Kosztolányi meg az Esti Kornélban, felfedezhető a Hekerle sorsán, a benne rekedt lehetőségeken, saját egykori vágyaikon és későbbi pályájukon gondolkodó nemzedéktársak, mondjuk Németh Gábor, Garaczi László vagy Zeke Gyula szövegeiben is. De Hekerle elvesztését, Kosztolányi nemzedékére gondolva, az első világháború idején elhunyt Havas Gyula halála felől is megpróbáltam végiggondolni.

Komolyan és körültekintően átgondolt a Kosztolányi antiszemitizmusát vizsgáló esszé, amelyben az Aranysárkányra fókuszálva a kérdés epikus reprezentációját Móricz Forr a bor regényének és Szabó Magda Abigéljának összevetésében mutatja fel. Ebben az esetben is fontosnak tartottad a történeti szempontokat, azt, hogy Kosztolányinál felbukkanó antiszemita akcentusokat nem lehet mérni az azóta eltelt idő tapasztalatával ...

Nagyon eleven kérdése ez a Kosztolányiról folyó beszédnek, én itt nem kerülöm meg ugyan, mégis igyekeztem pontosan körülhatárolni, mi érdekel: olyan iskolaregényeket néztem, ahol zsidó (vagy, ahogy Schein Gábor, számomra revelatív, Füst Milán naplóiról írt tanulmányában használja, „zsidó”) szereplők megjelennek, és a kölcsönös idegenség, a kiközösítés kérdésessé válik. (Ami eleven, az sokkal inkább a Pardon rovat kérdése, de azt meg nem az 1920 előtti, hanem az azt követő időszaknál kötelező felvetni.) Miközben tanulságos egymás mellett olvasni az Abigélt, Moldova György A Szent Imre-induló című regényét, a Sorstalanságot egyfelől, és a Forr a bort, az Aranysárkányt meg Szép Ernőtől a Hetedikbe jártam-ot másfelől, világosan látnunk kell, mennyire más kontextusban születettek és íródtak meg. Az „éretlen” Kosztolányihoz pedig nemcsak az érettségit tematizáló Aranysárkány miatt kapcsolódik ez a kérdéskör, hanem amiatt az életrajzból ismerhető konfliktus miatt is, amelynek Kosztolányi is, Csáth is, zsidó fiúk is részesei voltak, és végül Kosztolányi kicsapásához vezetett. (Erről, vagyis magáról a konfliktusról ma már több helyen, pl. Csáth naplóiban is, vagy Veres Andrásnak a Kosztolányi-Ady viszonyt feltáró remek kötetében is lehet olvasni.)

A drámákat is elővetted; Kosztolányi erősen ambicionálta a színpadi jelenlétét, ugyanakkor ítélte a kor körülményei közepette reménytelennek a műfajt; teljes körű nívótlanságban marasztalta el azt. És kitérsz arra is, hogy az irodalmi gondolkodás a drámákat, nem csak Kosztolányinál, mintegy kívül rekesztette az értelmezési körökön, meghagyta a színházkritikusoknak; mintha ezek a szövegek csak a színpadon volnának értelmezhetők ...

Az talán nem is elég határozott kijelentés, hogy ambicionálta: egyenesen drámaírónak készült az a bizonyos éretlen. Aztán színikritikus lett ugyan, meg sokszor beleírta a színházat, a színészt, a súgót a regényeibe és novelláiba, de drámaíró, az nem lett. Rá kellett jönnie, például, arra, hogy a színház csapatjáték, ráadásul nagyon erősen ki van téve a korabeli elvárásoknak, hiszen egy könyv még maradhat a raktárakban és felfedezheti az utókor, egy darab viszont, ha nem megy be rá a közönség, menthetetlenül megbukik. Azt nem merném állítani, hogy Kosztolányiban megláttam a jelentős drámaírót, de van néhány olyan darabja, az általam elemzett Patália is ilyen, amelyet ötletes színpadi megvalósítással életre lehetne kelteni. De, szerencsére, a kötetben emlegetett novellák már akkor is életre tudnak kelni, ha olvassák őket, akkor meg különösen, ha írnak róluk – abban bízom, teszek arra néhány javaslatot, milyen izgalmas, bár ritkán emlegetett novellák is vannak ebben az életműben. Ha sikerülne kiszabadítani Kosztolányi A léggömb elrepül-Kulcs-Fürdés Bermuda-háromszögből (remek novellák ezek is, de jó lenne már kicsit lekattanni róluk, hogy szépen mondjam), akkor boldog lennék.

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.