hirdetés

Perneczky Géza: Egy disszidálás története I.

2017. december 29.

Én megkockáztattam, hogy eközben óvatosan és kíméletesen beavassam Körnert a disszidálásom tervébe. Elrémült, halálosan megijedt: ezt nem teheted meg velem! Minket egyszerre engedtek ki Magyarországról, és el is várják tőlünk, hogy együtt és egyszerre térjünk vissza oda. – Perneczky Géza írása Körner Évával közös 1970-es németországi útját és disszidálásának történetét beszéli el. Első rész.

hirdetés

Valamikor 1970 augusztus végén történt, de lehet, hogy már szeptember elején voltunk, amikor Körner Évával együtt meghívót kaptunk a német szociáldemokrata párttól, hogy vegyünk részt egy októberben rendezendő összejövetelen, amelyet a Harz-hegységben, a német szociáldemokrata párt sonnenbergi konferenciaközpontjában szándékoztak tartani.

Az egyhetes fejtágítót a német iskolák rajztanárai számára szervezték, programja vázlatosan ott szerepelt a meghívóban is. A tulajdonképpeni résztvevőktől, vagyis a Németországból jelentkező pedagógusoktól nyilván elvárták, hogy befizessék az ilyen rendezvényeknél szokásos részvételi díjat, nekünk természetesen, mivel a reálisan létező szocializmusból érkeztünk, és üres zsebbel, meg korgó gyomorral, a részvételt és az ellátást ingyenesnek szánták. Körner Éva akkor a Corvina munkatársa volt, talán egyúttal már a képzőművészeti részleg főszerkesztője is, én pedig az Élet és Irodalom kritikusaként működtem. Mindketten tulajdonképpen nagyobb figyelmet érdemeltünk volna, értve ez alatt azt, hogy méltányos lett volna, ha bennünket inkább mint előadót foglalkoztattak volna egy effajta pedagógusok számára rendezett összejövetelen. De ez esetben örülhettünk annak, hogy oda hívtak és vendégül láttak minket valahová a vasfüggönyön túlra – ahogy azt most az eseményekre visszatekintve le merem írni, a német kulturális élet egyik ingyenkonyhájának a környékére. Talán valami hasonló kétely és fenntartás (...na jó, hát ha annyira akarják, akkor elmegyünk...) fejeződött ki abban is, hogy – noha Évával nem beszéltünk össze – mindketten a legegyszerűbb és legradikálisabb utat választottuk. Szolgálati útlevelet kértünk, amit aztán különösebb utánajárás vagy vizsgálat nélkül meg is kaptunk. Talán azért, mert a németek éppen meghirdetett Ost-politikáját a vasfüggönynek erről az oldaláról is támogatni kellett.

Nemes György, az ÉS akkori főszerkesztője először is konzultálta persze Aczél Györgyöt, az ország kulturális főfelvigyázóját, majd ezt követően barátilag magához hívott, és elmondta, hogy a párt támogatja az utazásomat, sőt, tolmácsolnia kell Aczél elvtárs arra vonatkozó ígéretét is, hogy ha esetleg kinn maradnék Németországban, ha ott rendesen viselkedek majd a jövőben, akkor – higgyem el – sem nekem, sem pedig a családtagjaimnak nem származna ebből semmi hátránya (ezt az ígéretüket egyébként a következő években be is tartották). Persze, ha visszajönnék, akkor sem történne semmi bajom – buzgólkodott Nemes elvtárs –, de számoljak azzal (amit nyilván sejtek is), hogy a nemzetközi helyzet alakulása és az én makacsságom miatt (ez utóbbit kissé részletezte is) nagyon valószínű, hogy csak mint gimnáziumi tanárt tudnának a jövőben foglalkoztatni. Ezek után – talán egy kicsit irigykedve is – vállon veregetett, és sok szerencsét kívánt. Azt mondta, Perneczky elvtárs, maga fiatal még, maga nagyon tehetséges még, magának sikerülni fog majd még, és így tovább. És kezembe nyomta a szolgálati útlevelet.


Megérkezés Kölnbe, 1970

Már nem emlékszem rá, hogy miként is alakult, de lehet, hogy csak Bécsben találkoztam Körnerrel, onnan azonban már együtt utaztunk tovább a távoli Sonnenbergbe. Oda megérkezve azonban úgy éreztük magunkat, mintha valami egyetemi kampusz közepébe csöppentünk volna, mert rendkívül lelkes, és szokatlanul eleven légkör fogadott minket. A gyülekező meghívottak serege szinte megszállni látszott a konferenciaközpontot. Balos jelszavakból fogalmazott rajongó feliratok vettek körül minket, noha maga az épület, a hegyvidéki fenyvesekkel körülölelt előkelő konferencia komplexum inkább csendet és diszkréciót ígért, és egy elsőosztályú luxusszállónak tetszett. Rajztanárok? Vagy tanárjelöltek? Hát csak módjával, csak nagyon esetlegesen. Olyan fiatalok voltak többségben, akik szinte meg voltak részegülve az egy hetes együttlét lehetőségeitől, illetve attól a szereptől, amit az általuk tervezett buli, egy fajta „sonnenbergi forradalom" közelsége ígért a számukra. Ezen a társaságon belül is különösen militánsnak tűnt egy kisebb csoport, a közeli Braunschweigi Tanárképző Főiskola leendő rajztanáraiból verbuválódott csapat, akik – a vidékiekre jellemző szokásos késéssel – még mindig az 1968-as diákmegmozdulások tüzében égtek. Arrogánsok voltak és úgy fölényeskedtek, mint akik alig várják, hogy átvehessék a hatalmat, és elfoglalhassák a kiöregedett polgári intézményeket. Marx- és Marcuse-kötetek tűntek fel az asztalaikon vagy lógtak ki a zsebükből, de amikor Körner érdeklődve közelebbről is kézbe akart venni néhány ilyen könyvet, értetlenkedő tiltakozásba ütközött. Aztán vitába szállt valakivel, aki azonnal egy nagyágyúval, Nietzschével válaszolt, de pechére Körner elég felkészült volt Nietzschéből, mire föl a vita gyorsan véget ért – és innentől kezdve Éva úgy érezhette, hogy kerülik, mintha csak egy kellemetlen akadékoskodó lenne.


Antitükrözés mint a dialektikus stratégia része, 1973

A gyülekező vendégsereg viselkedéséből az tűnt ki, hogy a megvetésre méltó osztályellenséghez számították a konferenciaközpont személyzetét is, sőt, a napi programpontokhoz beszervezett előadókat is, akik a német szociáldemokrata párt politikai munkájához közelálló tekintélyek lehettek, és a legkülönbözőbb német egyetemektől és kutatóintézetekből egymást váltva naponta érkeztek. A rendezvény tulajdonképpen színvonalasnak ígérkezett, de a programpontok gördülékeny lebonyolítását az első percektől kezdve csendes szabotázs vagy hangoskodó csúfolódás kísérte. Sütött a nap, még tartott a vénasszonyok nyara, és sokan inkább a közelben fekvő tisztásokat választották – ilyenkor csaknem kiürültek a termek. Körnerrel teljesen elképedve fogadtuk ezt a váratlan helyzetet, el sem tudtuk volna képzelni, hogy ilyesmi is létezhet a messziről a jóléti állam mintaországának tetsző és nikkelfénnyel ragyogó nyugatnémet társadalomban. Igaz, én aztán gyorsan kiegyeztem a helyzettel, hiszen tényleg osztályon felüli volt a szerviz, jó a kaja, és a fiatalok között voltak azért értelmesebbek is, akik egy fajta humorérzékkel szemlélték a fejleményeket.

Mindjárt az első naptól kezdve mellém ült és a padszomszédom lett például – Düsseldorf mellől – egy fiatal, nagyon csinos neussi rajztanárnő, a hosszú lábú, karcsú alakú, és csipkelődve humorizáló modern német fiatalok fajtából, aki egy idő után megjegyzéseket tett arra vonatkozóan is, hogy állandóan a combjait nézem, amikből csak keveset takarhatott el a merészen szabott miniszoknyája. De nem keresett magának más helyet, sőt, a kedves fintorait ellensúlyozandó, mivel szóba hoztam, hogy Körnerrel együtt úgy tervezzük, hogy aztán Kölnbe látogatunk még el, és elhangzott, hogy milyen közel van az Neusshoz is, elkérte a várható kölni lakcímemet (Barta Lali lakását és telefonszámát adtam meg neki). Uténak hívták, és később tényleg állandó látogatóm, majd – igaz, sok idő után, mert közben már hónapok teltek el – a barátnőm lett Kölnben. Ekkor már nem voltak titkok közöttünk, és bevallotta, hogy ő bizony gyakran szokott járni ilyen konferenciákra, hiszen olyan kulturáltak és érdekesek, és annyi új ismeretséget szerezhet ott az ember. Még külön gardróbja is volt ezekre a napokra, dicsekedett, ezekhez a ruhadarabokhoz tartozott – jegyezte meg szellemes-kedve – az a bizonyos miniszoknyája is.


Csoportkép Utével, 1971

Ha úgy könyveli el most az esetet a kedves olvasóm, hogy lám-lám kiderül e sorokból, hogy Perneczky egy könnyűvérű asszonykát szedett fel ott Sonnenbergben, akkor azzal a közléssel kell őt meglepnem, hogy Ute hosszú és küzdelmes belső harcok után tényleg csak sokkal később, egy májusi napon (ráadásul a születésnapomon!) szánta rá magát arra, hogy az ágyamba kéredzkedjen, és az alkalommal egy olyan trauma ért engem, amit máig sem tudtam kellőképpen feldolgozni – kiderült ugyanis, hogy 28 éves kora ellenére szűz volt még, holott az utolsó hat esztendőben egy neves irodában dolgozó düsseldorfi építész volt a férje. A következő hetekben hónapokban az is bizonyos lett, hogy Ute testileg és lelkileg teljesen ép és egészséges asszony, csak annyira hozzáidomult – szinte gyerekkorától kezdve –, hogy az élet legfontosabb dolgait is a konzumtársadalom rutinjához igazítsa, hogy nem vette észre, hogy szűz maradt. Na jó, észrevette, de nem csinált belőle problémát, hiszen olyan jól sikerült különben a házassága, és annyira „kulturált és érdekes" volt az élete. Természetesen a velem való ismeretsége csak-csak oda vezetett, hogy elvált a férjétől, aki ugyanúgy, mint ő, érintetlen, de egyébként normális férfi lehetett, csupán nagyon engedelmes, és figyelmes. Mindketten a csendes és (ismételnem kell a kifejezést:) kulturált üdülővároskából, Bad Harzburgból származtak, ez a helység is a Harzban van, közel Sonnenberghez. A színhelyek eme egybeesése persze csak hab a tortán, és úgy is hathat, mintha egy ügyetlen regényt írnék – de hát tényleg így történt, ez egy igaz történet. A két fiatalt valószínűleg a szüleik adták össze, akik, tudom, mert szó esett erről is, szomszédok voltak – és hát úgy maradtak. Később Ute hozzáment egy olasz származású rajztanárhoz, akivel valamivel később egy újabb rajztanári konferencián ismerkedett meg. Carlónak hívták, és én is találkoztam vele. Kedves, jópofa ember volt, majdnem, hogy bohém, aki az akkori Jugoszlávia egyik legszebb részén, a horvátországi partokon egy régies patinájú házban élt az Adria mellett, kilátással a tengerre, és onnan járt be egy közeli iskolába tanítani. Utét csakhamar német lektorként alkalmazták a zágrábi egyetemen, de azt már nem érhette olyan egyszerűen el a tengerpartról, ehhez már egy kis lakást is ki kellett vennie Zágrábban, de az megoldható volt, és innen kezdve az ő története is teljesen normális, majdnem hogy érdektelen lett.

Ezt a kalandot (persze nem volt kaland...) a magam számára akár úgy is elkönyvelhettem volna, hogy lám, a jóléti társadalomról szóló hírek nem bizonyultak egészen blöffnek. Tessék, van itt jólét, van kulturált környezet, mi több, oda sem kell figyelnie nagyon az embernek, hiszen a dolgokat szállítószalagok és liftek hozzák el melléje, és karnyújtásnyira megtalálhatja mindazt, amire szüksége lehet, hogy úgy élje le az életét, mintha csak egy slágerparádéra váltott volna jegyet, és ott ülne valahol a nyolcadik vagy tizedik zsöllye-sorban, és szabályos időközönként ő is tapsra emelné a kezét. De azért persze még itt is előfordulhatott, hogy az egyik pillanatról a másikra eltűnt, összeomlott a show. Őrzöm még Ute leveleit, amiket – engedelmeskedve a begyakorolt reflexnek – gyöngybetűkkel írt világoskék levélpapírra, és amelyekben arról írt, hogy egész bútorzata egy matrac, amin alszik – mert különben mindent magához vett a megcsalt és elhagyott, de az üzleti kérdésekben változatlanul éber és erényes férje. Ekkor már nem élt Neussban, mert az emlékezetes születésnapomon ért döbbenetes meglepetés után én is azon voltam, hogy hát először is rendezze a viszonyát a férjével – aki nem is volt tulajdonképpen a férje. Új életet kezdeni elköltöztek Wiesbadenbe, ahol mindketten nagyon gyorsan új munkahelyet találtak. Csak a személyes kapcsolatukban nem történt meg a döntő fordulat – Ute végül belátta, hogy ebből már nem lesz házasság soha. Egy idő után a férje is magához tért, de ő is másutt keresett megváltó ismeretségeket, vagyis alig telt el néhány hónap, és máris válófélben voltak. Nem sokat tudtam segíteni Uténak, hiszen messzire került, és nekem akkoriban még egy matracom sem volt, még mindig a szobrász Barta Lali vendége voltam Kölnben, utána pedig egy csaknem menhellyé züllött diákotthonban kaptam egyidőre ágyat, egy fél asztalt, és egy fél szobát.

A szobatársam ott egy rákban szenvedő magyar volt Düsseldorfból, egy lebukott maffiatag, akit a betegsége miatt engedtek ki a börtönből. Furcsa volt egy ilyen ember szobatársaként élni, de tudtam, hogy nem fog sokáig tartani – és hát szégyelltem, hogy Barta Lali vendége maradjak, hogy továbbra is a nyakán lógjak – a Lali kölni lakásába való megérkezésem történetére egyébként még majd visszatérek. Csak amikor a mondott menhely után egy újabb fél év múlva már elkezdtem tanítani is (a sors különös rímjátékának köszönhetően, mint rajztanár), vettem ki egy „igazi" albérleti szobát, és újabb hónapok után merészkedtem ki teljesen a fényre, s hagytam magam mögött valamennyire a menekültstátuszt is azzal, hogy nekiveselkedtem, és egy önálló apartmant béreltem egy beépített szekrénnyel, néhány stabil székkel, egy bérbe kapott komplett konyhával, és természetesen egy magam vásárolta ággyal. Noha egy pillanatra sem volt a szándékom, hogy Utét a mélyvízbe dobjam, ez akkor már megtörtént, de szerencsére kiderült, hogy tudott úszni. Jól tempózott, és végül még az új ismeretsége, Carlo is segített neki azzal, hogy ő, aki tulajdonképpen olasz volt, egy jugoszláv címkéjű mentőövet dobott oda neki – és nem is akármilyet. Ezek az események én már csak nézője voltam, de azért közelről érintettek engem, és valószínűleg együtt segítettek hozzá, hogy úgy érezzem, most már tényleg átléptem Nyugat-Európa határát.

De még ma is elgondolkodom néha azon, hogy tulajdonképpen mi történt a disszidálásom első pillanataiban ott, Sonnenbergben. Ma már önkénytelenül is német szavak jutnak az eszembe, ha felteszem a kérdést: – bin ich schlau genug, das verwirrende Spiel des Scheins und Seins nicht nur wahr-zunehmen, sondern auch von der Rückseite zu sehen und zu verstehen? Mert ahogy Ute, a perfekt és takaros fiatalasszony Sonnenbergben a férfiakkal kokettált, de semmi nem volt igaz abból, amit nap mint nap alakított, hanem csak annyit tett, hogy részt vett a kötelező rituálékban, a napi konzum jól begyakorolt társasjátékaiban, miközben maga sem tudta, hogy csak egy társadalmi méretű mechanizmusnak engedelmeskedik, nos, vajon nem ugyanúgy csak a konzum parancsainak engedelmeskedtek-e a Sonnenbergben összegyűlt fiatal értelmiségijelöltek is azzal, hogy politikát mímeltek? Hogy – sozusagen – éltek demokratikus jogaikkal (amiket már az elemi iskolában kezdtek tanítani nekik, és világos, hogy nem csak a jogokat tanították ott, hanem azt is, hogy tessék élni velük), illetve, hogy a felkészülés logikus folytatásaként tovább léptek eggyel, és az önálló véleményalkotás lovagjátékait is igyekeztek megrendezni, ha már erre alkalom kínálkozott ott, a konferencia színhelyén?


Maurer Dórának küldött levlap, Navigáció, 1971

Szegény Körner, ő nagyon tartotta magát ahhoz a kompromisszumok nélküli és logikus (és ezt így is megfogalmazhatjuk: gerinces) magatartáshoz, ahhoz, amit a dolgozatainak az írása közben gyakorolt be. És emlékezett még azokra a balfogásaira is, amiket egyetemi hallgatóként a kommunista hatalomátvétel éveiben követett el (ő és Németh Lajos ugyanis a kezdetekben egyaránt az induló Rákosi-rendszer elkötelezettjei voltak, talán pártösztöndíjasok is) . Úgy éreztem, hogy ott, Sonnenbergben előtört most belőle az egykori mozgalmi hév, de most már hamvába hulltan, kiábrándultan, kétségbeeséssé keseredve. Jött-ment, lázasan agitált, kereste a megfelelő vitapartnereket. Ha talált olyanokat, akik hajlandók voltak megállni egy percre, akkor kirobbant, és pár szó után már ostorozni kezdte a vele szóba álló fiatalokat, ostobáknak nevezte őket, és kétségbeesve próbálta megmagyarázni, hogy a szocialista realizmus, vagy az a giccs, amit annak neveznek, szóval ez a szar ott, a szovjet hatalmi tömbben ma már senkinek sem kell, ellenkezőleg, ilyen művészet tulajdonképpen nincs is, az egész egy merő hazugság, és higgyék el, nincs szörnyűbb, mint a szovjet mintájú kommunista diktatúra. És hát persze ne gondolják, hogy valami jót vagy előremutatót tesznek azzal, ha mint jövendő rajztanárok, onnan keresnek támaszt és útbaigazítást a jövőre nézve. Az volt az érzésem, hogy az a zűr, ami a megnyitó után a termekben és a folyosókon Sonnenbergben eluralkodott, az ő számára valahol mélyebben nagyon is ismerős lehetett, csak az azóta eltelt egy-két évtized az egészet már mélyen eltemette – de most felébredt benne egy igen erős reflex, mondhatnám, egy neurotikus kényszer, és úgy érezte, hogy azzal, hogy felvilágosítja a többieket, fontos missziót teljesít. Amit tett, az nem tűnt ártalmasnak, de hát hiábavaló volt, és fölösleges. És persze hiába is igyekezett, kinevették, vagy oda sem figyeltek, és még jól járt, hogy nem lett más baja – tekintettel a vitapartnereire, akik afféle teuton díjbirkózóknak tűntek. Sokan voltak a jelenlévők között, akik úgy néztek ki, mintha bőrkabátos komisszárok és testépítő sportolók keverékei lennének.

Legyünk azonban méltányosak a történelmi tényekhez. Úgy tűnt, hogy az egész rendezvény és az ott uralkodó kritikus hangulat hátterében a nemrégiben kancellárnak megválasztott Willy Brandt kormánya állott, illetve a német szociáldemokrata párt éppen meghirdetett Ost-politikája, de persze nagyon kétséges, hogy amikor ők ebbe belekezdtek, akkor ilyesmire gondoltak volna – a szél, ami a Harzban fújt, tulajdonképpen még az előző esztendők diákzavargásainak volt az utószele. Érdekes és elgondolkodtató módon a Sonnenberghez nagyon közel eső, és a Harz-hegységet részben át is szelő keletnémet határ is fertőző hatással lehetett, mert a braunschweigi fiatalok elsősorban nem is szovjet, hanem keletnémet példákra hivatkoztak, sőt, volt némi nyomtatott propagandaanyag is a kezükben, például valamennyi az akkori keletnémet szocialista realista festészet nyomdatechnikailag is szörnyű reprodukcióiból, azokra hivatkoztak diadalmas örömmel.

Kínunkban Körnerrel megbeszéltük, hogy noha Braunschweig talán még Alsószászországhoz tartozik, de azért úgy igazából valószínűleg már Poroszország hatása lehet ott az erősebb, és különben is már Bismark alatt minden porosz lett, Hitlerről nem is beszélve. Aztán, hogy Braunschweignek már a nevében is ott van az a bizonyos braun, vagyis a „barna", és az úgy látszik, nem lehet véletlen. Most, hogy beszámolót írok minderről, és eközben a részletekre is egyre jobban emlékezni kezdek, szinte szégyellem magamat. Adtuk Körnerrel az okosat és a jól értesültet, de valójában csak frusztráltak voltunk, talán egy kicsit megfélemlítettek is. Próbáltuk tagadni, hogy vendégek voltunk valahol messze idegenben, és azok is maradtunk, olyanok, akiket – hiába, hogy udvariasan kezeltek – valójában éppen, hogy csak megtűrtek.

De egyszer a sonnenbergi konferencia is véget ért, és egyik pillanatról a másikra szertefoszlott ez a lázálomhoz hasonló zűrzavar. A meghívottak hazaszéledtek, mi Körnerrel pedig azt beszéltük meg, hogy az egy hónapos kiutazási engedély megmaradt nagyobbik felét úgy használjuk fel, hogy Sonnenberg után Kölnbe utazunk, ahol legelőször is megnézzük a Wallraff-Richartz múzeumban az akkor már híressé vált Ludwig-féle amerikai Pop Art-gyűjteményt, majd végiglátogatjuk a galériákat, és átmegyünk Düsseldorfba is múzeumokat és művészeti eseményeket látni, utána meg talán Bonnba? Én, ahogy azt már új ismerősömnek, Utének is jeleztem, tényleg Barta Lalinál szálltam meg, aki akkoriban keveset volt Kölnben, hisz Párizsban kapott munkát. De amikor Pestről elindultunk, Lali éppen Bécsbe látogatott el, és sikerült is egy kávéházban találkoznunk vele. Ezt a találkát azt hiszem Körner szervezte meg, valószínűleg még Pestről, kapcsolatban állhatott Lalival, és valamiképp lelevelezte. Rémlik, hogy, akkoriban azon morfondírozott, hogy ha sikerülne találkoznia Bartával, megszeretteti magát az öregúrral, aki meleg volt, és ezért veszélytelen, majd pedig egy későbbi időpontban mindent megörököl tőle, és talán még ki is engedik majd erre hivatkozva Nyugatra, és letelepedhet Lali üresen maradt lakásában Kölnben. Csak nekem mesélte el ezt közben az Éva, és annyira meglepődtem, hogy nem is mertem először reagálni rá. Bartának volt ugyanis egy régi barátja és hivatalosan is kinevezett örököse a már régóta Párizsban élő Rozsda Endre személyében, ezt tulajdonképpen Éva is jól tudta, annál furcsább volt tehát, hogy nem számolt vele. Az álmodozásai megmosolyognivaló csacsiságoknak vagy a józan ész számításait száműző kényszerképzeteknek tűntek. Egy harmadik lehetőségként felmerül még az – és én ebben hittem –, hogy Körnernek, úgy látszik, nagyon nyomorúságos az élete, és nem átallja, hogy ilyen öncsaló tervekkel vigasztalja magát. Emlékszem, a mit sem sejtő Lalin sötétszürke, a hűvös őszi időhöz igazodó vastag angolszövet öltöny volt, amikor a bécsi kávéházban találkoztunk vele, olyanfajta fényű nagyon drága ruha, amit Pesten csak ritkán lehetett látni. Akkor már 70 körül járt, de rendkívül eleven ember volt, bámulatos bájjal, és apadni nem tudó mesélőkedvvel.

Amikor megsúgtam neki, hogy ugyan részt veszek most majd egy művészeti vonatkozású konferencián, de utána Németországban szándékozom maradni, Lali azonnal azt válaszolta, hogy ő ugyan nem lesz mostanában Kölnben, mert egy nemrég elhunyt francia újságkirály szobrainak a mintázásával van Párizsban elfoglalva, de számíthatok a segítségére. Fontoskodva mesélte, hogy csak lovon nem készül szobor arról a bizonyos Monsieur Ducáról, de egyébként több plasztikát is kell mintáznia róla, állva vagy széken ülve, meg érem formájában, valamint plaketten, és monumentális domborműként is megformázva. Ez utóbbit az újságpalota számára. Lelkesen magyarázta: „...az özvegy fizeti az egészet, az egy nagyon-nagyon finom milliomos-nő, tudod, abból a fajtából, aki örömlányként kezdte..." Lehetetlen volt nem arra gondolni, hogy maga Lali is egy nagyon-nagyon finom úr, aki lám, csak úgy szórja maga körül a színes történeteket.


Barta Lajos kölni otthonában

De akinek szerencséje volt, és nem kellett strichre mennie, mert az édesanyja még valamikor a szecesszió virágkorának az éveitől kezdve egy nagyon jól menő virágboltot tartott fenn a pesti Vígszínház tőszomszédságában. Páger Antal, Pethes Sándor, és hasonló nagyságok fordultak meg a boltjában és Darvas Lili, Bulla Elma, meg Muráti Lili tisztelői vásároltak csokrokat az üzletében. Sőt, annak idején (és még sokáig azután is) a kis Lalika különben is el volt kényeztetve, hiszen az ötödik gyerek volt a családban. Igaz ugyan, hogy egy kicsit visszamaradt a növésben és ezt később sem hozta be, és soha nem szokott le a raccsolásról sem, de kitűnően rajzolt és festett, és e mellett szenvedélyesen zongorázott is, például olyan szalondarabokat, mint a „Szűz imáját", és amennyire a kis kezefejével az lehetséges volt, Liszt magyar rapszódiáinak az átiratait is játszotta. Ami pedig a mintázást illeti, Telcs Edétől vett órákat már kisiskolás korától, vagyis hát csodagyerekként kezdte. Mindezeknek a szerencsés körülményeknek a java még az első világháború előtt jutott ki neki (...ha azt mondanám: osztályrészül, akkor hamis mesékbe tévednék, hiszen a Barta família azért mégis csak a perifériák vidékéhez tartozott, az éppen emancipálódó zsidóság szerényebb részéhez, és nem a középrétegéhez). De a család viszonylagos jóléte a két világháború közötti években sem apadt el, és az már nagyobb teljesítmény lehetett. Azokban az években Barta Lali évekre Olaszországba utazott először csak tanulni, majd kerámiamintázó stúdiókban dolgozni, és hát egyúttal világot látni is. Ugyanúgy, ahogy egy idő után nem nőtt tovább már, ezekben az újabb években és évtizedekben a szokásait és a sikereit tekintve sem változott meg jelentősebben, sőt, még a második világháború megpróbáltatásait és a zsidóüldözések kegyetlen időszakát is szerencsésen túlélte, és a hatvanas évek derekán, amikor úgy döntött, hogy disszidál, Nyugatra megérkezve is minden törés vagy zökkenő nélkül árasztotta magából a régi, háború előtti Magyarországról átmentett szokásokat és reflexeket. A Párizsban kapott megbízás két-három esztendejében (mert igazak voltak a szobrok sokaságáról szóló beszámolói) pedig egyenesen megfiatalodott, és akkor ellenállhatatlan vitalitás kezdett áradni belőle. És e mellett (hadd használjam a kedvenc kifejezését:) valami nagyon rá jellemző finomság (majdnem finomkodás) is jellemző lett rá. Mert ha valami tetszett neki, akkor sejtelmes ellágyulással és tisztelettel, majdnem könnyekkel a szemében csak annyit mondott, hogy ez olyan finom, hogy a királynak is tetszene – mire föl olyan érzése támadhatott az embernek, hogy Ferenc Józsefre gondol eközben (és így is volt).


Barta Lajos

Most, hogy évekkel azután, hogy szándékai szerint (de mivel tényleg nem tért vissza soha, tehát valóságosan is) Barta örökre elhagyta Budapestet, és egy kávéházban találkoztunk vele ott Bécsben, még mindig a régi Lali volt, az egykori Európai Iskola élő tanúja és a pesti művésztársadalom elnyűhetetlen, örökké fiatalos kedélyű kisöregje. Lali nagyszerűen viselkedett. Azonnal biztosított róla, hogy ha Kölnbe érkezem, menjek csak nyugodtan a lakására, szól a német albérlőinek, akik majd beengednek – az ötszobás műteremlakásából ugyanis egy szobát kiadott egy fiatal párnak. Aztán onnan startolva kialakul majd valahogy – folytatta –, hogy a disszidálásom miként folytatódna. Másfél héttel Bécs után, amikor a sonnenbergi konferenciának is vége lett, és becsöngettem Bartához, tényleg ezek a németek nyitottak ajtót, sőt, az is kiderült, hogy a Lali elfelejtette megtelefonálni nekik, hogy régi barátok vagyunk, vagyis, hogy csak engedjenek nyugodtan be. Az albérlői egyszerűen nem tudtak rólam, de úgy látszik, olyan őszinte volt az ijedtségem és akkora a csalódottságom, hogy mégis beengedtek, és csak amikor már letelepedtem, és már egyet aludtam is a Pius utcai Barta-lakásban, akkor hívták fel a Lalit Párizsban, hogy bizony-bizony beengedték ezt a Perneczkyt, és kérdezik, hogy akkor ezt most jól tették-e. A későbbi németországi éveimben soha nem találkoztam ennyire jóhiszemű és segítőkész németekkel, lehet, hogy, mire én találkoztam velük, a Lali már kissé átnevelte őket.


Perneczky Géza 1971-ben a kölni Hohe Strassén

Vonattal utaztunk Körnerrel Bad Harzburgból Kölnbe, az több száz kilométer. Az út utolsó szakasza csaknem száz kilométeren át a Ruhr-vidék városain keresztül vezetett, azon a tájon, ahol a lakott területek csaknem teljesen összeépültek már, és az ott sorakozó kisebb-nagyobb települések együttvéve körülbelül tízmillió embernek adtak otthont. Mindenütt gyárak vették körül a vasúti pályát, óriási csarnokok és raktárépületek kísérték a síneket, néha hűtőtornyok vagy szénhegyek magasodtak, másutt pedig pedig gyűrűsen tagolt óriáskígyókhoz hasonló vaskos csövek kanyarogtak a talajszint közelében, vagy lebegtek néhány méterrel megemelve a pálya mentén. Itt-ott gőz szállt a magasba, vagy ismeretlen természetű csapadékok mosták tisztára az olajfinomítókra emlékeztető építményeket. És minden új volt, vagy ha nem ragyogóan új, akkor csak a szénportól hamvasan szürke. Az ipari létesítményeket itt-ott friss zöld gyepek és mély árnyékokat vető facsoportok szakították meg. Ilyenkor egy-egy pillanatra győzött a természet, hogy aztán újra a beton, a színesre eloxált alumíniumborítások, vagy az acélburkolatú óriásmagazinok súlyt és erőt sejtető tömege ölelje magához a tájat. A kiemeltebb homlokzatokon – felnagyított újságoldalakhoz hasonlóan – nevek és nagybetűs feliratok sorakoztak. Az lehetett az ember benyomása, hogy egy roppant kiterjedésű ügynökség gondozza a vidéket, ülteti a fákat és szervezi az építkezéseket. „...Figyeljen ránk, mert nálunk az üvegkemény égbolt alatt selyemfényű antracitot tüzelünk szén helyett..." Ilyen és ehhez hasonló szlogenek jutottak az eszembe, mert úgy éreztem, hogy efféle reklámszövegekkel árulhatnák ezek az ügynökségek a tájat. Noha biztos, hogy fölöslegesen, mert már minden gazdát talált, és az egész vidék dagadt a beléje invesztált pénztől, munkától és sikertől. A látvány egyszerre volt nyomasztó és – számunkra, a sokkal szegényesebb környezethez szokottak számára – felvillanyozóan érdekes.

Én megkockáztattam, hogy eközben óvatosan és kíméletesen beavassam Körnert a disszidálásom tervébe. Elrémült, halálosan megijedt: ezt nem teheted meg velem! Minket egyszerre engedtek ki Magyarországról, és el is várják tőlünk, hogy együtt és egyszerre térjünk vissza oda. Hiába pedzettem, hogy hiszen az Aczél elvtárs is inkább csak engedne... Nem hitte. Nagy gesztusokkal a vasúti pályát kísérő ipari létesítményekre mutatott: – mit akarsz te itt ebben az országban, azt hiszed, hogy bírod ezekkel a versenyt? Hogy majd észrevesznek? Soha, soha! Meg fogsz dögleni. Aztán más módon próbálkozott: – tudom, a Háy Ágnes beszélt rá, hogy disszidálj, mert akkor ő is utánad jöhet. Ha behívnak a belügybe, el fogom mondani, hogy az Ági hatása alatt állsz. Nem szégyellt zsarolni, ezt ragozta aztán sokáig, kíméletlenül, rettenetesen.

Körner Éva, a háttérben Hajdu István és Frank János

Tudtam, hogy nem üres ijesztgetés, amit mond. Körner különben is híres volt arról, hogy mennyire gyűlöli a nőket. Labilis idegzetű volt, és ha valami probléma adódott, vagy megvadult, vagy pedig összeomlott és letargikus kómába esett, de megpróbálta, hogy egyiket se mutassa, hanem azonnal a legközelebbi nő ellen fordult, őt vádolta, rágalmazott és kibírhatatlan lett. A hatvanas évek elején, amikor még a Képzőművészeti Alap Könyvkiadó Vállalata volt a munkahelyem, nekem szerencsém volt, mert mint szerkesztő a szociofotós Kálmán Katával, Hevesy Iván özvegyével kerültem ott egy szobába, meg egy máig nagy tekintélyű irodalomprofesszor feleségével – aki hullámzó körvonalú szépasszony volt, de inkább csak szép, és nem túlzottan érdekes. Hogy miről esett szó az ő társaságában, arra már nem is nagyon emlékszem. Kálmán Kata, az más volt, neki igazi emlékei voltak, fontosak és érdekesek, és noha nem sokat beszélt, ha mégis megszólalt, akkor kiderült, hogy mennyire jelentős az, és majdnem kimeríthetetlen, amire így, idős asszonyként is visszaemlékezhetett. Jó barátok lettünk, és egyszer megajándékozott egy szép, nagy alakú fényképpel, amit Bartók Béláról készített még a harmincas évek végén – bekereteztettem. Sokat mesélt közben Bartókról, aki a jelek szerint sokszor lehetett együtt a férjével. Na de vissza Körnerhez! Ahogy mondtam, szerencsém volt, mert Éva asztala a szomszéd szobában volt, ahol Havas Lujza volt a szobatársa. Szegény Lujzi rengeteget szenvedett emiatt, hiszen néha a legképtelenebb rágalmakat kellett eltűrnie. Drámai magaslatokba csaptak fel olykor ezek a vádak, hiszen annyira értelmetlen voltak az indítékai is. De arra jók voltak, hogy feketére-mocskosra fessék azt, aki a hátát tartotta, hogy felfogja őket. Lujzi még ma is él, igaz, kilencven felett van, de az agya ép, és sokat mesélhetne. De nem hiszem, hogy hajlandó lenne ezekről az esztendőkről beszélni. Hagyjanak békén – mondaná –, ennyit igazán megérdemlek. Egy szó, mint száz, hiba volt, hogy Körner Évát egyáltalán be akartam avatni a disszidálásom tervébe. Elég lett volna, hogy a visszautazás napján nem szállok fel vele együtt a vonatra. Ezt a meggondolatlanságomat később Háy Ágnes is megszenvedte, de az már egy másik történet.

A képaláírás nélkül megjelent képek Perneczky Géza Tükör-akciójáról készültek, 1973-ban.

Folytatjuk!

A második részt ITT olvashatják!

Perneczky Géza

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.